A világ egyik legnagyobb rendezője, akit megbüntettek, mert beszélt a migránsválságról

Alvis Hermanis, az 1965-ös születésű lett rendező a nulláról világhírűvé tett egy friss alapítású rigai színházat. Hamar divatba jött ezután Európában, alig győzte teljesíteni a felkéréseket mindenféle külföldi színházaknál. Valaki kitalálta, hogy próbálkozzon meg az operarendezéssel. Kiderült, hogy ez is jól megy neki. A nyugat-európai sznob újságírók ünnepelték Alvis Hermanist, mert divatban volt. (Joggal kivételesen, mert nagy művészről van szó.) Aztán kiderült, hogy ellenzi a tömeges bevándorlást Európába, történt mindez a Willkommenskultur divatja idején. Elképesztő össztűz zúdult rá, mert elkövette azt a hibát, hogy őszintén válaszolt minden kérdésre. Ő maga semmit sem változott: ugyanolyan jó rendező maradt és ugyanazt gondolja a világról. Csak addig nem kérdezték róla. Ma már kevésbé divatos rendező Európában, de nem vesztettünk ezzel olyan sokat, mert visszatért a saját műhelyébe, ahol első remekműveit létrehozta. Másfél éve a Nemzeti Színház fesztiválján, a MITEM-en is itt volt színháza, a Fekete tej című csodálatos előadást a nézők a végén álló tapssal ünnepelték.

A balti államokban nagyon erős színházi élet van. A szakemberek az orosz iskolát kapták, ami igen jó alap. A függetlenség elnyerése 1991-ben igen fontossá tette a nemzeti kultúrát, ezen belül a színházat is. A balti népek szorgalmasan járnak színházba (ahogy a magyarok is), és szívesen fogadják a nemzeti identitás kérdésével foglalkozó előadásokat. Gondoljunk csak bele, egy Herder nevű német filozófus 1791-ben valamelyik művében mellesleg odavetett egy mondatot, hogy a magyarság úgyis el fog tűnni, és a mai napig emlegetjük a „herderi jóslatot”. Pedig minden ellene szól: a létszám, az ezeréves államiság, az erős kultúra. Ezért kell türelmesnek lennünk a történelmi léptékkel frissen országalkotóvá váló népekkel (nem is a baltiakkal elsősorban, vannak közelebb is), amelyek sokkal bizonytalanabbnak érzik a saját létezésüket, és ettől ingerlékenyek.

A balti országok színházi életének fellendülése számos kiváló szakembert tett ismertté külföldön is. Közéjük tartozik a lett Alvis Hermanis is. 1988-ban szerzett színészi diplomát, 1992-ben részt vett a Rigai Új Színház megalapításában, rendezői tevékenysége háttérbe szorította a színészit. 1997 óta már ő a Rigai Új Színház igazgatója és egyetlen státuszban lévő rendezője. A repertoár fele az ő alkotása, de vendégrendezők is sikeresen dolgoztak a tizenöt fős társulattal. Kevés alkalmazottja van, kis technikai igényű előadásokat hoz létre,

a Rigai Új Színház egy kifejezetten apró intézmény, viszont annál nagyobb a híre.

A produkcióik több mint negyven országban szerepeltek már, megjárták a legjelentősebb fesztiválokat: Avignon, Edinburgh, Wiener Festwochen, BITEF vagy éppen a budapesti MITEM. A Rigai Új Színház egyes jól sikerült előadásai hosszú évekig vannak műsoron és utaznak a világban, ezért nincsen rajtuk bemutatókényszer, hosszan tudnak próbálni, és ezzel kivételes minőségű produkciókat hoznak létre.

Alvis Hermanis Forrás: AFP

Alvis Hermanis 2002-ben megrendezte saját színházában A revizor-t, ennek az előadásnak a nemzetközi sikere hozott számára külföldi felkéréseket, főleg Németországban dolgozott sokat. Egy-egy időszakban talán kicsit magára is hagyta a társulatát, de mindig visszatért, hogy újabb, hosszan játszható előadást rendezzen. Alvis Hermanis azt szokta mondani a Rigai Színházról, hogy „az a stílusunk, hogy nincsen stílusunk”. Ez rá magára is igaz. Vannak olyan sztárrendezők, akik egyfélét tudnak nagyon jól és azzal járják körbe a világot, még az is előfordul, hogy ugyanazt a produkciót több helyen is színre viszik.

