Marton László Kossuth-díjas direktor: kétszer akarták kirúgni, előbb Berecz, aztán Demszky

Marton László Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színházrendező, színigazgató, érdemes és kiváló művész.

Összpróba címmel jelent meg könyv Marton László életéről; Orosz Ildikó jegyezte le a Kossuth-díjas művész visszaemlékezéseit. Az 1943-ban született színházrendező 1985-től 2009-ig igazgatta a budapesti Vígszínházat. Többgenerációnyi színészosztálynak volt mestere a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Rendezőként olyan legendás előadásokat jegyzett teátrumában, mint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, Őfelsége komédiása, Össztánc vagy a tavaly bemutatott Pál utcai fiúk. Rendszeres vendégalkotója számos európai és tengerentúli színháznak is. Direktori pozíciót is ajánlottak neki külhonban. Könyvében említi: két fiát nevelte fel egyedül, ma - túl a hetvenen - házasságban él, és van egy nyolcéves kislánya is. Az Origónak adott interjújában pedig – egyebek mellett – arról beszél: miért kötődött minden körülmények között a nagykörúti intézményhez.

Könyvéből kirajzolódik felmenői nagypolgári világa: széles műveltségű, nyelveket beszélő emberek. Ám 1945 után egzisztenciális veszteségeik mellett azzal is szembe kellett nézniük: az új rendszer szemében az ő szellemi értékeik egyszerre számítanak ócskaságnak, egyben veszélyes hulladéknak. Ön, aki egyben felmenői szellemi örököse, maradt magyar rendező. Pedig nem csak vendégnek hívták nyugati színházakba.

Ami engem rendezővé, tanárrá tett, az a magyarországi és kelet-európai kultúrában gyökerezik. Kitéphetetlenül. Meghatározta a gondolkodásomat, máig inspiráció. Az életet persze adott korszakok vezetői meg tudták nehezíteni. De az ilyen átmeneti kínoknál sokkal fontosabbak azok a könyvek, zenei, színházi élmények, amelyek legelőször a szüleim révén lettek az életem részei. Ami engem felépített, abban persze az is fontos, amit például keresztapámtól, Ferencsik Jánostól kaptam műveltségben, az élethez való hozzáállás kapcsán.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Ferencsik emberi nagyságát apró epizóddal is képes érzékeltetni visszaemlékezéseiben. Ott ült egyszer kissrácként az öltözőjében egy vasárnap délelőtti Kodály-koncert után, a Zeneakadémián. Ferencsik már felvette a fél pár cipőjét, amikor kopogtattak, és belépett Kodály Zoltán. Ferencsik felemelkedve, fél lábán zoknival, őszinte tisztelettel állt a mestere előtt.

Ugyanakkor volt köztük valami megkapó közvetlenség is. De a hazámhoz való viszonyomban az is mind fontos, amit főiskolai osztályfőnökömtől, Nádasdy Kálmántól tanultam. Ráadásul Nádasdynak Kodály volt a mestere, ilyen értelemben én szellemileg egy „Kodály unoka" vagyok, az én tanítványaim pedig „Kodály dédunokák". Kérdésére visszatérve: hogyan is lehetne megszakítani egy ilyen szép láncolatot, amelyben – zenei hasonlattal élve – interpretációk épülnek egymásra?

Édesapját mindjárt a háború után rendesen taccsra tették. Szülei válása után a szintén nagy kultúrájú nevelőapja pedig az ötvenes években kapta meg a magáét. Ők sem moccantak innen.

