Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Nemzeti Színház után a Tháliához szerződött, számos társulatnál játszik-játszott vendégként, filmek, tévés darabok sorát forgatta. Privát életéről legfelhőtlenebbül egy ötven évvel ezelőtti cikkben beszélt utoljára. Még Eötvös Péter, a világhírű zeneszerző feleségeként mesélt japán utazásukról. Tudható, miként ismerték meg egymást?
Harmadéves főiskolás voltam, amikor Péter akart csinálni egy elektronikus zeneművet, amelyhez női hangot keresett. Ő szerezte Babarczy egyik vizsgarendezésének zenéjét, Laci pedig engem ajánlott neki. Azon a nyáron találkoztunk, éppen Babarczyéknál laktam, mert ciánozták a főiskolai kollégiumot a rovarok miatt. Később, amikor Péter hazaugrott a kölni karmesterképzőből, megnézett Zsámbéki Gábor vizsgájában is, Puskin Don Juanjának Donna Annájaként. Végül közel száz mesét mondtam fel szalagra, amiből Péter Kölnben elkészített egy zenés művet. De ami a házasságot illeti: arra már ismeretségünk korai szakaszában sort kerítettünk.
1978-as interjúban már arról beszélt: „Reggel nyolctól bent voltam a színházban, a fiam Pesten élt az anyósommal. Egész héten nem láttam, csak hétfői szabadnapomon, ha éppen nem tájolt a színház. Azért bizakodtam: ha a fiam nagyobb lesz, minden könnyebbé válik. Nem szerződtem Pestre kizárólag csak a gyerekem miatt. A színészetért mindent vállaltam. Amikor zeneszerző férjem külföldre szerződött, a hazai színészi pálya mellett döntöttem és maradtam. Magánemberként megbántam, de a pályám sok mindenért kárpótolt. Pedig nekem is szükségem lenne valakire. És éppen erre az emberre! De erre nem volt szabad gondolnom. Goethe mondta: Nincs el nem rontott élet." Nem tudom benntartani a kérdést: a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Kaposvár izgalmasabb hely volt még Párizsnál is, ahol férje jogán élhetett volna?
A színház hozott haza, de volt más ok is. Csak feleségként borzalmas, házsártos, mindenbe beleavatkozó nő lett volna belőlem. Elkezdtem volna a férjem életét élni, ami egyikünknek sem lett volna jó. Annyira szerettük egymást, amennyi az elengedéshez is erőt adott. A fiunk sokáig Pesten élt Péter édesanyjával, de amikor az apja a Pompidou Központ zenei vezetője lett, kimentek hozzá a nagymamával. Nem akartam visszatartani.
Amikor kollégái megválasztották a Nemzet Színészének, egy interjúban – a magánvilág történéseire kitérve – úgy fogalmazott: „A férjem külföldre ment, én is próbáltam ott élni, nem ment. Hazajöttem, elváltunk. Később a fiam kikerült az apjához, aztán elvesztettük őt. Talán azóta adok mindent csak a pályának. Mi más maradt?" Irdatlan erő lehet önben.
Kulka Jancsinak mondtam egyszer: van bennem valami bornírt kötelességérzet. Ez visz előre, ez van az erő mögött. Valószínűleg genetikus. Anyám, apám, az egész családom jó munkásemberekből állt.
Színészi ars poétikájában egyszer úgy fogalmazott: igazi katona, aki követi a rendező utasításait. Kollégáitól nemigen hallani hasonló munkaköri leírást.
Ma már nem olvasom el a szerződéseim szövegét, de amikor még megtettem, mindben benne volt: szerepeimet a rendező utasításai és legjobb tudásom szerint játszom el. Én ezt komolyan vettem. Persze vannak nagy önmegvalósító színészek, de azok rendszerint akkor bukkannak fel, ha sorozatban fogják ki a gyengekezű, ötlettelen rendezőket. Én szerencsés voltam, mert egész pályámon olyan rendezőkkel dolgozhattam, akikre rábízhattam magam.
Mondta azt is: a színész színpadi jelenléte egyben azt üzeni – védve a személyiségét –, hogy ami látszik belőle, az nem ő, csupán szerep. Hozzátette: a színész közben persze mindent abból épít fel, ami ő maga. Esetében különösen sokfenekű történet ez, ha még azt is állítja: voltaképpen a rendező kottájából játszva adja hozzá a szerephez saját énjét.
