Idén ez már a második alkalom, hogy evezőhaltetemet találnak a kaliforniai partvidéken. Ezek az akár tíz métert is elérő, szalagszerű testű lények általában a mezopelágikus zónában, vagyis a napfény számára elérhetetlen mélységekben élnek. Megjelenésüket sok kultúrában baljós jelként értelmezik, nem véletlenül kapták a „ítéletnapi hal” becenevet. Az Egyesült Államok egyik vezető tengerkutató központja, a Scripps Oceanográfiai Intézet szerint a most felfedezett példány testhossza a 3 métert is meghaladhatja. A kutatók már megkezdték a begyűjtött minták elemzését, hogy jobban megismerjék ennek a különleges fajnak az anatómiáját, genomját és életciklusát – írja a LAD Bible cikke.
Evezőhalakat ritkán sikerül megfigyelni természetes élőhelyükön, ezért minden egyes példány tanulmányozása kiemelkedő tudományos jelentőséggel bír. Ezek a halak nemcsak a biológusokat nyűgözik le, hanem a közvélemény érdeklődését is felkeltik lenyűgöző megjelenésükkel és misztikus hírnevükkel. Az evezőhalak körüli legendákat csak erősítette az a 2011-es eset, amikor 20 egyedet figyeltek meg Japán partjainál, közvetlenül a szigetországot megrázó nagy erejű földrengés előtt.
Bár tudományosan nem bizonyított, hogy az evezőhalak megjelenése földrengéseket vagy más természeti katasztrófákat jósolna meg, a tudósok vizsgálják, hogy mi okozhatja a partokhoz közeli feltűnésüket. A szakértők szerint ez a viselkedés akár a mélytengeri környezetben bekövetkező változásokkal is összefüggésben állhat.
A Scripps Intézet kutatói szövetmintákat vettek a tetemből, ezek lefagyasztásával a jövőben is elemezhetők lesznek az állat szervei, genetikája és életmódja. Az evezőhalak partközeli feltűnése ritkaságnak számít:
az elmúlt több mint száz évben mindössze 20 alkalommal dokumentálták az állat felbukkanását Kalifornia partjainál.
A legutóbb fellelt példányok azonban újra rávilágítottak arra, milyen kevéssé ismerjük a tengerek mélységeiben rejtőző életformákat.
Az evezőhal (Regalecus glesne), más néven szíjhal, a világ leghosszabb csontos hala, amely akár 11 méteres hosszúságot is elérhet. A mélytengerek mezopelágikus zónájában (200–1000 méter mélyen) élnek, ahová a fény már nem jut le, de az oxigénszint és a hőmérséklet viszonylag stabil. Itt lebegő életmódot folytatnak, testük mozgását legyezőszerű úszómozdulatokkal tartják fenn. Nem erőteljes úszók, inkább lassan haladnak a vízben.