Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nemsokára a Rózsavölgyi Szalonban kerül színre az „Emberi hang" című önálló estje. Abban leginkább énekelni fog, ami fizikailag sem könnyű.
Vörös Róbert szerkesztette és rendezi is az estet főleg olyan darabokból, amelyekkel már találkoztam a pályámon. Közben szó esik majd azokról az élményeimről, tapasztalataimról, amelyek hangsúlyosan kötődnek az emberi hanghoz. Erejéről, hatásáról, különösségéről. Énekelni jó, ráadásul vendégeim is lesznek estéről estére. Például Udvaros Dorottya, Novák János, Alföldi Róbert. Az ilyesminek aligha lehetnek káros mellékhatásai. Pláne, hogy sosem hanyagoltam el a hangképzésemet, hetenként jártam ének korrepetitorhoz.
Tény: nincs tíz éve, hogy olyan helyeken is fellépett, mint a Budapesti Zeneakadémia, a Salzburgi Mozarteum, a Berlini Kammerspiele. Akkor Kurtág György kérésére vállalta a közreműködést a zeneszerző Beckett-töredékekre írott darabjában. Az a projekt hogy jött létre?
Kurtág György kérésének nem lehetett ellenállni. Kincses Veronika is biztatott, a Zeneakadémián az ő fia, Vajda Gergely vezényelte a művet. Ahogy volt férjem, Eötvös Péter is támogatta a dolgot. Majd' egy évig tanultam az anyagot, de még ma is alig hiszem, hogy bele mertem vágni.
Volt egy egészen korai dalos megmutatkozása is. Az 1966-os Táncdalfesztiválon.
Az kötelező kűr volt. Az első Táncdalfesztivál szervezői kijöttek a színművészeti főiskolára – ahol én éppen a másodévet végeztem –, hogy kiválasszanak néhány jobbhangú színinövendéket. Közéjük kerültem, majd a tréningek után még a képernyőre is egy Hajdú Júlia-dallal. Amikor visszanéztem, majdnem elájultam: ott még olyan hamis voltam, hogy a fal adta a másikat. Ilyen már nem fordulhat elő.
Édesanyja, aki egyedül nevelte, nem nagyon akarta, hogy a színi pályát válassza. A Táncdalfesztivál idején már megbékélt a dologgal?
Anyám inkább féltett a pályától, mert nem tudta megállapítani, elég tehetséges vagyok-e. Aggodalomra való hajlama a sorsából is megérthető. Én Ózdon születtem, édesapám arrafelé volt főkertész Putnoki Móric grófnál, ahol anyám meg szobalány. Édesanyám még a szülészeten volt, amikor apámat elvitték az oroszok. Anyám akkor vissza akart menni Erdélybe, ahonnan származott, de nem tudott átjutni a határon, így a Békés megyei Kunágotán telepedett le, arra éltek a testvérei. Ugyanakkor az is igaz: bár anyám csupán hat elemit végzett, intelligens asszony volt. Amikor Pesten cselédkedett, rengeteget járt színházba is. Kunágotán ő vitt először moziba is, annak hatására döntöttem el: színész leszek. Ám édesanyám tapasztalatai alapján jobbnak látta, ha mindenekelőtt elvégzem a közgazdasági technikumot, mert utána biztosabb a megélhetés. Azt én akartam Szegeden abszolválni, mert tudtam, ott egész jó színház működik.
A technikumi felvételin brillírozott?
Jó híre volt a kunágotai iskolának, többünket is felvettek felvételi nélkül. Ellenkező esetben matekból biztos izgalmasat produkálok: már olyan számtani bonyodalom, mint a három meg kettő esetében is egyedi eredményt tártam volna a bizottság elé. Azért végül szépen eljutottam az érettségiig. Ráadásul csodálatos magyar tanárnőm volt, Csontos Magda, aki felfedezte vonzódásomat a színi pálya felé. Könyveket, verseket adott a kezembe. Színházba vitt, vagy meghívott magukhoz, ami ugyancsak hasznos volt, mert férje, a neves újságíró, Ökrös László nagyműveltségű ember volt. Előkészítettek kicsit erre a dologra, amit hivatásomul választottam. Érdekes az élet: Magdának született egy fia az első házasságából, akire a Facebookon akadtam rá újra, évtizedekkel később. Bécsben él, informatikus, de imádja a színházat. Olykor átjön Magyarországra, megnéz egy-egy előadást. Akkor legalább megvendégelhetem.
