Megtaláltam az Istent és az ő összes ördögeit benne, énekli Nick Cave a lányról, akit egy zavaros éjszakán ismerhetett meg, és rögtön az elején tudta, hogy, ha megszerzi is, rövidesen el fogja veszíteni. Mindannyian átéltük már a reménytelen szerelmet, ilyen erősen azonban kevesen tudták átadni az érzést, azt a bizonyos, szívet mardosó kételyt.
Nem fogok a lányról énekelni, halljuk Cave gondolatait a Berlin felett az ég-ben, mielőtt abban a varázsos hangulatú bálteremben előadja a dalát a halandóságra vágyó angyal és szerelme, az álmodozó artistalány jelenlétében. Az 1984-es bemutatkozó album címadó száma is egyben, ennek – mármint énekesünk fiatalságának – megfelelően kellően dühös és feszült.
2001-ben a pesti Körcsarnokban hivatalosan ezzel a számmal fejezte be koncertjét (utána jött még a ráadás), most is meghallgatnánk élőben! Egy évvel korábban Johnny Cash is feldolgozta a dalt, jóval csendesebb, ám nem kevésbé megkapó átiratot készített belőle, amúgy egy villamosszékben kivégzett emberről szól, számos, a kereszténységre vonatkoztatható áthallással.
A legutóbbi lemez, a fia halála után megjelent Skeleton Tree talán legerősebb dala, amelyet Cave egy dán operaénekesnővel, Elsa Torppal készített, és az angyali szoprán csak még magasabb szintre emelte az amúgy is a szférákba, távoli egekbe vivő remekművet. Kíváncsiak lennénk, hogyan szól nélküle!
Az egyik legstílusosabb beszámoló egy brutális gyilkosságról, a gonoszságról, az ember sötét oldaláról, ahogy azt csak Cave tudja. A dal az amerikai folklórban gyökeredzik, az alapja még Stack-a-Lee címen született az 1890-es évek végén, elsőként 1923-ban vették fel – onnantól kezdve azonban még 73 évet, az 1996-os Murder Ballads lemezig kellett várni arra, hogy a gyilkos Stagger Lee-ből igazi pszichopata váljon.
A Nick Cave and the Bad Seeds június 21-én lép fel a Papp László Budapest Sportarénában.