Ráckevei Anna beszél azokról, akiket ledob a színpad

A Jászai-díjas, érdemes művész színésznő a Madách Színházban kezdte a pályát, majd pár évadra a Nemzeti Színházhoz szerződött. A kilencvenes évek elején szabadúszó lett, aztán a Törőcsik Mari vezette rövid életű Művész Színház tagja. Következett a Thália Színház, a Kelemen László Színkör, az Új Színház társulata. 2006-ban a debreceni Csokonai Nemzeti Színházhoz szerződött, 2013-tól a színház direktora. Férje Horváth Lajos Ottó, a Nemzeti Színház művésze, huszonnégy éves Juli lányuk a Kaposvári Egyetem színész szakos hallgatója, Milán fiuk tizenkét éves. Ráckevei Anna az Origónak adott interjújában egyebek között azt is elmondta: akit ledob a színpad, azt elhivatott, magas minőséget képviselő művészek sem tudják rajta tartani. Ugyanakkor beszélt arról is: a progresszív színház is lehet gyógyhatású.

Pár éve, amikor a Jászai című darab címszerepében elnyerte a vidéki színházak fesztiválján a legjobb női alakításért járó díjat, említette, hogy Jászai Marihoz hasonlóan maximalista, és a pályára kerülésért is megküzdött. Hozzátette: Jászainak persze keményebb útja volt, hiszen ön például támogató családból indult. Mi tudható bővebben a felmenőiről, a gyerekkoráról?
Tökölön éltünk, a Csepel-sziget közepén, a Duna két ágának ölelésében. Nagy korkülönbséggel születtem a két bátyám után, amikor már olajozottan, higgadtan működött a família. Édesanyám Erdélyből jött feleségnek az anyaországba. A falunk postáján dolgozott, majd a helyi téeszben pénztárosként, végül az óvodában. Édesapám a Csepel Vas- és Fémművekben volt segédmunkás, állandó éjszakásként. A származása miatt nem tudott előrelépni, de tudomásul vette.

Forrás: Norbert Hevesi/ H1 Photo Studio

Az apai ág: osztályidegenné lett hercegek és grófok?
Apai nagyapám kocsmáros volt, édesapám pedig a hentes- és mészárosszakmát tanulta ki. Egy rokonunk kezdte szorgalmazni, hogy lépjen be a csendőrséghez, mert az nyugdíjas állás. Ott lett sofőr, de a háború után az már mással járt, nem biztos nyugdíjjal.
Önt mi vitte a színház irányába?
Már az óvó nénim sokat szerepeltetett, ügyes kislánynak tartott. Házasságkötéseken is felléptem, és már ekkor szerettem szerepelni. Érettebb fejjel pedig szakmám fő munkaeszköze jelentette a legnagyobb inspirációt: az anyanyelvem. A színész egyrészt dolgozik az anyanyelvével, ám közben védi, ápolja is. Én sosem vágytam arra, hogy más nyelvet megtanulva mutassam meg magam színészként a nagyvilágban. Elég szép feladat a sokszínű magyar nyelven kifejezni mindazt, ami színészként kifejezhető.
Egy csepeli gimiből vette aztán célba a Színművészeti Főiskolát?