Alvis Hermanis sokoldalúsága egyszerűen elképesztő. Ő a színház lényegét érti, és tudja, hogy minden csak eszköz, csak külsőség. Nagyon különböző kísérletei lettek egyformán sikeresek.

Egymástól teljesen eltérő munkamódszerekkel is minőségit alkotott. Rendezett klasszikus és kortárs darabokat is, mindegyikhez megtalálva a kulcsot, a sajátos nézőpontot. Híresek azok az előadásai, ahol csak az alaptéma volt meg és színészeivel kutatómunkát végezve, a próbákon sokat improvizálva a semmiből valóban közös munkával teremtettek művészeti alkotást. Aztán kiderült, hogy Hermanis jól elboldogul az ettől a szabad kísérletezéstől a lehető legjobban eltérő, kötött színházi formával, az operával is. Prózai színházban dolgozó rendezőknek időnként adnak egy esélyt operaházak, hátha felfedeznek egy új operarendezőt benne.

2012-ben így történt ez Alvis Hermanisszal is. A következő pár évben szinte csak operákkal foglalkozott szerte Európában.

A Rigai Új Színházban jól mentek régebbi rendezései, illetve vendégrendezők dolgoztak. Alvis Hermanis többször beszélt róla, hogy ez tanulságos kaland neki, komoly feladat, hogy teljesen másképp kell dolgoznia, mint addigi pályája során, de nem fog örökre operarendező maradni. Mindenesetre tulajdonképpen kezdő operarendezőként egészen egyedülálló hármas trófeát gyűjthetett volna be, rövid időn belül három óriási presztízsű produkcióval. 2014: Verditől A trubadúr, Salzburgi Ünnepi Játékok. Főszerepben nem kisebb nevek, mint Plácido Domingo és Anna Netrebko. 2016: Puccinitől a Pillangókisasszony a milánói Scalában, ráadásul évadnyitó előadás. (Az M5 nézői Magyarországon is élőben csodálhatták a premiert.) A bemutató különlegessége az volt, hogy ennek a műnek 1904-ben itt volt az ősbemutatója, és azóta nem tűzték műsorra. 2018: Bayreuthban Lohengrin, de ebből nem lett semmi a migránsválság, pontosabban Alvis Hermanis erről alkotott véleménye miatt.

Alvis Hermanis visszamondta a hamburgi felkérést

Alvis Hermanis nem lett kevésbé jó rendező, de a nyugat-európai liberális sajtó már nem lelkesedik érte. A színházigazgatók is kivárnak, mert most már nem jó nézőcsalogató a neve a plakátokon. Nem tört meg Hermanis pályája, sőt talán nem is akkora baj, hogy az Európában való száguldozás és mennyiségi termelés után újra Rigában van: tanít és elmélyülten dolgozik.

Azért tanulságos az eset, mert egészen hirtelen és brutálisan lett a sajtó egy részében ünnepelt sztárból megbélyegzett ember.

A történet még 2015 novemberében kezdődik, amikor is 15-én este muszlim szélsőségesek merényletsorozatot hajtottak végre Párizsban. Négy étteremnél és egy futballstadionnál lövöldöztek és robbantottak, majd a Bataclan koncertteremben rendeztek mészárlást. Összesen százharmincan haltak meg és 413 ember sebesült meg. Európai terrortámadásban ennél több áldozat csak a 2004-es madridi vonatrobbantásoknál volt. Alvis Hermanis éppen Párizsban dolgozott mint operarendező és vele voltak a gyerekei is. Ez a történet egyik szála. A másik szál 2012-ben kezdődik, amikor körülbelül száz pakisztáni menekült türelmét vesztve kitört egy menekülttáborból, és egy bécsi templomban elbarikádozva magukat éhségsztrájkba kezdtek. Így igyekeztek felhívni a figyelmet reménytelen helyzetükre. Elfriede Jelinek ennek az esetnek a kapcsán írt egy drámának nem is nagyon nevezhető, meglehetősen naiv és

egyoldalú szövegfolyamot a migránsok szemszögéből, hogy ők mennyit szenvednek,

és milyen érzéketlenül viselkednek velük az európaiak. Senki sem vitatja, hogy a menekülteknek borzalmakat kellett átélniük. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a migránsválság összetett jelenség, és nincsen rá egyszerű megoldás.