Apám öt nyelven beszélt, és már nagyon fiatalon a kelet-európai igazgatója lett egy belga olajtársaságnak. Megtehette volna, hogy a háború után Belgiumba megy. De maradt, pedig osztályidegenként még segédmunkásnak sem vették fel. Egy ideig azokból a fordításokból élt, amelyeket a barátai szereztek neki. Végül a hatalomnak is szüksége lett a tudására, részt vett az Agrimpex külkereskedelmi vállalat megalapításában, utazott is a megbízásukból, intézte mindazt, amihez az új rendszer káderei nem voltak elég tanultak, felkészültek. A káder lapjára mégis azt írták: „visszahúzódó, fejlődésképtelen." Nevelőapámat, dr. Klimes Károly ideggyógyászt a Rákosi-rendszerben távolítottak el sok évre klinikai vezetői posztjáról. Mi tartotta itt őket? A mennyországból már nemigen adhatnak választ erre. De annyi biztos: az előttem járó generációk sok társadalmi és történelmi kataklizmát megéltek. Lehetséges, hogy bennük még ezek a megrázkódtatások is erősítették a hazájukhoz való ragaszkodásukat. Egyébként szüleim között, válásuk ellenére, erős kötelék maradt, ahogy apám és nevelőapám is becsülték egymást. De a más ágakon továbbfutó család új tagjai is közel kerültek egymáshoz, nem számított, kivel vérszerinti a kapcsolat. Ezek az erős összetartozások is idekötöttek minket.

Azért 1956-ban volt egy kis megingás.

Akkor valóban szóba került, hogy elmegyünk. Anyám és nevelőapám még egy teherautót is béreltek. De indulás előtt anyám – aki nem volt klasszikus anyatípus, életében nem csomagolt nekem uzsonnát – megkérdezte: melyik könyvet vinném magammal? Nem tudtam választani, maradtunk. A könyvbe belekerült, miként lett ebből az epizódból metaforikus jelenet a Vígszínház Össztánc című előadásában. Amely teátrum bennem idővel még tovább erősítette az idetartozás érzését.

Marton László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színházrendező, színigazgató, érdemes és kiváló művész Fotó: Polyák Attila - Origo

Második nekifutásra került a főiskola rendezőszakára, a köztes évet a József Attila Színházban töltötte afféle „mindenesként". Akkoriban a színi világ legnagyobbjai közül is többen a politikai száműzetésüket töltötték ott.

Olyan nevek voltak a társulatban, mint Sinkovits Imre, Gobbi Hilda, Szabó Ernő, Komlós Juci, Ráday Imre, Szemes Mari, az ifjú Bodrogi Gyula. Gobbi megkért: legyek ügyelő a színházon kívüli haknikon. A brigád tagja volt még Latabár Kálmán, Latabár Árpád, Csákányi László, olykor Feleki Kamill, Kibédi Ervin. Gobbi színészi zsenialitása mellett rendkívül művelt és okos nő volt. Abból is sokat lehetett tanulni, amit a chaplini kvalitású Latabár Kálmán mutatott a színészet és az akrobatika poétikus magasában.

Operarendezőnek készült, de sokat járt a Vígszínházba is. Ám végül egy májusi záporon múlott, hogy a Vígnek lett tagja.

Zajlottak a rendezővizsgáink az osztályteremben, Várkonyi Zoltán meg, a Vígszínház akkori igazgatója, indult volna hazafelé a tanáriból. Ám zuhogni kezdett az eső, Várkonyi pedig hipochonderként megrémült, hogy megfázik. Úgy döntött, a felhőszakadás végéig beül a következő rendezővizsgára. Nem tudta, melyikünk jelenetét nézi majd. Pont az enyém volt soron. Másnap leszerződtetett. Idővel egyfajta apa-fiú kapcsolatba kerültünk.

Ifjú rendezőként kitől tanult legtöbbet a Vígszínház színészei közül?

Kora szerint Páger Antalt említem elsőként. Idős volt már, amikor találkoztunk, de számomra sokat jelentett, hogy elfogadott. Nem volt különösebben művelt, ellenben ösztönös zseni. Elképesztett, ahogy ráérzett az általa formált karakterek jellegzetességeire, ízeire. Olyan érzéke volt a valósághoz, mint Jean Gabinnek, vagy Spencer Tracynek. Ugyanakkor keményen dolgozott, hogy minden pillanat tökéletes legyen. A Kőműves Kelemen egyik próbáján azt találtuk ki: belevágja a bicskáját a földbe, azzal figyelmezteti Hegedűs D. Gézát, Kelement a veszélyre. Kapásból sikerült neki, én meg kérdeztem: milyen szerkezet segíthetne abban, hogy ez mindig összejöjjön? Azt mondta, bízzam rá. Attól kezdve minden reggel háromnegyed kilenckor bent volt a színházban, és a kikészített tíz darab bicskával gyakorolt a tízórás próbakezdésig. Gyakorolt, mint egy artista, és az előadásokon egyszer sem hibázott. Egyszerre volt meg benne a valósághű játék iránti szinte spirituális elhivatottság, és a szakmai fogások, a mesterség tökéletes művelésének szándéka.

