Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Márkus a Madáchban
Márkus Lászlót 1957-ben hívta a budapesti Madách Színházhoz az oda átszerződött Debreceni direktor, Téri Árpád.
Márkus első szerepe ajtónálló a Királyasszony lovagjában. Latinovits Zoltán Debrecenből utazik fel megnézni, s azzal ugratja:
Nocsak, itt egy debreceni sztárnak csak lakájszerep jut.
Márkus László a színháznál töltött huszonhét évad alatt főszerepek sorát játszotta a drámairodalom legszélesebb palettájáról. A kiugrást az 1953-ban bemutatott Gorkij darab, a Nyaralók Szuszlov mérnöke jelentette. Az előadást rendező – a színház későbbi igazgatója - Ádám Ottó írta Márkus alakításáról:
Úgy volt drámai a Nyaralókban, hogy magával hozta azt az emberi hitelt, amit Debrecenben a könnyű műfajokban tanult meg, és Shakespeare-ben próbált ki. Mindig drámai színésznek vágyta magát, miközben a közönség egy életen át vígjátéki színésznek vette. Ezért olyan hiteles ennek a típusnak a drámai csendje: a közönség érzi, hogy a komikus sztereotípia mögül egyszer csak kilép a legmélyebb én. Valami, ami csak ő, az igazi lénye, a meztelen valóság.
1961-ben a Kövér herceget alakította Brecht Kaukázusi krétakörében. Ádám Ottó azt jegyezte le:
Laci elementáris volt. Úgy táncolt a műfajok tetején, mint macska a forró bádogtetőn. Jobbján Psota, balján Gábor Miklós, Zenthe, Pécsi Sándor.
1965-ben Márkus szíve szerint a Koldusopera Bicska Maxiját játszaná, de Tigris Brownt kapja meg, Maxi Gábor Miklósnak jut. Molnár Gál Péter kritikája szerint:
Márkus zseniálisan alakított egy Cica Brownt, aki puhácska cicatalpakon somfordál az ő Maxija körül.
Az olaszországi vendégjátékon kétszer telt meg a bolognai opera nézőtere.
A darabot végül azért vették le száztizenkét előadás után, mert Márkus és Gábor Miklós túl sokat röhögött már „privátin" a börtönjelenetben.
Elunták a produkciót, ami a legnagyobbakkal is megesik, de a maguk fajta unalmát a közönség vastapssal honorálta.
Márkus a Brecht-darabok kapcsán írta feljegyzéseiben:
Én az úgynevezett brechti színjátszást smafunak tartom. Szerintem Brechtet is úgy kell játszani, ahogy a színdarab le van írva. Brecht szerintem csupa ész, csupa logika, a néző képébe vágja a maga igazát, így aztán, úgy vélem, az én elképzelésem belefér a brechti gondolatba.
Madáchos éveit olyan előadások fémjelzik, mint az Egri István rendezte Bolond lány Domján Edittel, a Black Comedy Kiss Manyival és Psota Irénnel; Hubai Miklós 1968-ban színre került, Márkus László számára írt Nero játszik című színműve. Molnár Ferenc darabjai, köztük az Egy, kettő, három, A hattyú, Előjáték a Lear királyhoz.
Jelentős alakítása volt Szabó Magda Régimódi történetének Jabloncai Kálmánja is, amelyről Zappe László fogalmazta meg:
Külön csoda együtt látni Sulyok Máriát és Márkus Lászlót. Az emberi jellem, a színészi magatartás ritkán találkozik ilyen szerencsésen a szereppel. Mindketten a színház, a játék legendás hírű megszállottjai voltak.
Márkus világa
Márkus László színpadon túli világában Kiss Manyit és Pécsi Sándort mondta barátjának, akik komédiás lényükkel egyben színészi idoljai voltak. Miközben sok kolléga került közel a szívéhez, köztük Körmendi János, Almási Éva, Domján Edit, a már említett Gábor Miklós, vagy az apám.
Ám a két idol – Kiss és Pécsi – halála után Márkus Lászlónak valójában az édesanyja volt az egyetlen, akivel mély kapcsolatban maradt, amit szüntelen viták fűszereztek. Külön lakásban laktak, de egymás közelében.
Márkus a párkapcsolatokról értekezve mondta:
A nők iszonyatosak tudnak lenni! Megérzik a sikert, és tönkreteszik az embert, széttépik, megzabálják. Nem bírtam volna ki tartósabb közös életet egyetlen nővel, megőrültem volna! Nekem ne sündörögjön ott! Mindhez a kölcsönös megcsalás!
Ugyanakkor a szexualitást bonyolító állapota ellenére megfordult fejében a házasság lehetősége, vágyott egy gyerekre.
Ahogy idősödött, egyre jobban, s lett volna, aki hozzámegy feleségül. Márkus ennek kapcsán említette:
Talán, ha lett volna külön lakásunk, és látogatóban lettünk volna házasok.
A jelölt valószínűleg nem pártolta az ötletet.
Márkus László exhibicionizmussal párosuló magánya sokak számára érthetetlen volt, és fals következtetéseket vontak le belőle. Márkus ezekkel látszólag nem törődött. Élvezte az életet.
Előadás előtt mindig rákérdezett, miként fogytak a jegyek.
Egyebekben is jellemezte egyfajta igazgatói attitűd, ami egyeseket irritált, másokat mulattatott, ő maga pedig imádta a felfokozott színházi jelenlétet.
Kocsija nem volt, taxin járt vagy gyalog, frappírozta, amikor felismerték az utcán. Sokat költött magára és mindenkire, akit szeretett. Karácsonykor a színház kazánfűtőjének is ajándékot vett.
1960-tól beutazta Európát, legjobban Londont kedvelte, ahol háromszor is járt, és harmincöt előadást nézett meg. Színházi könyvek, lemezek, kazetták sokaságát hozta haza. Bejutott Ingrid Bergmanhoz, Derek Jacobihoz, Laurence Olivierhez, annak ellenére, hogy fogalmuk sem volt, ki az, aki így jelentkezett be: László Márkus, Hungarian actor, National Theatre.
Márkus ezt úgy magyarázta:
Nem mondhattam, hogy Madách Színház. National Theatre, az olyan jól hangzik. Különben is, a Madách is nemzetiszínház.
Járt Maggie Smithnél és férjénél, Robert Stephensnél, ahol pezsgőztek és másfél óra hosszat beszélgettek: szidták a színész szakszervezetet és a kritikusokat. Imádta az ékszereket, gyűjtötte az öltönyöket és a parfümöket.
Utóbbiakból az 1978-as Tartuffe idején rákapott arra, amelyet apám használt hosszú évek óta, a maga konzervatív ragaszkodásával.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
