Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedves Tatjána Néném!
Tökéletesen igaza van, ha azt mondja: miért nem DeutscheSpäteNacht címmel játsszuk a XX. századi német estünket, mit angoloskodunk itt? Az a francos korszellem, tetszik tudni. Mivel hovatovább a gyerekeink már lassan óvodába is nyelvvizsgával kell menjenek, a nyelvvizsga pedig lefordítva ma azt jelenti: angol nyelvvizsga. A trend ennek a brit eszperantónak kedvez, de én személy szerint nem bánom, ha Bábelben megint lesz egy mindenki által elfogadott közvetítő nyelv – a latint elég rég sutba vágta már a világ, és a kemény német, igen, az Ön által preferált (és kedves dalszerzőim által oly gyönyörűen ellenpontozott, felpuhított) német már Közép-Európában sem tudta tartani magát. (Valójában Ön az oroszt szeretné leginkább, de attól a mi generációnk kedvét elvették, tényleg.)
Miközben a sárga irigység fog el az anyanyelvi szinten beszélő, ifjúkori ösztöndíjakkal kiképzett fiatalok láttán, tudom, mind tudjuk, hogy az angol máris része lett a digitális-globális jelenünknek, alig van mondat, amelyet anglicizmus nélkül állít össze az agyunk, vagy ami még rosszabb, a vegetatív rendszerünk. Hús a húsunkból ma már – jószerivel azon kezdhetünk el aggódni, hogy – az angolt különben nyilván lepusztító – „nemzetközi" angol mellett megtanulnak-e majd elég mélyen és jól magyarul a következő nemzedékek? Mert magyarul tudni nem elég az angol középfok szintjén. De itt most megállok, ez messzire vezet, miközben csak arról akartam írogatni, hogy egy előadásnak angol címet adni, késő esti kezdést bevezetni, a pikáns témákat elővenni, merész szerzőkhöz nyúlni és mindezt egyetemistákkal rendeztetni-terveztetni, tehát úgynevezett kísérleti operaelőadásokat létrehozni nem szokványos helyeken csakis a jövendő közönség értelmiségének kinevelése miatt érdemes. De érdemes?
2013-ban kezdtük, éppenséggel egy kevéssé sikerült MozartLateNight-tal, de a következő évek érdemben gazdagra sikerültek, még ha közönségben nem is. A FrenchLateNight-on Saint-Saens és Bizet kamaraoperái mellett feltűnhetett Székely Kriszta mint operarendező, a GreekLateNight-on Bertoni sose hallott, de a Gluckéval szóról szóra azonos szövegű Orfeóját is meghallgathattuk – a híres művel azonnal párhuzamba is állítva. Egyfajta EnglishLateNight volt önmagában Britten Lukrécia meggyalázása című alkotása, és Hungarian Late Night címmel tavaly magyar programot játszottunk, benne Mezei Gábor Péter ősbemutatójával (A ravatal előtt) és Lendvay Kamilló tévéoperájának színpadi változatával (A tisztességtudó utcalány).
Idén pedig az Ön által mindig „lenémetévadozott" szezonban a wagnerizmussal szembefordulni látszott Paul Hindemith négy rövidebb műve került képbe, helyesebben három színpadi alkotás (abból az egyik csak zenei tréfa) és egy nyitányparódia. Újra rendező szakosok rendeztek, most már tervezőnek (díszlet, jelmez, világítás) tanulók terveztek, dramaturgnak készülők agyaltak, sőt, sok szerepben énekessé válni kívánó egyetemisták énekeltek – mi pedig mindehhez a kereteket adtuk, úgy mint: programkijelölés, díszlet-, jelmez- és kellékgyártás, zenekar, karmester, szólisták, finanszírozás – és helyszín. A helyszín jelen esetben egészen különleges: bő húszéves emlékeim szerint nagyon kellemes volt a mi fiatalkorunkban Varázsfuvola- és Poppea-előadásokat énekelni a kiscelli múzeum romtemplomában, ide tértünk hát vissza az operajátszással.
