Egy legendás szinkronrendező és körülötte a történelem

Már a Casablanca című filmben is dolgozott asszisztensként, majd olyan alkotások szinkronját rendezte, mit például A hét mesterlövész, a West Side Story, a Napfivér, Holdnővér, ahogy ő jegyzi a Hupikék törpikék és az Aladdin című rajzfilmsorozatokat is. Mauchner József ötvenöt éve van a pályán, idén egyike volt a II. Szinkronikum Gála Életműdíjjal kitüntetett alkotóinak. A máig aktív, nyolcvanegy éves alkotó az Origónak felidézte háborús gyermekéveit, elmesélte, miként lett kultúrház-igazgató huszonéves, hívő, rendszeresen ministráló fiatalemberként a Kádár-rendszer korai éveiben. Beszélt a televíziónál eltöltött évtizedeiről, amelyekről többnyire szép emlékeket őriz, azzal együtt, hogy az elején be akarták szervezni ügynöknek, a nyugdíjazása pedig kurtán-furcsán zajlott.

Nagy sikerű filmek, tévésorozatok mellett számtalan tudományos-ismeretterjesztő alkotás alámondását is levezényelte. Gyanítható: gyerekként könyvtárszoba polcai közt cseperedett.

Nem egészen. 1937-ben születtem, első emlékeim a háborúhoz, a végtelen szegénységhez kötődnek. Édesapám sváb származású kőműves volt, kilenc testvér egyike. Édesanyám paraszti sorba született, neki még öt testvére volt. Bátyámmal, nővéremmel, szüleinkkel Nagytétényben laktunk egy úgynevezett „hosszú” házban: lakásai egyetlen helyiségből álltak, az volt a nappali, a konyha, a háló. Amikor eszmélni kezdtem, akkor apám már katona volt. Ki tudja, túléli-e az ostromot, ha századparancsnokának nem jut eszébe 1945 karácsonyán: jó lenne fenyőt állítani, s ezért ígérte, hogy kimenőt ad annak, aki szerez egyet. Kamaraerdő környékén állomásoztak, apám ismert ott minden zugot, szerzett egy fát. Hazaküldték, s míg otthon volt, bejöttek az oroszok. Nyom nélkül tűnt el a százada, hiába is kereste őket.

Erős emlék.

Annak is volt tanulsága, hogy amikor „málenkij robotra” gyűjtötték az oroszok az embereket, mindjárt akadt a magyarok közül néhány, aki biztatta a honfitársait: menjenek nyugodtan, estére otthon lesznek. Apám ezért nem is tiltakozott, amikor besorolták egy csoportba.

Forrás: Koncz Márton - Origo

A nagytétényi vasútállomáson kezdett gyanakodni, amikor kiderült, hogy éjszakára is ott tartják őket. Amikor az őrnek dolga akadt, apám mondta a szomszédjának: „Gyere pajtás, jobb lesz, ha lelépünk innen.” Vigyázott rá megint a jó isten.

Fel tud idézni gyerekkorából egy meghitt epizódot?

A háború után bekerültem a Kisgazdapárt „gyermekmentő” programjába. A városokban alig volt mit enni, ezért levittek néhányunkat egy Baranya megyei faluba, Fekedre, hogy az ottani gazdák segítségével vészeljük át azt az időszakot. Talán azért kerülhettünk Baranyába, mert onnan származott Kovács Béla, a kisgazdák 1945 nyarán megválasztott főtitkára. Őt egyébként nem sokkal később, 1947-ben letartóztatták, elhurcolták a szovjetek. Nyolcévesen persze nekem az volt a fontos, hogy Feked csodálatos falu: két domb között két sor egymással szembe néző ház, melyeket patak választ el egymástól. Ott játszottam először önfeledten. Feked iránt még ma is nosztalgiám van.

Suliba hova járt?

Tétényben jártam ki az általánost, a középiskolát. De ha már az emlékekről beszélünk, akkor elárulom: kiskamasz éveimből arra emlékszem leginkább, hogy folyton éhes voltam. Rákosiék 1951-ben vezették be a jegyrendszert, kenyérből vagy tizenöt deka lehetett a napi fejadag. Mi úgy bírtuk ki, hogy volt egy kecskénk, az adott napi két és fél liter tejet. Tartottunk nyulakat is, abból volt olykor hús. Ám három kamaszgyereknek így sem jutott annyi, hogy jóllakottnak érezze magát. Jártuk a természetet, ettünk magokat, bogyót, mindent, ami ehetőt találtunk. Megettük még a cukorrépa-főzeléket is, pedig annál rosszabbat elképzelni is nehéz.

Édesapja hol dolgozott a háború után?

Nem volt egyszerű a helyzete. 1946 és 1948 között zajlott a svábok, illetve a német származású magyarok kitelepítése. Majdnem kétszázezer embert fosztottak meg minden vagyonától, majd kitoloncolták őket a romokban heverő Németországba. Ám tömegessége ellenére sem volt teljes körű a kitelepítés, minket sem érintett közvetlenül – már csak azért sem, mert nem volt semmink, amit elvehettek volna. Ugyanakkor – bár nem mondták ki, de közvetve sváb származása lehetett az oka – apám nehezen talált munkát. Volt, hogy két testvérével fémet gyűjtöttek szerte az országban, abból próbálták eltartani a családot. Apámat végül karbantartónak vették fel egy üzembe, de még sokáig érezte, hogy bizalmatlanok vele. Idővel azért előrébb jutottunk: az egyszobásból átköltöztünk egy szoba-konyhás lakásba.