Kora szerint kit idéz másodikként?

Ruttkai Éva hivatástudata egészen elképesztő volt. Felkészültsége, igényessége, tévedhetetlen ösztöne és az az összeszedettség, amiképpen ráhangolódott a színrelépésre. Ebből is rengeteget lehetett tanulni. Szerencsés vagyok, hogy a szeretetével is kitüntetett. Haláláig közeli barátja lehettem. Volt még egy művész, akit mindenképpen meg kell idézni. Darvas Iván úgy volt a korszak színházi hercege, ahogy Ruttkai Éva a hercegnője. Iván rendkívül művelt, olvasott színész volt. Anyanyelvi szinten beszélt németül, oroszul, és angolul is igen jól. Értőn, elemezve tudott darabot olvasni. A példányai tele voltak jelekkel, jegyzetekkel. Még az arra érdemes rendezők instrukcióit is írásban rögzítette, hogy fel tudja idézni, ha hosszabb ideig nem ment egy előadás.

Ha jól sejtem: az ön észrevételei nem maradtak ki?

Közös munkánk csúcsát a Bulgakov-műből készült Őfelsége komédiása jelentette. Először pedig A nők iskolájában rendezhettem Halász Jutkával, Lukács Sándorral. Ekkor szoros személyes és művészi kapcsolat alakult ki közöttünk. Annak az előadásnak a külföldi pályafutásom megindulásában is komoly szerepe volt.

Ahogy annak is: Moszkvából csak Budapesten át lehetett visszajutni Helsinkibe.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Valóban. Kai Savola, a Finn Nemzeti Színház ifjú vezetője a repülőcsatlakozásra várva megnézte A nők iskoláját. Elhatározta, meghív a színházába. A magyar hatóságok nem akartak elengedni, de Savola és felesége Terttu, a színház fődramaturgja, kiharcolta nekem a lehetőséget. Helsinkiben ott volt az összes külhoni rendező, akivel dolgozni akartak: igazi nagy rendezők, Georgij Tosztogonov, a leningrádi Gorkij Színház igazgatója, Jurij Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház alapító-rendezője, a svájci Benno Benson, a berlini Volksbühne rendezője. Valamint Radu Pencoulescu román rendező, aki mestere volt Andrei Serbannak, Tompa Gábornak és az egész mai, meghatározó romániai rendezőgenerációnak. Tapintható volt ezek között az óriások között a feszültség, ám engem senki sem ismert, nem voltam híres, velem mindenki jóban volt. Bejárhattam a próbáikra, és véleményt mondtak az én munkáimról is. Tosztogonovval töltöttem a legtöbb időt. Rengeteget lehetett tanulni tőle. Kai Savola elérte, hogy a színház bemutatói egész Európában eseményszámba mentek. A nemzetközi sajtó írt róluk. A nők iskolája volt első ottani rendezésem, amelyről még a Le Monde is elismeréssel írt.

Egyre többet hívták külföldre rendezni. Miközben még az is megesett, hogy a későbbi Oscar-díjas színésznő, Kathy Bates mosta a ruháit.

A kelet-nyugati nyitás jegyében rendeztek 1982-ben egy amerikai színházi kiállítást a Műcsarnokban, amelyen részt vett Jon Jory, az Actors Theatre of Louisville igazgatója. Megnézte a Pestiben a Kőműves Kelement, és annak kapcsán kaptam később meghívást a színházába. Elsőként, 1983-ban, a Szentivánéji álmot rendeztem náluk, amelyet az amerikai kritikusok aztán beszavaztak az előző tíz év tíz legjobb előadása közé. Louisville-ben a nyolcvanas években olyan színészek játszottak, mint a későbbi Amadeus-film Salieri alakításáért Oscart-nyert F. Murray Abraham, vagy John Turturro és felesége, Katherine Borowitz. Valamint a Tortúra című moziban Oscart nyert Kathy Bates. Egy alkalommal Fehér Miklós díszletervező barátommal a Myflower nevű családias hotelben kaptunk szállást. Éppen a mosóhelyiségben ütlegeltük, rugdostuk a masinát – fogalmunk nem volt róla, hogy érmével működik –, amikor Kathy ránk nyitott és megkérdezte: mit művelünk? Mondtuk: mosni készülünk. Felszaladt a szemöldöke, aztán mondta, főzzünk inkább egy kávét. Ő közben berakta a gépbe a mosnivalónkat, és elindította a programot. Attól kezdve a próbaidőszak heteiben minden pénteken elkérte a szennyesünket és kimosta.