A csend hangjai Forrás: AFP

A hamburgi Thalia Színház 2014-ben mutatta be Az oltalmazottak című előadását, amelyhez felhasználta Jelinek szövegét, de még rá is erősített a migránsok szenvedéseinek, illetve az európaiak ridegségének a bemutatására. Megjelenítették egy menekülteket segítő hamburgi civil aktivista csoport akcióit, illetve része volt az előadásnak a hamburgi menekülttábor elleni tüntetés paródiája is. Ráadásul a menekülttábor lakóiból szavalókórust szerveztek, akik felléptek a Thalia Színház előadásában. Mindig kérdés, hogy mi a színház dolga. Persze nem jó, ha elefántcsonttoronyba vonul vissza, de a lényege mégis az, hogy az ebben ügyes emberek úgy tesznek, mintha. Ezt hívjuk művészetnek. Ha színpadon mutogatunk fogyatékosokat, halálos betegeket (ilyen is volt már!), menekülteket, az vajon művészet-e még? A nézőnek neki lehet szegezni a kérdést a színpadról: tudod hány menekült fullad a Földközi-tengerbe naponta? Persze, hogy beleborzong a közönség. De akármilyen kegyetlen dolog is kimondani, ez csak egy része a problémának. Attól még az az igazság, hogy a migránsválságot nem Európában, hanem a népvándorlás kiindulópontjainál lehet megoldani.

Nem illik kétségbe vonni a hamburgi Thalia Színház művészeinek jó szándékát, de az előadásuk kapcsán nagyon beleélték magukat abba, hogy nekik fontos küldetésük van ebben az ügyben.

Egy előadásban léptek fel migránsokkal, kijártak a menekülttáborba, jótékonysági akciókban vettek részt. Egyszóval teljes erővel belevetették magukat a Wilkommenskultur divatjába.

Szonya Forrás: AFP

Jómagam is már háromszor átéltem, hogy olyan helyen volt terrortámadás, ahol korábban megfordultam. Nem csak abban a városban, hanem azokon a négyzetmétereken. Több terrortámadástól ismerőseim csak pár metrómegállónyira vagy pár saroknyira tartózkodtak. Félni nem vagyok hajlandó, de a terrorveszély a hétköznapok része Európában. Már meg sem lepődünk az újabb akciókon. Alvis Hermanis nagyon jól érezte magát Párizsban, és sokkolta a vérengzés. Akár ő vagy valamelyik gyereke is áldozat lehetett volna. Észlelte, hogy a párizsiak, akik büszkén szeretik a városukat, rettegni kezdtek: most már bármelyik nap előfordulhat, hogy gépfegyverrel kezdik lőni egy tetszőleges párizsi kávéház teraszát? Alvis Hermanis 2016 tavaszán a Thalia Színház társulatával készült közös munkára, és kétségei támadtak ezt illetően. Vannak olyan rendezők, akiknek erős vízióik vannak, és ezek megvalósításában alárendeltebb szerep jut a színészeknek. A kiváló végeredményt tekintve ez sem bűnös dolog. Alvis Hermanis viszont egyenrangú alkotótársként kezeli a színészt, és nemcsak állítja ezt, mert jól hangzik, hanem nyilvánvalóan ez az egyik oka, hogy nagyon erős előadásokat tud létrehozni. A Rigai Új Színháznak nincsenek sztárjai, hanem kemény csapatmunka van, mindenki mindent belead, mert érzi, hogy számítanak a kreatív energiáira.

Ült Párizsban Alvis Hermanis 2015 végén és azon gondolkozott, hogyan tud majd együtt dolgozni a Dosztojevszkij különböző szövegrészleteit használó, közös alkotásként létrehozott produkcióban a Thalia Színház színészeivel, ha ennyire eltérően látják a világot.

Írt egy udvarias e-mailt, hogy szeretne szerződést bontani és felajánl tízezer euró kártérítést. A Thalia igazgatója e-mailben győzködni kezdte, de a levélváltások során világossá vált, hogy míg Hermanis veszélyt lát a migránsok tömeges megjelenésében, addig a Thalia Színház sikerként éli meg Az oltalmazottak című előadása körüli felhajtást, meggyőződésük, hogy pozitív dolgot tesznek. Vajon most hogyan gondolkodnak, amikor a Wilkommenskultur enyhén szólva kiment a divatból?