Édesanyám kollégista volt az apácáknál Gyergyószentmiklóson, és úgy gondolta, a gyerekeinek is hasznára lesz pár kollégiumi év. Idősebb bátyám ezért Esztergomba járt, a középső Sümegre, én pedig a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumba. Közben a Lorántffy Zsuzsanna Kollégiumban laktam. Az iskola mára visszakerült a református egyházhoz.
Életükben hangsúlyos volt a hit?
Katolikusok vagyunk, a szüleim gyakorolták a vallási hagyományokat, megtartottuk az ünnepeket, a hagyományos szokásokat, vasárnaponta templomba is jártunk, de én magam már nem vagyok napi vallásgyakorló.
A hitnek vannak más aspektusai. A főiskolára harmadik nekifutásra vették fel. Az első kísérlet után viszont bekerült a Nemzeti Színház Stúdiójába. Az után már egy percig sem fogta el a kétség, hogy bejut majd a tanintézetbe is?
Számomra egy percig sem volt kérdés, hogy színész leszek. A Nemzeti Stúdiója, a stúdió tanárai, a színház akkori vezetése, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor is megerősítettek ebben. Fegyelemre, összpontosításra tanítottak. Arra, hogy minél mélyebben el kell merülni az adott feladatban, a mű ismeretében. Ugyanakkor rávezettek arra is, hogy egy adott szituációt nagyon sokféle szempontból lehet és érdemes elemezni. Ez a színházi munka lényege.
A színház akkori, nagy nevű színészei mennyire voltak távol a stúdiósok világától?
Amint színpadra kerültünk, akár egy apró feladatban, még Major Tamás, Gobbi Hilda is partnernek tekintett. Akkor tanultam meg: a színház üzemeltetéséhez szükség van bizonyos hierarchiára, de a jól működő színház alapvetően demokratikus. Emlékszem, az Úrhatnám polgár-ban egykezes cigánykerékkel szolgáltam fel az ebédet. Major Tamásnak kedvére volt a kunszt, mindig tett rá valami pozitív megjegyzést a takarásban.
Az a pár év, a Katona József Színház megszületése előtt, belső feszültségeket is okozott a társulat életében.
Ez a mi perspektívánkból is érzékelhető volt, de az okait stúdiósként nem láttuk át. Nem is akarta senki ránk terhelni.
1982-ben bekerült a főiskolára. Amikor négy évvel később, már diplomázva pályára lépett: szakma és publikum egyaránt felfigyelt az érkezésére. A későbbiek kapcsán mennyiben meghatározó, hogy a főiskolán nem Zsámbékiék, hanem Szirtes Tamás osztályában végzett?
Nem a Katona Józsefben, hanem a Madáchban kezdtem a szakmát. A teátrum már túl volt Ádám Ottó legerősebb korszakán. De egyre komolyabb feladatokat kaptam. A közönség részéről is éreztem a szeretetet. Miközben az is tény, hogy a Madách legjobb előadásait sem övezte olyan szakmai figyelem, amely az úgynevezett művészszínházak esetében természetes. Ebből is tanultam valamit az életről, és legalább nem „szálltam el” magamtól. Azt is megértettem, hogy a szakmánkban sok múlik a véletlenen. Igazgatóként már gyakorlatból is tudom, hogy egy általam kedvelt, komoly minőséget képviselő színészt sem tudok helyzetbe hozni, ha éppen nem kedvezőek a körülmények.