A színészi kettősségről Diderot fogalmazott találóan a Színészparadoxonban. A színésznek hideg fejjel, józan mérlegeléssel kell az érzések, indulatok illúzióját keltenie. A legtökéletesebb nyugalommal kell művészileg a legérzékenyebbnek lennie. Ahogy Diderot mondja: a színésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Rendezőből pedig, a saját tapasztalataim alapján, két fő típus van. Az egyik valóban „lekottázza" az adott darabot, ami nem baj, ha jó a kotta. Még úgy is beleépül egy s más a színész személyiségéből a szerepbe. Más kérdés, hogy hozzám közelebb áll az a rendező, akinek van ugyan markáns elképzelése a műről, de elvárja a színésztől, hogy ő is mutasson valamit a maga víziójából. Abból aztán a rendező hozzáteszi a maga elgondolásához azt, amit jónak talál.
Több színészgenerációnak ön volt a beszédtanára a színművészeti főiskolán. Gondolom, nem csak a helyes artikulációról esett szó az óráin.
A szakmáról is sokat beszélgettünk, látnak is bennünket, tanáraikat a színpadon. Megértették, mit jelent mindennap kilépni oda. A régi nagy színészek történeteit ugyancsak elmesélem arról, hogy már két-három órával az előadás előtt ott koncentráltak az öltözőben. És ez nem manír volt, hiszen az idő múlásával a színész el kezd félni. Ahhoz, hogy ezt leküzdje, egyre több idő kell.
Honnan jön a félelem?
Egyre inkább megértjük: milyen súlya van annak, amit csinálunk. Estéről estére mások ülnek a nézőtéren. Ha gyengébb vagyok, nem mondhatom el nekik: bocsánat, ma nem úgy jött össze, ahogy szokott. Mindig a maximumot adni: félelmetes felelősség, ugyanakkor szakmai minimum. Garas Dezső mondogatta a nehézségeket összegezve: „Az amatőr csak akkor játszik, ha kedve van, a profinak mindig muszáj. És az amatőrnek valahogy mindig van rá kedve."
A Mese című lemez, amelynek szövegét még 1968-ban vették fel Eötvös Péterrel, igazi mestermű. Felújított változatát pedig közösen mutatták be tavaly a Budapest Music Centerben. Profik között a magánélet történései sem képezhetnek távolságot?
Több mint tíz évig nem is beszéltünk Péterrel. A magánvilág történései után nem tudtunk mit kezdeni egymással. Még azt követően sem, hogy Péter Magyarországon vett házat. De aztán az édesanyja halála, az öregedés, lényegében az idő eszembe juttatta: mi a frászért hagyjam elveszni azt, ami fontos? Akkor elkezdtünk kicsit közeledni egymáshoz. Illetve Péter már közeledett volna korábban - ő az okosabb -, de én ellenálltam. Aztán túlléptem ezen a butaságon.
Háy János mondta minap egy interjúban: nincsenek csereszavatos évek, csak azok vannak, amik vannak. Ha lehazudsz valamit, elveszíted, de még ennél is rosszabb, hogy beléd gennyesedik a letagadott idő, és egyszer majd felfakad, és mindenedet elönti a sárga trutyi.
Erről van szó, jobb orvosolni az ilyesmit. Nem volt nekünk olyan bűnünk, vétkünk, amiért ne nézhetnék egymás szemébe. Nem mondom, hogy nem kellett szokni az olyan helyzeteket, amikor álltunk hárman, Péter és két asszony, az egyik ugye én voltam, ám már nem engem mutatott be a feleségeként. De az idő az elfogadásra is megtanít. Ha máshogy lenne, bele is bolondulna az ember, a világ is olyan lenne, mint egy diliház. Habár... de ebbe kár belemenni.
Érezni a mosolyából: inkább derűvel szemléli a világot, mint riadtan.
Sokat járok színházba, moziba, koncertre. Még éjszaka is megnézem a főiskolásaimat, akik gyakran akkor adnak elő valamit. Csomós Mari barátnőm szokott velem perelni: „Mit nyüzsögsz folyton, nem bírod ki a fenekeden!" Hát nem bírom, annyi a látnivaló, s az mind inspirál, gondolkodtat, vagy csak elszórakoztat. Számomra persze világos, hogy az életnek semmi értelme sincs, de olyan érdekes.