Oblomov Forrás: AFP

Alvis Hermanis semmiről a világon nem akarta meggyőzni a Thalia Színház igazgatóját, felőle azt csinál a színházában, amit akar, csak visszamondta a felkérést. Az e-mail váltásokból aztán a hamburgi igazgató nyilvánosságra hozott kiragadott mondatokat. Valószínűleg egy „nem kell félni a migránsoktól” tartalmú e-mailre Hermanis azt válaszolta, hogy nem minden migráns terrorista, de minden terrorista vagy a szülője migráns. Amikor meg kapott egy kis ejnyebejnyét, hogy a kedves kolléga nem valami píszí, arra azt válaszolta, hogy a politikai korrektség kora lejárt. Egy magánlevelezés került nyilvánosságra, de Alvis Hermanisnak nem volt mit szégyellnie vagy letagadnia. Úgyhogy nem hátrált meg, további interjúkban is kifejtette nézeteit.

Elképesztő düháradatot zúdított magára, a német sajtóban több cikkben nyíltan leírták, hogy ez az ember többet ne rendezhessen Németországban.

És azonnal kapott büntetést Párizsban is. Néhány nappal a levelezés megjelenése után a párizsi Bastille Operában zseniális Berlioz-rendezését a premieren agresszíven kifütyülték. Vagy kifütyültették.

Az egészben az a különös, hogy nem keveri bele közvetlenül a színházba, de Alvis Hermanisnak mindig is elég határozott elképzelései voltak a közéleti kérdésekkel kapcsolatban, és nem is titkolta őket. Volt, hogy hazájában visszautasított egy állami kitüntetést, mert így tiltakozott valami ellen. Lettország különös helyzetben van. Minden friss országalkotó nemzetben van bizonytalanság, veszélyérzet. Lettország lakosságának 60%-a lett, 30%-a orosz és a más népekből összeálló 10% sem kevés. Lettországban nem hivatalos nyelv az orosz, ami elég kemény politikai gesztus, de a hétköznapokban ez nem okoz fennakadást. Rigában például kétnyelvűek az utcanévtáblák. Alvis Hermanis nyíltan beszél róla, hogy tart attól, hogy a lettországi oroszokon keresztül az orosz külpolitika erősen befolyásolja Lettországot és aggódik a lett szuverenitás miatt. Sőt, úgy érzi, hogy a lett identitás megerősítéséért neki tennie is kell a maga módján, vagyis színházi előadásokkal. De ettől még az orosz műalkotásokért meg az orosz művészekért rajong. Bő egy évtizeden keresztül a trendcsináló, sznob európai sajtó olyannak látta Alvis Hermanist, amilyennek látni akarta. Nyilván liberális gondolkozású ember, különben nem is lehetne jó művész.

Ez is nagyon tanulságos a történetben: hosszú évekig milyen felszínesen voltak kíváncsiak az általuk ünnepelt rendezőre. És akkor egyszerre mindenki rácsodálkozott: de hát ez egy konzervatív nacionalista. Alvis Hermanis meg ahelyett, hogy elbújt volna a nyilvánosság elől, vállalta az interjúkat és őszintén válaszolt a kérdésekre.

Ha úgy vesszük, higgadtan végrehajtott egy karakter-öngyilkosságot, plusz derékba törte a nemzetközi karrierjét. Nem találtam az interneten nyomát annak, hogy 2019-ben bárhol Nyugat-Európában rendezne.

Bayreuth furcsa hely

Salzburg és Milánó után harmadiknak nem jött össze Bayreuth. Hivatalosan Hermanis mondta vissza az ottani rendezést. Bayreuth környékén történtek már máskor is furcsa dolgok, és ők soha nem bontanak senkivel szerződést, hanem szépen megkérik, mondjon fel ő. Ha valakivel kapcsolatban jobboldali kötődések merülnek fel, előfordulhat, hogy eltűnik a neve a műsorból. Mintha Bayreuthnak egyfolytában azt kellene tiszta erőből kommunikálnia: „nem vagyunk nácik, nem vagyunk nácik, de mi tényleg nem vagyunk nácik”. A Bayreuthi Ünnepi Játékoknak huszonegy tagú igazgatótanácsa van, az elnök hagyományosan egy Wagner-leszármazott, de a hatalmi viszonyok bonyolultak. Kollektív hisztériáról van inkább szó, mint egyéni döntésről. (Különben is: aki jobboldali, az nem náci. Ez a „becenév” a nemzetiszocialista kifejezésből ered, az eszméknek ez a hibridszörnye legalább annyira baloldali, amennyire jobboldali.)

A trubadúr a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a képen Anna Netrebko és Placido Domingo Forrás: AFP

A Bayreuthi Ünnepi Játékoknak meg hosszú története van. Richard Wagner nemcsak egy zeneszerző, hanem minden művészeti ágat művelő alkotó, aki az ókori athéni tragédia előadások mintájára igazi ünneppé akarta tenni a színházat.