A tér varázslatos, számomra nem kicsit szomorú is, hisz nehéz tudomásul venni egykori szakrális terek óhatatlannak tűnő új, profán életét. De pl. a Sancta Susanna c. Hindemith-opusszal kevés jobb történhetett volna, mint a hit romjain előadni. A szerző és jogutódja is visszavonta ezt az egyfelvonásost, mégis elkezdi újrahódítani a világot. Pedig közeledni hozzá nem egyszerű még akkor sem, ha a hozzám hasonló mulya keresztények (akik a követ kenyérrel dobják vissza, meg odatartják a másik arcukat is) biztos nem pakolnak magukra robbanóöveket attól, hogy valaki az apácák szüzességi fogadalmának nehézségéről komponál darabot, és a végén a nagy katarzist a Jézussal mint vőlegénnyel (a feszületi korpusszal) történő egyesülés hozza. Más világvallások szent dolgai és révületei kapcsán nem ilyen bátor senki, nem is tanácsolnám, azt viszont igen, hogy olyan ízléssel és érzékenységgel nyúljon a témához, ahogy azt Varga Bence tette. (És olyan átszellemült énekeseket adjanak mellé, ahogy nálunk Sáfár Orsolya és Meláth Andrea teljesített.)
A néhány száz fős közönség nem nagyon akart hazamenni, pedig éjfél előtt nem sokkal ér véget a program, amely eleve este 9 után indul. A zenekar is elégedettnek tűnik (van mivel, az apszisban is gyönyörűen szóltak, ki hitte volna, hogy nem lesz akusztikai probléma a távolság!), Dénes István nagyszerűen fogta kézbe az estét – csak a műszak izzad rendületlen, hisz a lelátót is mi magunk építettük ide, amin a közönség helyet foglalhatott, s azt a három előadás végeztével bizony bontani kell. Páran odaszólnak a lebotorkálók közül: kéne még ezt adni, mikor megy legközelebb? A válasz mi más lehetne: nyisson meg végre az Eiffel, oda szánjuk ezeket a programokat, ezt a közönséget, addig pedig marad a tévéfelvétel, amely a második előadáson forgott, és hamarosan az M5 adja a szokásos hétfői OperaMozijaink egyikén.
Kísérleti előadások = kamaraoperák? Ismerek olyan véleményt, amely szerint a világ kamaraopera-termése már inkább egy másik műfaj, semmiképpen nem azonos az operáéval, a nagytermek, nagy felhajtások, hosszú felvonások és hatalmas szereplőgárdák művészetével. Pedig összművészet ez is, ám sokszor intimebb, rövidebb, kevésbé epikus, témájában, eszközeiben, szólistáiban kísérletezőbb színrevitelű, inkább szeretne a lényegről szólni – vagy a vígoperai oldalt idevéve: gyors és könnyed élményt okozni egy-egy sokkal inkább kontúros közönségrétegnek, mint akik számára az ABC-operák írattak (régi operás zsargon, a nagykasszás, populáris címeket jelöli, Aida, Bohémélet, Carmen... Ugyanakkor az előadóművész számára az önálló est, a mono- vagy kamaradráma, a dalest, a kamarakoncert, a társasének (pl. Brahms Szerelmi dalkeringői énekkari művészek számára), a kamaraopera elmaradhatatlanul fontos az eszköztár megtalálása, fejlesztése, szinten tartása miatt, és a kéznyújtásnyira lévő közönség direkt visszajelzése is fontos inspiráció. A kitárulkozásnak ezt a közegét – amelyeket gondosan meg kell tisztítani az ilyenkor menetrendszerűen jelentkező blöffhajlamtól, nem eléggé értékes művek őszintétlen, hatásvadász előadásától – a Margitsziget vagy a Szegedi Szabadtér dimenzióiból sem szabad lebecsülni, ahogy fordítva, az igényes monumentalitást sem.
