Rófusz Ferenc mesél új filmjéről, és a korról, amikor egy elvtárs vette át helyette az Oscar-díját

Rófusz Ferenc Oscar- és Kossuth-díjas rajzfilmrendező negyven éve határozta el, hogy animációs alkotásban dolgozza fel mindazt, amit Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festménye megidéz benne. Maga az ihletadó freskó a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában porlad szinte megszületése óta, ugyanis a Leonardo által kipróbált festékanyag nem állja az idő múlását, s előbb-utóbb végleg elenyészik. Rófusz Ferenc negyven éve megszületett forgatókönyvét a Kádár-kori döntnökök a tervezett film egyházi vonatkozásai miatt visszadobták. Azonban a Duna Televízióban mégiscsak közönség elé kerülhet a Magyar Média Mecenatúra támogatásával nemrég elkészült animációs alkotás, melynek címe ugyancsak Az utolsó vacsora. Rófusz Ferenc az Origónak beszél művének síkjairól, valamint pályafutásának meghatározó epizódjai mellett azt is felidézi, hogy miként jutott hozzá A légy című alkotásáért kapott Oscar-díjához, amelyet egy főelvtárs vett át helyette 1981-ben.

Hol csúszott meg a határidővel?

A korábban sosem próbált háttéranimációról menet közben derült ki, hogy iszonyatosan sziszifuszi munka. Az akkori stúdióigazgató, Matolcsy György egyre idegesebben kérdezte: mikor lesz kész? Ráadásul, amikor már majdnem kész volt, az egyik kollégám felvetette: mi lenne, ha az eredeti elképzeléstől eltérően az lenne a vége, hogy a légy – miközben addig mindent az ő szemszögéből láttunk – hirtelen szembefordulna a nézővel, és agyonütné az üldözőjét. A néző hallana egy nagy csattanást, aztán sötét. Majd megint a légy szemszögéből látnánk a szobát, meg a kiterített pasast – aztán hallanánk, ahogy a légy összedörzsöli a szárnyait, és kirepül a szabadba. Tetszett az ötlet, megcsináltam, megmutattuk Matolcsy Györgynek. A végén nem szólt semmit, csak ránk csapta az ajtót. Kisvártatva behívatott, és számonkérte az eredeti, elfogadott verziót. Úgyhogy nekiláttuk, dolgoztunk még három hónapot. Mit ad isten: abban a formájában nyert Oscar-díjat, amelyben a legyet ütik agyon.

Fotó: Mudra László - Origo

Melyet az arra illetéktelen főelvtárs, Dósai István, a Hungarofilm vezérigazgatója vett át.

Előtte még történt ez-az. Amikor 1980-ban elkészültem A léggyel, a vezetőség több fesztiválra benevezte. Az ottawai volt az első, ahová még kiengedtek. Az ottani vetítés közben azt hittem, hogy nagy bukás lesz, mert a közönség nagyokat hujjogott és fütyült közben. A vastapsnál értettem meg, hogy ez náluk az elragadtatás jele. Jelen volt a bemutatón Bill Little John is, a Walt Disney legendás animátora, aki magához ölelt, meghívott Amerikába. Elég kölyökképem volt még, azzal ugratott, hogy szívesen örökbe fogad. Azt köszönettel hárítottam, de elmentem hozzá Los Angelesben, ahol megnéztem a Hannah–Barbera-, és a Disney-stúdiókat. Aztán hazajöttem, míg A légy utazgatott tovább. Díjat kapott Tamperében is, de oda már nem mehettem el, ahogy máshová sem. Azt is a stúdióvezető irodájában tudtam meg, hogy A légy indul az Oscarért. Mondták, oda majd mehetek. Aztán mondták, hogy mégsem. Hozzátették: minek is mennék, két kanadai mellett esélytelen vagyok.

Dósai elvtárs a sikerben bízva utazott ki?