Nagyon sokat küzdött érte, hogy az álma megvalósuljon. Végül 1876-tól Bayreuth lett az a város (ma hetvenezer lakosa van), ahol nyaranta tényleg valódi ünnepként előadják Wagner halhatatlan zenedrámáit.

Ezekhez a történeteket Wagner a germán mitológiából vette, műveivel és nyári fesztiváljával a német identitás megerősítése volt a célja. A hitleri Németország kultúrpolitikája kiemelten kezelte Wagner művészetét és Bayreuthot is. Például a frontról szabadságra hazatérő katonák nézhettek itt Wagner-előadásokat jutalmul (nem biztos, hogy mindegyik örült neki). A második világháború után egy darabig kérdéses is volt Bayreuth sorsa, annyira kötődött már a rendezvény a náci rezsimhez, de aztán 1951-ben újraindult minden. Ennek az állandó „nem vagyunk nácik” mosakodásnak tehát három oka is van. Először is a germán mitológia, ami sokakban már egyből Hitlert idézi fel, pedig felidézhetné A Gyűrűk Urá-t is. A nácik tényleg kisajátították Bayreuthot, de ez a kivételes eseménysorozat akkor is fontos dolog lenne, ha ők soha nem is léteztek volna. A harmadik probléma pedig maga Wagner személye: védhetetlen, hogy milyen antiszemita kijelentéseket írt le, ezektől minden normális ember elhatárolja magát. Richard Wagner jellemének számos hibája volt, gyakran csinált hülyeségeket. Viszont ettől még csodálatos zeneszerző marad, műalkotásaiban nyoma sincs semmifajta kirekesztő gondolatnak és természetesen van létjogosultsága annak a víziójának, hogy egy színházi előadás egységes műegész, minden eleme egy alapkoncepcióból eredően jön létre.

A Wagner körüli hisztériát jól mutatja, hogy Izrael állam 1948-as megalakulása óta a mai napig sem játsszák ott a műveit. Számos vita és botrány volt és van a téma körül. Az egyik leghíresebb eset 2001-ben történt. Daniel Barenboim egy berlini zenekar élén vendégszerepelt Izraelben, a kinyomtatott műsorban nem szerepelt Wagner. A koncert nagy siker volt, hogyis ne ünnepelték volna Barenboimot, hiszen a világ egyik legnagyobb élő karmestere. Zsidó születésű művész, élt és dolgozott Izraelben, de számos alkalommal vezényelt Bayreuthban is.

Ahogy elült a tapsvihar, bejelentette, hogy ráadásnak Wagnert fognak játszani, aki akar, most kimehet.

Volt némi üvöltözés és ajtócsapkodás, de a közönség nagy része a helyén maradt, majd állva tapsolta meg a Trisztán és Izolda nyitányát, miután elhangzott. Hónapokig tartó sajtóvita lett az ügyből, még az izraeli parlament is foglalkozott vele. Barenboim csak annyit nyilatkozott, hogy aki nem akar Wagnert hallgatni, az ne hallgasson, de másoknak miért akarja megtiltani?

A Pillangókisasszony a milánói Scalában Forrás: AFP

A Bayreuthi Ünnepi Játékok már Wagner életében (1883-ban halt meg) óriási siker lett, a legjobb művészek versengtek azért, hogy részt vehessenek a csak Wagner operáit bemutató egyhónapos nyári fesztiválon. A mai napig óriási rangot jelent belekerülni bármilyen státuszban a bayreuthi stábba.

Mivel tényleg minden vitán felül áll az operaelőadások minősége, ezért Bayreuth a Wagner-rajongók zarándokhelye.

Mivel nagy a presztízse, ezért aztán sok sznob is igyekszik, hogy később elmondhassa magáról: ott volt. Nagyon nehéz jegyhez jutni, körülbelül tízszer annyi ember próbálkozik vele, mint amennyien beférnek az előadásokra. Alvis Hermanis-t is már jó előre beharangozták, hogy az operarendezés új sztárja fogja színre vinni a Lohengrin új változatát. Nem minden évben játszanak minden Wagner-operát, megvan ennek a menetrendje. A Lohengrin például 1999 és 2005 között Keith Warner, majd 2010 és 2016 között Hans Neuenfels rendezésében volt műsoron. Egy operarendező pályáján Bayreuth mindenképpen egyfajta csúcspontot jelent. Nem lehet tudni, mi történt a háttérben, de végül Alvis Hermanis visszalépett a Lohengrin megrendezésétől. Talán annyit tanult a korábbi attakból, hogy ezúttal az interjúk elmaradtak.

