NEW YORK OPERABLOG – 4. Magyar huszadik század, két szólamra

A Magyar Állami Operaház New York-i turnéjának negyedik beszámolója.

Amikor másfél éve a műsort tervezgettük, nem volt kérdés, hogy a 2018-ban éppen százéves Bartók-művet, a Kékszakállú herceg várát kivigyük-e? Utóbb is hiába tudtuk meg, hogy a „mi" Koch Színházunkkal szomszédos Metropolitan ugyanezen szezonban játssza majd (nem bemutatóként, csak repertoárprodukcióként, ráadásul a messzi februárban és csak két ízben, habár szintén magyarul, viszont nem magyarokkal), és hiába sejtjük, hogy jópár alkalommal előadhatta az USA-ban vagy akár New Yorkban is a Fesztiválzenekar, talán még más együttes is. Mi igazi színházi estét kívántunk teremteni, ami egy színpadi műnek dukál, pláne, ha operaház veszi műsorára.

És a májusi Kékszakállú-minifesztiválunk révén most több kész interpretációval rendelkeztünk. Felelevenítettük – ha még nem is a konkrét, grandiózus forgó fatornyok újraépítésével, de digitális megoldással – Makovecz Imre egyetlen díszletét, Nagy Viktor rendezését. Szinetár Miklós pedig színpadra állította gróf Bánffy egykori ősbemutatóját, illetve amit abból a néhány rajzból és leírásból kreatívan kiolvasni lehet. Határozott szándékkal hívtunk külföldi rendezőt a friss bemutatóhoz: Kasper Holten a londoni Royal Opera volt, és a koppenhágai Dán Királyi Opera jövendő igazgatója érkezett, és festészeti szimbolikával töltötte meg nagyon maias, könnyen átélhető előadását. Nekem/nekünk mégis Galambos Péter 2013-as olvasata kellett, az a produkció, amely érdemben nyitotta az Erkel Színházat azon az őszön.

Valahogy úgy szólt a kérés az opera műfajában még újonc, amúgy viszont a színházhoz a képzőművészet felől, illetve kissé wagneri értelemben, saját díszlettervekkel közelítő alkotóhoz, hogy intellektuális választ adjon arra hamar megérkező kérdésre, miért kerül a saját közösségén egyfajta hatalmával uralkodni képes Cipolla és a Judit felett balladás titokzatossággal állani kívánó Kékszakállú története közös estére, közös díszletbe?

Ha hordana a fejem öt-hat évvel vissza, nem tapogatóznék csak: mégse lehetett más, mint a közös főszereplő (mindkét egyfelvonásosban basszista) mágiájának időleges volta. Judit a Herceg belső életébe magát beledolgozva felszámolja magát a férfit is, már úgy értem, benne azt, aki vágyat érez, aki hódítana – Cipolla is arat kezdeti sikereket, de az életét kioltó golyót érkezését se meg nem érzi, se ki nem védheti. Visszájukra fordulnak az irracionális erők mindkét műben, még akkor is egyébként, ha Galambos mindkét darab végén nagyot csavarint, és az álmok világába ködösíti el verzióját. Mégis találtam tőle mondatot: „Mindkettő labirintus-történet. A labirintus a beavatás-történetek metaforája, önmagunk megismerésének helyszíne. A Mario a társadalmi, a Kékszakállú a személyes önismeretről szól. Minden embernek vannak különleges képességei, és nem mindegy, mire használjuk tehetségünket."

Kocsár Balázs, Komlósi Ildikó, Bogyay Katalin és Palerdi András Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Mármost a Mario és a varázsló, Vajda János 1988-as operája, de nemcsak az utóbbi három évtizedbe, hanem egészen a Szokolay-féle Vérnászig, tehát még vagy 25 évvel korábbig kell visszamenni, hogy lássuk: az utolsó fél évszázad legsikerültebb, legtöbbet játszott kortárs operája ez. Szerettem volna esélyt adni arra, hogy a világirodalmi adaptáció, a Thomas Mann-i kisregény miatt eleve jó kiindulási pozícióban lévő mű mintegy kinézhessen az ablakon. Galambosnál a korunk valamely új vallásának (annyi van: testedzés, szerencsejáték, kábítószer, utazás, virtualitás, pénz stb...) szektavezérévé tett Cipolla közönsége mákgubóként zörgő hollywoodi figurák önállótlan, könnyen befolyásolható tömege. Biztos nem hiszik el a mindenhová politikát paranoiát helyező itteni lapok, de „gondolta a fene" hat éve, amikor a produkciót megrendeltük, hogy egyszer majd épp Amerikába kerülnek ezek a fura, mert ismerős, de megismerhetetlen figurák!