Tény, hogy az Operának üzemszerű kamarajátszóhelye azóta nincsen, mióta a két háború közti időig vidáman és gyakran használt Várszínházat odahagyta. Habár minden valamire való operaháznak és magyar prózai színháznak is van efféle kísérleti és rétegterepe, nekünk ezért is most, ezen időszak alatt kellett megküzdenünk. Az Opera 2011-es állapotában mindössze a Királyi Lépcsőház hagyományos kiselőadásai és néha-néha gödöllői kisprodukciók voltak jelen, de ezek is búvópatakszerűen, gyakran több év teljes kihagyással.
Első felismerésem az volt, hogy kora őszi szabadtéri napjainkon az Operaház negyedköríves teraszait használhatnánk: így keletkezett a Szfinx-terasz mint játszóhely – a 2013-tól a Hajós utcain indult meg a játék, az Opera Café étterem terjeszkedésével pedig a Dalszínház utcai oldalra került át az ide szabott három kisopera. A Királyi Lépcsőről könnyen kiderül, hogy fenntarthatatlan: ötvennél több gyermek nem fér el a lépcsőfokokon, a szülők igen kényelmetlenül ülnek, járkálni lehetetlen. Csak akkor hoztunk ki rá előadásokat (2014-től), amikor már látszott, hogy megvan az új kiskamaraterem az Operaházon belül is, az ötödik emeleti jelmeztár helyén (a becsületes megtaláló, az építész után Zoboki-teremnek nevezzük el), addig is, míg megnyílik, hadd gyűljön fel az oda könnyen adaptálható repertoár.
De a Királyi Lépcső vagy a Zoboki-terem inkább csak gyermekelőadásokra alkalmas, oda nem vihető igazi, tétre menő (felnőtt) kamaraopera. A Gödöllői Királyi Kastély barokk színházterme már száz feletti látogatót is befogadhat, ám igen kicsi színpadát determinálja a korhű felújítás során odahelyezett festett kulissza. Így úgy döntöttünk, hogy ebbe az ékszerdobozba csak Haydn-darabokat viszünk, kicsit a Budapesttől oly távol eső Eszterházát, ezen művek keletkezésének helyét is mintegy megidézve. Évi 1-2 sorozatnál többet azonban ide sem hozhatunk, mert a játszás itt bár igen illusztris (egyéb korhű szolgáltatásokkal kombinálva akár luxusigényeket is kielégíthetne), de bántóan veszteséges.
Felujjongtunk, amikor az éppen felújításának finisébe érkezett Zeneakadémia, lánykori nevén Kistermét visszaalakították színházteremmé, zenekari árok, némi szcenika is költözött belé, lámpaparkja és akusztikája pedig – urambocsá – talán már túl is megy a kívánatoson. Stratégiai partnerségünk jegyében úgy gondoltuk, akár évi három-négy projektre (2 bemutatóra, 2 felújításra) is alkalmas lesz a ma már Solti-teremnek hívott gyönyörűség. Több előadásunk létrejött, elsősorban a LateNight-sorozat darabjai. Ezekkel az volt a szándékom, hogy késő esti kezdéssel, merész, a testiségtől, a vadabb témáktól, a hagyományos operai prüdériától függetlenül tudjunk színre vinni különös műveket. Anger Ferenc művészeti igazgató ehhez szállította a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakos hallgatóit, akik mind kaptak egy-egy egyfelvonásos feladatot, mi pedig igyekeztünk fiatal énekesekkel, táncművészekkel feltölteni a szereposztást, hogy formabontó, kísérletező kedvű előadások jöjjenek létre. A kamaraopera-projektek közé sorolom az énekkar éves bemutatóit is, hisz ezek általában nagyoperák keresztmetszetei, és nemcsak belső erőpróbák.
Most menni kell a Richter Jánosnak (is) emléket állító szakrális Wagner-koncertre az Erkelbe, de pár nap múlva folytatom az írást, tételesen mutatva, mit próbáltunk tenni a kamaraoperákért kísérleti előadásokkal.
Addig is: „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Csókolja,
Szilveszter
2018. május 21. Budapest