Bayreuth igyekezett kiköszörülni a csorbát, hogy egy kétes jobboldalit engedtek a rendezés közelébe, és Yuval Sharont kérték fel. Ő aztán az interjúkban nem bizonyult jól idomított alanynak, mert intelligensen és toleránsan nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy ő csak befejezte Alvis Hermanis munkáját, aki már előzetesen sokat dolgozott az alapkoncepción és a látványvilágon Neo Rauch és Lisa Roy képzőművészekkel. Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy zsidó származású emberként milyen érzés azon a helyen dolgozni, ahol Hitler ünnepeltette magát, akkor azt válaszolta, hogy ő 1979-ben született Chicagóban, és nem képezi a világképe központi részét a holokauszt.

Hatalmas öröm neki Bayreuthban dolgozni, Hitler az eszébe sem jutott soha, viszont büszke azokra a zsidó emberekre, akik az idők folyamán a munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy Bayreuthból legenda legyen.

Yuval Sharon tájékozottabbnak bizonyult az őt kérdező újságírónál, ugyanis még a legvadabb náci időkben is dolgoztak Bayreuthban zsidók, mert szükség volt a szakértelmükre. A jóhiszemű Yuval Sharon még értetlenkedett is, hogy miért kellene neki bármilyen fenntartással viseltetni a német kultúra iránt, amelynek őszinte csodálója. Ez Wagner, Brecht és Rilke kultúrája. Mondott kapásból három nevet, amiből látszik, hogy ő nem ideológiai alapon válogat.

Nyugat-Európa Hermanis ellen fordul

De mi történt közben Alvis Hermanis-szal? Amikor a botrány kirobbant körülötte 2015 végén, akkor nyilván a 2016-os éve le volt kötve. Rendezett egy Puccinit és egy Verdit a milánói Scalában, egy Richard Strauss-operát a Salzburgi Ünnepi Játékokon. A keresett művészek előre be vannak táblázva, tehát könnyen lehet, hogy a 2017-es év is még régebbi szerződések alapján zajlott. Visszatérve a prózához Alvis Hermanis Zürichben megrendezte a zavarba ejtő életrajzú Misima Jukio zavarba ejtő darabját, a Sade márkiné-t. Az is látszik, hogy mennyire dübörög a marketing a magaskultúrában is, mert

Alvis Hermanis mint Bayreuth következő sztárja Bécsben Wagner-operára kapott felkérést.

A Parsifal-t 2017 márciusában mutatták be és a mai napig műsoron van. Bár Bayreuthtal már 2016 decemberében szakított, Hermanis 2017 tavaszán is a Lohengrin-hez szorosan kötődő produkción dolgozott a müncheni Residenztheaterben. Ezúttal azt a munkamódszert követte, hogy a színészekkel közösen találták ki a darabot. Az alaptörténet szerint az egymást az internetről ismerő Wagner-rajongók szeánszokra gyűlnek össze, hogy kedvencük zenéjét hallgassák, most éppen a Lohengrin van soron. A zürichi Schauspielhaus volt a leghűségesebb Hermanishoz, 2018 elején itt még megrendezte Bulgakov Kutyaszív című művét, aztán úgy tűnik, hogy nemzetközi pályafutása ezzel véget ért, pedig 2005 óta nem telt úgy el év, hogy legalább egy, de inkább több rendezése ne lett volna külföldön.

A Kutyaszív a zürichi Schauspielhausban Forrás: AFP

Tanulságos Alvis Hermanis 2016-os és 2017-es rendezéseiről szóló kritikák között bogarászni. Akadnak azért nyugat-európai újságírók, akiknek megmaradt a józan eszük, és önmagában az adott előadást értékelik. Úgy tűnik, hogy nem mindegyik sikerült egyformán jól, de ez már csak ilyen. Aggasztó viszont, hogy milyen sokan úsznak az árral, felmondják a leckét: kritikájuk rögtön azzal kezdődik, hogy ez az a rendező, aki migránsellenes, és valamikor nagyon jó előadásokat csinált, de valószínűleg már túl van a csúcson, kifújt, önmagát ismétli. Mondják ezt arra a Hermanisra, aki egyedülállóan változatos formákkal dolgozó rendező.

Akik egykor ünnepelték, azok fanyalognak. Még 2017-es cikkekhez is be vannak linkelve a 2015-ös botrányról szóló anyagok.