Számos más ország mellett gyakran rendezett Angliában, Írországban, egyik alapítója a ma már nagyhírű kanadai Soulpepper teátrumnak. Az angol nyelvet otthonról hozta magával?

A családban a német volt a második nyelv. Már a Vígszínház beosztott rendezőjeként jártam ki nyaranta egy londoni nyelviskolába, hogy tökéletesítsem az angolomat. Közben kínai étteremben mosogattam: megbecsültek, mert ott általában jöttek-mentek a személyzet tagjai, de rám számíthattak.

Széles spektrumban élte az életét. Hiszen arra is volt példa, hogy az angol királynővel csevegett.

Idővel belejöttem az angolba. Hét évig tanítottam a világ egyik legjobb művészképzőjében, a Guildhall School of Music and Dramában. A Honorary Membershipet, a tiszteletbeli professzori címet is megkaptam tőlük. Az nagy megtiszteltetés. Abban az évben Dirk Bogarddal együtt vehettük át. A ceremónián II. Erzsébet is részt vett. Amikor elé kerültem, azt kérdezte: Magyarországon milyen nyelven játsszák Shakespeare-t? Megmondtam neki, azóta sem láttuk egymást.

Kötetében is írja: a nyugati teátrumokat vonzotta az a metaforikus színházi nyelv, amelyen a kelet-európai rendezők mondták el „kódolva" mindazt, amit egy-egy puhább, vagy keményebb szovjet befolyású diktatúrában el kellett mondaniuk. Ám azt is elbeszéli: számtalan konfliktusa volt a honi diktatúra fenntartóival. Már a Popfesztivál színrevitele idején is, és akkor is, amikor a Várkonyit váltó Horvai István után ön lett a Vígszínház direktora. Ugyanakkor mintha rendre győztesen került volna ki az itthoni csatározásokból.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Azért hajszálon múlt a dolog. Rosszul fogadták például Kornis Mihály Kozma című darabját is, amelyet Horvai István rendezett 1988-ban. Belügyi üdülőben játszódott, és gyilkos humorú tükörképét adta a pálinka- és pörköltszagú borzalomnak, amiben éltünk. Fejti György, az MSZMP KB tagja úgy vélte, az egyik szereplőt róla mintázták. Dagadt a botrány. Én közben megkaptam életem egyik legfontosabb külföldi meghívását az Izraeli Nemzeti Színháztól, a Habimától. Ők is A nők iskolájára kértek fel. Csakhogy az itthoni elvtársak nem akartak kiengedni. Ám hiába volt náluk a barna szolgálati útlevelem, a kékben, vagyis a turistaokmányomban még volt egy szabad ablak. Miközben kint rendeztem, felhívott a Habima büféjében egy bizonyos Knopp elvtárs, a pártközpont vezető kulturális funkcionáriusa. Azt mondta, a Kozma ügyben sürgősen lépnem kell. Hallgattam, közben ott kavargott körülöttem az Izraeli Nemzeti Színház színes társulata. Eszembe jutott, előző nap az Izraeli Filharmonikusok vezetője, Zubin Mehta „súgta meg", mennyire megkedveltek a színház színészei. Mondtam Knopp elvtársnak, hogy amit kér, az nem fog menni. Aztán valahogy megszakadt a vonal. Majd nem sokkal hazatérésem után, egy kora májusi napon behívatott Berecz János a képviselőházba. Ő volt akkoriban a párt főideológusa, KB-tag. Mutatott egy feljelentést, amely szerint én politikailag és szakmailag alkalmatlan vagyok. Két akkori politikus, és két másik személy írták alá, egyikük még ma is barátságosan veregeti a vállam, ha összefutunk. Berecz aztán viszonylag kedélyesen tudtomra adta: le vagyok váltva a Vígszínház éléről. Feszült napok következtek, vártam az írásbeli megerősítést. Aztán a május végi pártkongresszuson Kádár Jánost, és olyan oszlopos pártagokat váltottak le, mint Berecz, vagy Németh Károly. Az én ügyem valahogy kikerült a fókuszból.