Édesanyja meddig követhette a pályafutását?
Ötvennégy évesen ment el, amikor harmadéves voltam. Rákbetegen feküdt a kórházban, amikor a tévé közvetítette a Vámos László rendezte Yermát, címszerepében Psota Irénnel. Én a darab végén táncoltam-énekeltem. Anyám ennyit látott a színészetemből.
Édesanyjára, vagy édesapjára hasonlít inkább?
A fotók alapján abszolút az apámra. Egyszer jártam anyámmal Kelemérben, ami ott van, abban a járásban, ahol apám kertészkedett. A faluban sokan mosolyogtak, mondogatták: „Itt jön a Molnár Józsi lánya!" Különös érzés volt.
A színművészetit Pártos Géza „keze alatt" végezte. Majd az akkor még rendezőhallgató Babarczy Lászó ajánlotta be a Nemzeti Színházhoz. De az akkori direktor, Both Béla nem kért önből. Mi volt a gondja?
A jó ég tudja. Végzősként játszottam egy amerikai darabot a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában, a Katonában. Az ön édesapja volt a partnerem. Szerelmespárt alakítottunk, emlékszem, Sztankus már az első jelmezes próbán levettette velem a magas sarkú cipőt: nagyon kedvesen, helyesen, de határozottan hivatkozva bizonyos szintbeli eltérésekre. Amúgy minden nagyágyú benne volt a produkcióban: Balázs Samu, Szendrő József, Szirtes Ádám. Az anyámat Makay Margit játszotta. Ezután a „dacos" Egri István akart szerepeltetni egy Molière rendezésében. Ám Both Béla bejött egyik este az öltözőmbe, gyűrögette az arcát, beszélt valamit, abból sokat nem lehetett érteni, de annyit azért összeraktam: itt nekem nincs jövőm.
Két évet töltött Szegeden, majd 1971-ben, Komor István főrendezővel szerződött át a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, amely az egész pályafutása szempontjából meghatározó húsz évet jelentett.
A színház akkor élte virágkorát. Tudtuk, mennyire fontos, amit csinálunk. Miközben a vezetőink óvtak minket a színpadon kívüli közélettől. Figyeltünk egymásra minden szinten. Családi volt a légkör. Amikor tavalyelőtt megkaptam a kritikusok életműdíját, akkor fogalmaztam meg: sosem jött volna létre színészileg az, aki én vagyok, ha nincs az a két kaposvári évtized.
Végül Zsámbéki Gáborral együtt szerződött a pesti Nemzetihez, majd lett két év múlva alapító társulati tag az újonnan alakuló, önálló Katona József Színháznál. Ahonnan négy év után távozott, és eltöltött újabb tizennyolc évet Kaposvárott. A vidéki lét vonzása?
Negyven éves korom körül Kaposvárott több volt a lehetőség, mint Pesten. Ott fiatalabb és idősebb szerepeket is eljátszhattam, a Katonában mindegyikre volt más színésznő. Ráadásul vidéki színház repertoárján mindig van zenés darab, és a műfaj fontos az életemben. Végül – a második, tizennyolc éves etap után – a legutolsók között jöttem el onnan a régi generációból. Akkor az már egy másik Kaposvár volt, valami véget ért ott. Úgy már soknak éreztem az állandó ingázást is. Korábban nem zavart, hogy akár naponta utazom Pestre az egyéb munkák miatt. Jordán Tamás a legjobbkor hívott a Nemzetibe. Ám amikor vendégként visszamentem Kaposvárra, azért megfájdult a szívem. De csak úgy, ahogy az elmúlt fiatalság miatt sajdul néha. Ép ésszel az ember tudomásul veszi: az életben törvényszerű a változás.
Nincs vége, folytatáshoz lapozzon!