Forrás: Mathé András

Akkoriban nem vágyott arra, hogy áthívják a Katonába?
Olyan mesterekre vágytam, mint Székely és Zsámbéki. Etalon számomra az az alaposan elemző, szuggesztív metódus, ahogyan ők dolgoztak. Biztos más ívet futok be, ha kezdőként a Katonába kerülök. Akkor is, ha negyedszerre sem jutok be a főiskolára, és vidéken próbálom elkezdeni a pályát.
Néhány madáchos évad után, 1989-ben a Csiszár Imre vezette Nemzeti Színházhoz szerződött, két kurta évadra. Közben rendszert váltott az ország. Utóbbi szcéna mennyire kötötte le?
Még akadt rajtam a tojáshéjból. Főleg arra koncentráltam, hogy új tagként megfeleljek. Azért az megütötte a fülem, amikor a párttagok nagyokat csodálkoztak a változó helyzeten a művészbejáró mellett vagy a büfében. Azt is alig akarták elhinni, hogy az MSZMP-nek nem lehet többé önálló irodája a vállalatoknál. Azt azért információ töredékekből is sejtettem: lesznek még itt csodálkoznivalók.
A Nemzetinél közben Csiszár Imrét Ablonczy László váltotta. Ön három évre szabadúszónak állt, barátaival együtt kipróbálva a lehetőségeket egy akkoriban alakuló színészügynökségnél. Majd az újonnan alakult Művész Színházhoz került, amelybe Törőcsik Mari igazgató, Schwajda György művészeti igazgató és Taub János művészeti vezető válogatta a társulatot a szakma legjobbjai közül. A Nemzet Színésznője utóbb többször is említette: életre szólóan megszenvedte mindazt a botrányt, amit a színház körül kavartak az irigyei. Az ön emlékeiben is tragikus az az időszak?
Marinak mindenképpen, rettenetesen sajnáltam őt, de nekem szakmailag három nagyon termékeny évet jelentett. A társulat tagjai őszintén tisztelték a másik szakmaiságát. Ráadásul olyan rendezőkkel találkozhattam, mint Vlad Mugur, Anatolij Vasziljev. De a Taub Jánossal készült előadásokra, a Csiszár Imre rendezte Rozsdatemető-re is jó szívvel emlékszem. Akkor született az első gyerekem is, ami csodálatos élmény volt. Juli szeptemberben jött világra, novemberben már Taubbal próbáltam.
Miként fért az életébe a gyermek, miközben hasított a pályán? Hamar munkába álló hölgyek gyakran említik: lelkiismeret-furdalással élik meg azt az időt, amit a gyermekük helyett munkával töltöttek.
Segítség nélkül nem lehetett volna megoldani az első időszakot, ráadásul úgy, hogy a férjem más városokban dolgozott. Lelkiismeret-furdalásom viszont nem volt. Juli a próbák alatt vagy az előadás idején általában aludt. A gyerekek alvás közben nem sérülnek attól, hogy nincs mellettük az anyjuk. Ha pedig ébren vannak, és olyan anyuka érkezik haza hozzájuk, akit a jól végzett munkája is kiegyensúlyozottá tesz, az sokkal egészségesebb, mint olyan anya mellett cseperedni, aki folyton szorong.
A pályafutásához visszatérve: a Művész Színház után néhány kollégájával megalakították a Kelemen László Színkört, majd a Márta István igazgatta Új Színház következett. Aztán ismét a Nemzeti Színház tagja lett, de már az újé. Sokan érezték úgy, hogy a helyére került. Ám újabb nemzetis tagsága csupán egy évig tartott.
Schwajda György hívott a társulathoz a színház megnyitása idején. A Lear király-ban ajánlott egy feladatot, amelyet Vasziljev vitt volna színre, csupa nővel, Törőcsik Marival a címszerepben. Márta István nem akart kiadni, egyeztetni. Végül azt mondta: ha lehet, menjek át a Nemzetibe, jobb lesz ott nekem. Schwajda le is szerződtetett. Majd nem sokkal később lemondott a posztjáról.
Miért is?
Megsértődött, mert a kérése ellenére a tévé is közvetítette – ellehetetlenítve ezzel a darab műsoron tartását – a teátrumot indító Az ember tragédiájá-t. Így aztán a Vasziljev-rendezésből sem lett semmi. Az intézményt egy kormánybiztosra bízták, aki azt akarta, hogy közös megegyezéssel távozzak. Mondtam: nem megyek az utcára, nem tehetek róla, hogy nem adnak munkát. Végül kaptam egy feladatot arra az évadra.
Valóban? Mintha nem lenne nyoma.
Halász Péter kísérletének az lett volna a címe: Portugál levelek. Egy apáca szerelmeslevelei adták hozzá az alapot, amelyet egy katonatiszthez írt. Az írás nem volt érdektelen, de a színrevitellel már akadtak gondok. Miután a főszerep megformálására vendégnek hívott, a rendező egyik kedvencének számító színésznő összekapott a rendezővel, mi egy stúdióból kiemelt kislány mellett statisztáltunk tovább nevesebb kollégáimmal. De a kislányt attól még ledobta a színpad, a bemutató pedig elmaradt. Minden érintett – beleértve az esetleges nézőket is – szerencséjére.