Van is vele gond, mert itt a blackface (plusz a yellowface is) szigorúan tűrhetetlen, a más színű, alávetett népek elnyomatásának mementójaként tekintenek rá. Tehát kvázi Ray Charles-nak nem öltözhet be az egyik énekkari művész, no de mindegy, a ruhája-szerepe ugyanaz, csak fehér arccal, nem feketére kenve...

Ülök a Koch Színház nézőterén, most nagyon magasan, a harmadik emeleten, mint odahaza a kakasülő. Tudom, a fiúk nagyon nehezen végeztek a világítással, valamiért a mai nap jobban beragadt, mint a jégtörő első, a Bánk báné. Még azt is mondanám: sejtettem, hogy így lesz. Amerika, de legalábbis a szakszervezetek zsákjában táncoló színházi világa „na majd most jól megmutassa", hogy a magyaroknak mégse lehet igazuk, lassabban megy ez annál, semmint ők ott, az Etelközben (vagy hol) kigondolták. Vagy a Bánk díszletbontása volna az ok? Dehogy, hisz első nap bár bontás nem volt, 5 tengeri konténer kipakolása nehezítette az életet, most erről nincs szó. Próbálkoznak a vacsoraidő elhagyásával (így segítenének), de hamar kiderül az ára, abból meg a teljes zenekar új frakkjának ára kijönne, szóval kösz, inkább mégse.

Palerdi András és Rőser Orsolya Hajnalka Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Vajda zenéje most is magával ragad, Palerdi András immár (a szó jó értelmében vett) rutinnal énekli a háromnegyedórás (szinte) monológot, semmit nem akar elsietni, mint Cipolla, aki a jelenidejűség érzését profin felkeltve vezényli le nyilván sok századik show-ját. Úgy nézem, egyetemes ez a sztori, nincs túlkódolva a darab és a színrevitel sem. Amit viszont még sose vettem észre, és kifejezetten tetszik: amikor a Gyapjúinges szemtelenkedéséért Cipolla elindítja az első hipnózis-löketet, az első sorban csücsülő négy (!) darab Marilyn Monroe-imitátor kórustag is megdől – őket mandinerből is leteríti bármi, annyira tartalmatlanok, önállótlanok.

A ház gyakorlatilag tele, a jó helyek legalábbis mind, 1400 nézőnk van ma, az Operaházba egyáltalán nem férnének, az Erkelbe még úgy-ahogy. Bartók műve a fő fogás, ismerik, értik és szeretik is New Yorkban, de mint említettem, a viszonyokat nyilván a legjobban ismerő igazgató „kolléga", Peter Gelb a Metropolitanben csak két estén vállalja – de hisz annak a névleges kapacitása is összesen 8.000 néző volna. A névleges... ráadásul egy Csajkovszkij-egyfelvonásossal „double bill"-é téve, mert ezt itt így mondják.

Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Galambos Péter Kékszakállúja lehet bár kissé szürreális térben, nehéz nem felismerni berendezésének ihletésében a Bartók-emlékház személyes tárgyait, alakjaiban a szorongó zeneszerzőt, s szerelmét, a hegedűművész Geyer Stefit. Változatlanul vallom: az ehelyütt (emlékezzünk, pl. a Holtenével szemben) zenésszé, sőt zeneszerzővé tett férfi titkai most ábrázoltattak a legadekvátabban: műveiben rejtőznek, amelyeket avatott szem képes értelmezni. Komlósi Ildikó fáradhatatlanul virulens, mohón előrehaladó hangszerjátékosa a híres, fénylő magas C-vel köszöntött Ötödik „ajtóhoz", akarom írni: kötethez érve a nézőtér teljes díszvilágításával szembesülne. Merthogy ez, maga a terem egy alkotó birodalma... Szívesen magamra veszem a banalitás bélyegét, ha ez az ára, de tökéletes szimbólum ez, és idehaza valamint New Yorkban is láthatóan megértenék, ha sikerülne a Koch Színház világítási rendszerét erre rávennünk. De nem sikerül. Kár érte.

Ettől függetlenül az este végén újra ováció: most nem a nemzeti romantika egyik magyar alapműve, hanem két nehezebb, XX. századi alkotásunk szólalt meg és vívta ki a sikert – és a Mario márpedig kortárs is! Én futok, mert megy a gép haza, de csak nekem, a többiek maradnak, legalább ugyanilyen sikerre vinni a Sába királynőjét és a többi produkciót... És mivel a szenzorjaim kinn maradnak, magam pedig két nap múlva visszatérek, ahogy a szívünk most már esténként telik, ez a blog sem marad üres.

2018. november 1. New York

Ókovács Szilveszter