Számos helyen pedig erős csúsztatások vannak, sokkal durvább kijelentéseket tulajdonítanak Hermanisnak, mint amilyeneket tőle a beleegyezése nélkül nyilvánosságra hoztak. Ahogy Daniel Barenboim is csak arra hívta fel a figyelmet 2001-es akciójával, hogy hadd cselekedjen mindenki belátása szerint, úgy Alvis Hermanis is csak annyit mondott, hogy én így látom, más meg biztos másképp látja, én nem akarok meggyőzni senkit. Ebben a történetben is felsejlik az a felfoghatatlan paradoxon a liberális értelmiséggel kapcsolatban, hogy elvileg a szabad választást hirdeti, a gyakorlatban meg elő akarja írni mindenkinek, hogy mit gondoljon. Egy magyar kritikus azt írta A csend hangjai című előadásról még 2008-ban, hogy semmit nem tudunk arról, milyen volt Rigában élni 1968-ban, mégis erősen hat ránk az előadás. Ugyanez a kritikus a Fekete tej 2017-es budapesti (csodálatos és páratlan sikerű) vendégjátékáról már azt írja, hogy ez az a rendező, aki migránsellenes, és semmit nem tudunk arról, milyen lehet egy lett faluban élni, ezért nem hat ránk az előadás.

Riga azért megmarad

Alvis Hermanis valami hallatlan finomsággal dolgozik mint rendező és a világképe is nagyon összetett. Az előadásaiból és a személyes nyilatkozataiból is érezhető a belátó szelídség, és mégis sikerült mumust csinálni belőle. Érdemes egy pillantást vetni rá, hogy milyen előadások szerepelnek az általa igazgatott színház műsorán. Csupa kis apparátust mozgató előadás, akár monodrámák is. Minden produkcióban a színészek munkája áll a középpontban. Ez Alvis Hermanis színháza, ő dominál a műsorban: neki tíz rendezése van, más rendezőknek összesen tizenegy. Nincsen már műsoron Hermanis két legendás produkciója, amikkel bejárták a világot.

Azzal folytatott kísérleteket, hogy konkrét cselekmény nélkül, pusztán az emberi létezés megjelenítésével lehet-e előadást csinálni. Sikerült.

A hosszú élet szereplői nagyon öreg emberek, akik kacatjaik között szöszmötölnek naphosszat. Értelmes beszéd már nem is telik tőlük, csak motyogás, dudorászás. Egyszerre hiperrealista és szürreális előadás, furcsa színházi varázslat. Simon & Garfunkel dalai szóltak A csend hangjai alatt, szöveg itt sincs. A retró ruhák és tárgyak a szovjet korszakba visznek vissza bennünket, szintén furcsa, szürreális cselekvések idézik meg az 1968-as Rigában átélt reménytelenséget és elvágyódást. A Lett szerelem egyéves műhelymunka eredménye, a produkcióban részt vevő színészek „hordták össze” az alapanyagot. Tizenhárom randevút látunk az előadásban, nagyon különböző lett emberek életéből kapunk egy tablót. A produkció 2006 óta van műsoron. Akárcsak a Szonya, ami nem több mint Tatyjana Tolsztaja novellája női főszereplőjének bravúros megjelenítése egy férfi színész által. Oroszul játsszák. Ahogy volt olyan előadása is a Rigai Új Színháznak, amely egy orosz család szemszögéből mutatta be az orosz–lett együttélés mindennapjait. Most is van olyan produkciójuk, amely a rendezője saját élményeiből készült és megjelenik benne a téma.

Barisnyikov Brodszkij verseit mondja Forrás: AFP

A Rigai Új Színház módszeresen kutatja a lett múltat, a lett identitást, de foglalkozik az orosz kisebbséggel is. Joszif Brodszkij (1940–1996) Nobel-díjas orosz költő, akit 1972-ben arra kényszerítették, hogy elhagyja a hazáját és New Yorkban telepedett le. Itt barátkozott össze Mihail Barisnyikovval (1948), aki mint híres balett-táncos 1974-ban emigrált a Szovjetunióból. Később színészként is bemutatkozott, játszott Robert Wilson egyik rendezésében is. Alvis Hermanis és Barisnyikov valahol Nyugat-Európában ismerkedtek össze, volt miről beszélgetniük, hiszen Barisnyikov orosz családban született ugyan, de 15 éves koráig Rigában élt.