Forrás: Mathé András

A Nemzeti élére érkező Jordán Tamás mivel kecsegtette?
A Halász Péter-féle munkát neki köszönhetem, de azt mondta: a következő évadokra nem tud szerződtetni.
Aha. Nem lehet, hogy a pályájának bizonyos nehézségei áttételes kapcsolatban vannak azzal a kilencvenes évek derekán történt epizóddal – ön említette egyszer –, amelynek során egy színházi potentát arra figyelmeztette: más világnézettel rokonszenvezve előrébb tartana a pályán? Az ön nem titkolt értékrendjéből sejthető: nem az úgynevezett nemzeti elkötelezettségét kérte számon.
Amit mondott, azzal nincs mit kezdeni. Konkrétan amúgy azt mondta: nem jó oldalon állok. Először azt hittem, hogy valamelyik előadásra gondol, ahol tért tévesztve felborítom a színpadképet. Aztán leesett a tantusz.
Tudható, hogy ki volt az illető? Vagy legalább annyi: a Zsámbéki–Székely fémjelezte generációhoz tartozik, vagy ifjabb?
Ifjabb, de a személye lényegtelen.
Jól bírja az efféle tébolyokat?
Arra koncentrálok, ami örömet ad. Villanásszerű nemzetis felbukkanásom után meghívtak az ötvenéves Komáromi Jókai Színházhoz, ahol életemben először játszhattam Csehovot. A Telihay Péter rendezte Sirály-lyal megnyertük a Kisvárdai fesztivált. Majd Zalaegerszegen először játszhattam Molnár-darabban, a Bereményi Géza rendezte Üvegcipő-ben. Jöttek sorra a felkérések. Az Óbudai Társaskörben kapott lehetőségeket is ugyanolyan kihívásnak, feladatnak éreztem, mintha a Nemzeti Színházban lépnék fel. Nem rágott belül harag, külső történések sem tudtak mérgezni. Egyébként azt gondolom, sok esetben nem valamiféle eszmeharcosság okán támadnak bizonyos embereket, helyzeteket, hanem egyszerűen szakmai féltékenységből, emberi gyengeségből.
Mikor érzett még hasonlót?
Példa lehet rá a debreceni Csokonai Színház Képzeletbeli Operett című előadása, amellyel öt alkalommal léptünk fel nagy sikerrel a párizsi Odéon Színházban, de itthon alig volt visszhangja a dolognak. Említhetem a Vidnyánszky Attila által idén már negyedszer megszervezett Madách Imre Nemzetközi Színházi Fesztivált is, amelyen Közép-Európa legjobb társulatai vesznek részt. Egyes értékelések kapásból leszólják az egészet, mert már azt sem bírják elviselni, hogy rendre összejön a fesztivál.
S amelynek egyes előadásait ugyanakkor a honi színházi szakma minden „oldaláról” érkező ifjabb, idősebb rendezőmoguljai is euforikusan tapsolják. Mindegy is. 2006-ban szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, amikor Vidnyánszky Attila és Csányi János vették át a teátrumot. Majd amikor Vidnyánszky Attila elnyerte a Nemzeti Színház igazgatói posztját, ön megpályázta a debreceni intézmény direktori székét. A város közgyűlése 2013-ban választotta meg. Pályázatában progresszív, reflektív színházat ígért. Az elvileg ütközik a Vidnyánszky Attila elnökölte Magyar Teátrumi Társaság eszményével, a „remény színházával”?
A progresszió nem azt jelenti, hogy belekoccantjuk az ember fejét a piszkába. Hanem például azt, hoyg a színház nyelvén is bizonyítjuk, hogy az ember bármilyen mélységből vissza tud jutni a felszínre. Pszichológushoz sem azért megy el az ember, hogy sárba döngöljék, hanem azért, hogy a gondokat feltárva segítsenek neki megoldást találni. Véleményem szerint a színház a közösség lelki egészségével foglalkozik. Lehet, kell is beszélni a bajokról, de a diagnózis nem ér semmit, ha elképzelés sincs a terápiára. Más kérdés: ahogy van kutyaütő pszichológus, úgy a remény színházának nevében is születhetnek elpuskázott produkciók. A jó színház mindenképpen kerüli a didaktikus válaszokat.

Forrás: Mathé András

A Vígszínház direktorát, Eszenyi Enikőt a közélet legbefolyásosabb hölgyének választotta egy üzleti magazin. Önt az ötödik helyre sorolta, ám az sem rossz. Ráadásul női direktorként ott van az első háromban. Könnyen szánta rá magát a színházigazgatásra?
Mindig csapatépítő, egységben gondolkodó rendezőkkel dolgoztam. Azt tanultam, a színház akkor képes maximumra, ha mindenki együtt tud lélegezni. Úgy volt, hogy Gemza Péter, a Csokonai Színház nemzetközi hírű koreográfusa másodmagával indul a posztért, ám amikor a partnere visszalépett, úgy éreztem, kettőnknek lehetőségünk van együtt tartani a társulatot.
Negyedik éve igazgatja a teátrumot. Pimasz kurtasággal: fincsi?
Nagyon tanulságos, de fincsinek nem mondanám. Az eredményre hajtó sportoló sem nevezi annak az edzéseken napi rendszerességgel lerótt távokat. Esetünkben napra nap le kell küzdeni mindazt a nehézséget, ami együtt jár egy kétszázhúsz fős intézmény működésével. Össze kell állítani az évadtervet, számolva közben a bérletrendszer követelményeivel és ezer más dologgal. Szerencsém, hogy kiváló kollégáim vannak. Minap hallottam a rádióban egy jól menő vállalkozót, aki arról mesélt, hogy a multiknál tanulta meg annak a titkát, miként kell „kitanítani” valakit a rossz, teljesítményt visszafogó beidegződésekből. Elsőként abból a zsigeri reakcióból, hogy várható probléma vagy valami hiba esetén rögtön a másikra mutogasson, hogy ő a felelős a helyzetért. Jól működő struktúrákban nem az a fontos, hogy ki hibázott, hanem az, hogy mi a megoldás. Hallgattam a vállalkozó beszámolóját, és az jutott eszembe: a mi színházunkban mintha több lenne az olyan ember, akinek már az első impulzusra az a késztetése, hogy oldjuk meg a megoldandókat. A táv így sem rövidebb, mégis biztosabbak az eredmények.

Forrás: Mathé András