Ha édesapja belép a pártba, talán könnyebben boldogul. Vagy sváb felmenői miatt azt sem tehette volna meg?

Esze ágában sem volt megtenni. Látta, hogy vannak svábok – ahogy persze mások is –, akik nyilasból lettek kommunisták. Apám úgy vélte: nem lehet megbízni olyan politikai képződményben, amely befogadja az ilyen alakokat. Látta persze az egyéb visszásságokat is a kommunisták körül. Nem volt tanult ember, ám eszes és tisztességes. Engem is biztatott: tanuljak, az előre vihet az életben.

Miként választott művészi irányt?

Apám családjában a fiúk közül többeknek is volt művészi késztetése: kórusban énekeltek, muzsikáltak, színjátszó körökben léptek fel. Valami tehát ott motoszkált a génekben. Az első konkrét lökést pedig az adta, hogy a bátyám fabrikált egy detektoros rádiót egy krumpli és pár drót segítségével. Addig csak egy hangszóró volt a lakásunkban, amelyikből akkor jött adás, amikor a postáskisasszony kedvet kapott a rádiózáshoz: nála volt a központi készülék. Hanem miután bátyámnak köszönhetően saját rádiónk lett, sokszor ragadtam mellette, amikor zenei, művészeti műsorokat sugároztak. Majd középiskolásként csatlakoztam a Nagytétényi Művelődési Ház színjátszó köréhez. Szerettem a verseket, szép volt az orgánumom, volt érzékem a játékhoz. Érettségi után színésznek jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Csakhogy Básti Lajos nem vett fel.

Csak egyszer próbálkozott?

Amikor beszámoltam a nagytétényi káplánnak a kudarcról, ő azt mondta: ha így történt, biztos nem vagyok elég képességes, jobb belenyugodni a dologba.

A Színművészeti után melyik egyetemet vette célba?

Amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, másban nem is gondolkodtam. Básti döntése után meg azért sem kerestem új utat, mert huszonegy éves koromra én lettem a Nagytétényi Művelődési Ház igazgatója.

Forrás: Koncz Márton - Origo

Az hogy történt?

Amikor a kultúrház igazgatónőjét áthívták egy nagyobb intézményhez, akkor a helyi tanács kikötötte: csak úgy engedik el, ha ajánl maga helyett valakit, akire lehet számítani. Engem ajánlott, hiszen addigra már előadásokat rendeztem, kulturális rendezvényeket is szerveztem. A kerületi tanácsnál nem örültek a személyemnek a korom miatt, de végül rábólintottak a dologra. Végül a tanácsnál is elfogadtak, csak idővel megkértek: legalább ministrálni ne járjak, ugyanis hívő emberként még intézetvezető koromban is ott segédkeztem a templomi szertartásokon. Ebbe a kompromisszumba belementem, de a misékre eljártam.

Pár évvel később, 1963-ban, huszonhat évesen átigazolt a Magyar Televízióhoz.

Először bemondónak jelentkezhettem volna. A budafoki moziba szerveztem nagyszabású kultúrműsort, ahová a profi fellépőket mindig elkísérte az Országos Rendező Iroda ügyletes munkatársa, akinek feltűnt az orgánumom. Elmeséltem neki, hogy próbálkoztam a színészettel is, de nem jött össze. Ajánlotta: ha leadok egy fényképes életrajzot, elintézi, hogy bemondó legyek a televíziónál. Nem adtam le.

Mi tartotta vissza?

Mertem volna Varga Józseffel, Kovács P. Józseffel konkurálni? Aztán egy másik rendezvényen hasonló beszélgetés zajlott az ORI egy másik ügyletesével. Az a hölgy nem kért életrajzot, de pár hónappal később felhívott, és elmondta: szinkroncsoport indul a televízióban. Kérdezte: lenne-e kedvem asszisztensként részt venni a munkában? A hölgyet Nagy Vilmának hívták, őt dramaturgnak kérték fel a szinkronosokhoz.

Ebben a lehetőségben mi vonzotta?

A dolog újszerűsége, valamint az, hogy profi színészekkel dolgozhatok. Bíztam benne, hogy előrelépek majd az asszisztensi státuszból. Persze volt bennem drukk is, de annak legyőzését is kihívásnak tekintettem.

Az állami televízióban nem volt gond abból, hogy párton kívüli, hívő ember?

Nem jelentett komolyabb problémát. Pedig az elején még a belügytől is megkerestek, és „felkértek” ügynöknek. Mondtam nekik: szó sem lehet róla. Más kérdés, hogy aztán kicsit lassan haladtam előre, megesett, hogy olyan kollégák kerültek kiemeltebb helyzetbe, akik később kezdték a szakmát. Hasonló helyzet volt ez, mint apám esetében a „svábság”.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!