Olyan bizalom alakult ki közöttük, hogy amikor Barisnyikov önálló estet szeretett volna csinálni Brodszkij verseiből, akkor Hermanist kérte fel rendezőnek.

Jobban eladható lett volna angolul a produkció, de szóba se jöhetett, csak az orosz nyelv. Barisnyikov Rigában is nagy sikert aratott, és 2015 óta járja a világot az egyszemélyes előadásával. Két évig dolgozott a Rigai Új Színház csapata, hogy a lett identitás kérdését tanulmányozza. Furcsa eredményre jutottak. Lettországban is német (majd orosz) nyelvű volt a városi lakosság. A lett kultúra paraszti kultúra (ahogy a magyar is). Az előadás tehenek és emberek bensőséges viszonyáról szól, és arról, hogy végleg eltűnőben van a hagyományos falusi világ (ahogy Magyarországon is). A színészek bravúrosan alakítják a különböző személyiségű teheneket és gazdáikat. A 2010-es bemutató óta még mindig kíváncsi a rigai közönség a szívszorító tehenekre. Szintén 2010-ben volt a premierje a Ziedonis és az univerzum című kollektív alkotásnak, ami ugyancsak az identitáskeresésről szól.

Egy közel háromórás monodráma annyira izgalmas történet, hogy 2009 óta van rá közönség.

Az előadást játszó színész annyit tudott a nagyapjáról, hogy eltűnt a második világháborúban, és kutatni kezdett utána. Három azonos évben született embert talált ugyanazzal a családnévvel. Az egyik az SS-ben, a másik a Vörös Hadseregben harcolt, a harmadik megjárta mindkettőt. Egy darab lett történelem: a színész elmeséli nyomozása történetét. A Rigai Új Színház 2011 óta játssza Alvis Hermanis rendezésében Goncsarov Oblomov-ját, illetve 2014 óta az Ilf–Petrov szerzőpárostól a Tizenkét szék-et. Más rendezőktől műsoron van többek között Edward Albee, Schiller, Ibsen egy-egy darabja. Szürreális előadás a Lenin utolsó karácsonya, bár az ápolói feljegyzései alapján készült. Az Aspasia című előadás egy lett költőnőről szól, akinek ez volt a művészneve. 2013 óta van műsoron egy kortárs lett darab, amelynek története szerint az egyik főszereplő elhagyta a faluját, mert ott nem tolerálták, hogy homoszexuális. A nagyvárosba költözve sikeres séf lett belőle, anyja temetésére tér haza a falujába, tíz év után találkozik a testvérével.

Fekete tej Forrás: MITEM.hu

A Rigai Új Színház műsora nem valami elvakult nacionalista igazgató színházának a műsora. Szembenéz a lett múlttal és jelennel, de ezt nagyon körültekintően, érzékenyen teszi. Erősen jelen van az orosz kultúra. Játszanak klasszikusokat és külföldi kortárs szerzőket is. Amíg európai operaházakban kalandozott, Hermanis otthon szinte nem is rendezett. Ebből a szempontból nem is olyan rossz, hogy hazatért, 2018-ban két bemutatója is volt. Az egyik Aivars Neitbarts verseiből összeállítva egy monodráma, amelynek a témája a lett nyelv, annak eredete, jellegzetességei, változásai. Káros nacionalizmus, ha valaki az anyanyelvével foglalkozik? Tracy Letts amerikai színész és író, aki az Augusztus Oklahomában című művével lett világhírű. Linda Vista című darabja az öregedés kezdeteivel foglalkozik, hogyan látják a világot a negyvenes-ötvenes éveikben járó emberek. Érdekessége a produkciónak, hogy Tracy Letts és Alvis Hermanis egyidősek, 1965-ben született mindegyikük. Hermanis közben színészképzést is indított a Rigai Új Színházban, tizenkét tanítványa hamarosan nyilvános produkcióval mutatkozik be.

Lehet, hogy Hermanisnak is elege lett Nyugat-Európából?

Hátborzongató az egész történet, hogy az úgynevezett magaskultúrában is ilyen primitíven zajlanak a dolgok. Hogy egyik pillanatról a másikra szétmarcangolja azt a sajtó, akit addig istenített. Alvis Hermanis a saját műhelyében továbbra is dolgozni fog, és mondjuk a budapesti MITEM-en továbbra is szívesen látják az előadásait. Nyugat-Európa veszített el valamit azzal, hogy megbélyegeztek egy jó szándékú, őszinte embert, egy igazi nagy művészt.