Molnár Piroska mesél a szívében barangoló sebészről, a profik félelmeiről, az amatőrök magabiztosságáról

Molnár Piroska a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára

„Emberi hang" címmel mutatják be önálló estjét a Rózsavölgyi Szalonban. A Kossuth-díjas színésznő, a Nemzet Színésze főként énekelni fog, amire esetében még a világ leghíresebb koncerthelyszínein is volt már példa. Ugyanakkor színészileg is az egyik legszélesebb skálájú művész, amit számtalan filmszerepe, rádiós, televíziós feladatai és az ország különböző színházaiban megformált színpadi figurái bizonyítanak. Drámai alakítások és nevettető karakterek sora, szeretni való, vagy akár az érzelmeket lefagyasztó asszonyi sorsok ábrázolásai emlékeztetnek pályájának fontos állomásaira. Magánéletét azonban igyekezett megóvni a nyilvánosságtól, amikor mégis elárul valamit róla, az másoknak is segíthet túlélni a karcosabb hétköznapokat. A nagy színésznővel Sztankay Ádám beszélget.

Hallottam hírét: Horvátországban szokott feltöltődni nyaranta, de ez tavaly a Munkaügyek című sorozat forgatása, korábban pedig a felvételekkel egybeeső egészségügyi probléma miatt elmaradt. Ami utóbbit illeti: komoly volt a baj?

Az kimerítő nyár volt. Hajnalban forgattam, este mentem Szegedre játszani, onnan éjszaka vissza. Újabb hajnali forgatásra készültem, éppen húztam a papucsomat, amikor úgy tűnt: nocsak, mintha megvakultam volna! Akkor beugrott, hogy nincs rajtam a szemüvegem, felvettem, de még úgy sem láttam semmit. Szerencsére még időben visszatért a látásom, mert már jött értem a stábautó. Két jelenetet vettünk fel, ezerszer visszanéztük, rendben voltak, nem látszott rajtam semmi különös. De aztán kérdezte tőlem Márton István, a rendező: jól vagyok-e, mert elég zöldnek tűnök. Mondtam, mi tagadás, nem vagyok jól. Valahonnan kerítettek két orvostanoncot, akik kikérdeztek, majd megállapították: „Tetszik produkálni a stroke összes előjelét, tessék hazamenni, lepihenni, szedni algopirint, az hígítja a vért." Gondoltam, jó, aznapra már éppen végeztünk a munkával.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Amikor elment a látása, nem jutott eszébe, hogy mentőt kellene hívni?

De hát mondtam: már úton volt értem a stábautó, vártak a forgatáson.

Színész, ha dolga van.

Azért volt egy spurim, és egy algopirint már reggel bevettem. Amikor a forgatásról hazajöttem, híre ment a dolognak, és Mucsi Zoltán nővére azt mondta: ez nem gyerekjáték. Megszervezte a Honvéd Kórházban a vizsgálatokat: CT, MR. Kiderült, elég nagy területen volt agyérgörcsöm, ami a stroke előszobája. A neurológus nem is értette, hogyan tudok még beszélni, járni. Tíz napra befektettek, pedig éppen ott fért volna bele egy kis Horvátország az újabb forgatások közé. Szegény macskám sorsa is eldőlt ezzel: tizennyolc éves volt, már nagyon a végét járta, hát elaltattam, mielőtt befeküdtem a kórházba. Ne legyen még nagyobb a kínja, ha történik velem valami. Rólam végül kiderült: pitvarfibrillációm van. Vagyis nem szinuszban ver a szívem, hanem összevissza. Miért, mióta: ki tudja? Annyi biztos, az ilyesmi vérrögöket termel, amelyikből az egyik úgy gondolta, elindul valamerre. Szerencsére a gyógyszeres kúra visszaállította a normális ritmust, ha az nem sikerül, akkor ki kell ütni a szívet, majd újraindítani.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Az érrendszere akkor most már rendben van?

Ha komolyabban érdekli a keringésem, akkor még elmondom: telt, múlt az idő, egyszer csak rosszul lettem a szinkronban. Hazajöttem, megmértem a vérnyomásomat, kiderült, harmincegyes a pulzusom. Azt mondják, az már olyan halál közeli. Másnap hajnalban már műtöttek is, azóta pacemakerem is van.

Milyen érzés egy olyan kütyüvel élni?

Gépies. A pacemaker kapcsolatban van az éjjeliszekrényemen álló, mobil nagyságú készülékkel, amely a kórházi egységbe rádiójeleket küld, ezeket rendszeresen ellenőrzik, ha baj van, sikítanak. Másrészt mókás is ez az egész. Tizennyolc tablettával kezdtem, mára kevesebb lett belőlük, de még így is harcban állnak egymással. Az egyik ezt a szervet teszi tönkre, miközben a másikat rendben tartja, de a következő pirula meg ugyancsak kész téboly a mellékhatások tekintetében. Komplett diliház, ami ilyenkor az ember szervezetében folyik, ám szerencsére mégis van benne rendszer. Különben maga a műtét is mulatságos volt.

Na, hála isten.

Végig ébren voltam, miközben a nyaki ütőeremen – négycentis vágáson keresztül – leeresztettek két elektródát: egyet a pitvarba, egyet a kamrába. Mondtam az operáló orvosnak: mázli, hogy nincs ott több helyiség, háló, nappali, egyebek, akkor mit össze kellene bóklásznia. Kérte, hogy ne nevettessem. Majd a nyaki metszésen át beillesztette a dolog lényegét is – egy aprócska titánlapot – a helyére, összekötve az elektródákkal. Csütörtök volt éppen, kérdeztem, mi legyen most, mert nekem vasárnap játszanom kell. „Tenisz?", kerekedett a doktor szeme. „Nem, színház", feleltem. Kért, hogy pár napig pihenjek, de úgy alakult: vasárnap este már A nagy négyesben játszottam a Belvárosi Színházban. Csak azt nem értette a közönség, miért kapott el minket a röhögés, amikor Benedek Miklós figurája a szövege szerint azt mondta az általam játszott karakternek: „Ne nagyon lelkesedj, mert besül a pacemakered!"

Fotó: Polyak Attila - Origo

Az egészségügyi incidensek után leadott valamennyit a szerepeiből?

Annyit nem sikerült, amennyit terveztem. Futó darabokból nem lehet csak úgy kiszállni. A Thália Színházban, ahol szerződésben vagyok, hat produkcióban játszom. Van közöttük, amely már a századik előadáson is túl van, muszáj őket továbbvinni, ha így peregnek. Ilyen az Örkényben a Macskajáték is, vagy a Kolibriben a Bors néni, amelyikben már huszonöt éve benne vagyok. A nagy négyes – az is elment száznegyvenszer – véget ért a Belvárosi Színházban, mert Vári Éva visszavonult. Az újabb vállalásokkal már óvatosabb vagyok.

Nincs vége, folytatáshoz lapozzon!