Olyannyira, hogy 1992-ben, már Antall kormány idején és támogatásával lehetőséget kapott a Vígszínház felújítására. Csak aztán Demszky Gábor főpolgármester helyettese, Marshall Miklós közölte: a munkálatok alatt lényegében leváltja a teljes jogú igazgatástól, mert nem bízik benne, hogy képes lenne irányítani a munkálatokat. Schwajda Györgyöt akarta az építkezés vezetésével megbízni. Ön akkoriban tagja volt egy nemzetközi munkacsoportnak, amely az osztrák kormány megbízásából színházfelújítási ügyekben adott tanácsot. Miután annak vezetői tájékoztatták a komplett német sajtót az esetéről, a honi politikusok meggondolták magukat. Ön mit gondolt róluk?
Ahogy Berecz Jánosra, úgy Demszky Gáborékra sem haragudtam. És ma sem neheztelek rájuk. Én mindig elemezve, érdekes emberi szituációkként szemlélem az ilyen helyzeteket. Persze a második esetben már ismerős volt a dolog anatómiája. Demszkyéknek valószínűleg fogalmuk sem volt róla, hogy én milyen nemzetközi szakmai testületben vagyok szakértő. Csupán arról volt szó: mindenki a maga kádereit szereti pozícióban látni. Így működik a politika.

Önt például Eszenyi Enikő követte a Vígszínház élén.

Színészileg, rendezőként a Vígszínházban nevelkedett, annak a teátrumnak a kultúráján nőtt fel. Mindent tud az intézmény szellemiségéről. Küldetéséről. Hiszek benne: ha egy színházvezető komolyan veszi a hivatását, akkor arról is időben el kell gondolkodnia, mi történik az intézménnyel a vezetése után. Utódot kell találnia. Én megtaláltam.

Privát életéről a könyvében is alig esik szó.

A magánéletem szerencsére eddig sem került a nyilvánosság elé, örülnék, ha ez a jövőben is így maradna.

Az igazgatói posztról távozva rendezőként aktivizálódott. Tavaly például a Pál utcai fiúkat állította színre, nagy sikerrel. Mintha esetében a kor csupán mellékes körülmény lenne az élet fontosabb részletei mellett. Vagy ez csak kívülről látszik így?

Fotó: Polyák Attila - Origo

Az elmúlt évadban két produkciót rendeztem. Márai Hallgatni akartam, B. Török Fruzsina feldolgozásában egyetlen színésszel, a csodálatos Hegedüs D. Gézával. Ez valódi intellektuális csemege, minimális eszközökkel. Olyanfajta színház amely mindig vonzott, függetlenül attól, hogy hányan nézik. Az est fogadtatása azonban minden várakozást felülmúlt. A Pál utcai fiúk - Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián által jegyzet - új adaptációja azt a vonalat folytatja, amelyik annak idején a Képzelt riporttal kezdődött. Igényes irodalmi anyagból próbáltunk színházat létrehozni. Olyan előadásokat, amelyek vonzók egy új, fiatal közönség számára. És mint minden említett munkámnak, ennek is Radnóti Zsuzsa volt a dramaturgja. A Pál utcai fiúk remekmű. Olyan kérdéseket érint, mint az eszméhez való hűség, barátság, árulás, hazaszeretet. Mind időszerű. Alkotótársaimmal ugyanakkor arra törekedtünk, hogy újfajta módon szóljunk minderről. Ami a jövő évadot illeti: Ibsen egyik legizgalmasabb darabját, a Vadkacsát rendezem a Pesti Színházban. A Színművészetin pedig harmadéves lesz a Hegedüs D. Gézával, Forgács Péterrel vezetett osztályunk. Tanulok olaszul. Ennyi terv, feladat mellett valóban nem foglalkoztatnak az éveim.