Minden évben kiutazott hivatalból. Később megtudtam, hogy 1981-ben azért engedélyt kért az Amerikai Filmművészeti Akadémiától, hogy ha esetleg mégis A légy nyer, átvehesse a díjat. Kérését azzal utasították vissza, hogy azt csak az alkotónak adják oda. Hozzátették: ha az illető nem tud megjelenni az ünnepélyes átadáson, máskor is érte mehet. Én végül a Szabad Európa Rádió Forgószínpad című műsorát hallgatva tudtam meg itthon: Oscar-díjas lettem. Később derült ki, hogy is zajlott a ceremónia. A díjat átadó Margot Kidder ugyanis közölte, hogy a díjazott adminisztratív okokból nem lehet jelen. De aztán felállt egy hatvanas férfi a nézőtéren, mire Kidder nagy boldogan folytatta: „Mégis itt van!” Átadta a díjat a jelentkezőnek, aki mondott pár köszönő szót. Azonban az ott is jelen lévő Bill Little John mellett másoknak is feltűnt fel: Rófusz nem öregedhetett ennyit pár hónap alatt. Végül a szállodában még azon az éjszakán visszavették a díjat Dósai Istvántól.

Ön hogy jutott végül hozzá?

Előbb csak egy elvtársi gratulációt kaptam a Pannónia Stúdióvezetői irodájában. Majd felkerestek az amerikai követségtől, és elmondták: bármikor felvehetem a díjat, ha az Államokban járok. Akkor hívott be Pozsgay Imre, akkori kultuszminiszter gratulálni, és én meg elmondtam: szeretnék hozzájutni az addig elnyert összes díjamhoz, illetve a pénzjutalmakhoz. Nem adott konkrét választ, de nem sokkal később behívtak Matolcsy irodájába. Ott volt Dósai elvtárs is, aki sértődötten elém rakott egy felnyitott borítékot, benne a feleségem nevére, meg az én nevemre szóló meghívóval. Gondolta, jó lesz szuvenírnek. Aztán azért szó esett arról is, hogy szeretném átvenni a díjam, de nem ígértek semmit. Végül levelet írtam Kádár titkárságára. Nem sokkal később kijött a lakásomra egy fiatal hivatalnok, aki elkérte az útlevelemet. A feleségem azt mondta: na, te többet ki nem jutsz az országból! Ám a hivatalnok másfél hét múlva visszahozta az útlevelemet, benne az amerikai vízummal, bár arra be sem adtam az igénylést. Ekkor a Pannónia Filmstúdió kifizette az útiköltségemet, én kivettem az OTP-ből mind a 180 dolláromat, és útnak indultam. Végül Los Angelesbe érve egy kisebb ünnepségen átvehettem az Oscar-díjat. Aztán még vagy három-négy hetet töltöttem Kaliforniában.

Fotó: Mudra László - Origo

Az hogyan telt?

Szereztem némi plusz tapasztalatot. Eleinte Bill Little Johnnál laktam, aki érkezésemkor kérdezte: mi van a bőröndömben? Mondtam: sort, papucs, teniszütő, ilyesmi. Mondta, oké, mókás vagyok, aztán kérdezte: hol vannak A légy rajzai? Visszakérdeztem: minek hoztam volna magammal azt a négyezer rajzot? Csóválta a fejét, magyarázta, hogy csináltak volna velem egy interjút az Animation magazinban, majd rendeztek volna kiállítást valamelyik galériában a Sunset Boulevardon, ahol ötven dollárért árulhattam volna a rajzok darabját. Meg is lett volna a pénz a következő filmemre. Merchandising – fogalmam nem volt róla, hogy mi az.

Állásajánlatot nem kapott?

Dehogynem. Azonban az akkori amerikai törvények szerint politikai menedékjogot kellett volna kérnem, hogy megkapjam a zöld kártyát. Nem akartam disszidálni, mert a két gyerekem, a családom otthon volt, egyébként sem üldöztek. Gondoltam, majd a Pannóniában megvalósítom az álmaimat. Meg voltam győződve arról, hogy a Négyes Műteremmel – ahol a fiatalokat gyűjtötték egybe Orosz Istvántól Hernádi Tiboron, Majoros Istvánon át Maros Zoltánig –, megcsinálhatjuk az egész estés filmtervünket: A rabbi macskáját. De sajnos elutasították. Próbálkoztunk tovább, Erich Kästner: Május 35. volt a következő ötlet. Ezt sem engedték. Be kellett látnom, nincs lehetőségem nagyfilmet rendezni, maradt az egyedi rövidfilm számomra.

1982-ben készítette Holtpont című filmjét, amelyben egy halálraítélt szemszögéből mutatja meg az élet utolsó pillanatait, s amely alkotás az 1983-as Oberhauseni Fesztiválon elnyerte a Katolikus Zsűri különdíját. Majd 1984-ben a Stuttgart Szemlén kapta meg a zsűri különdíját. Abban az évben készült el a régóta tervezett Gravitáció című filmje, amely tömören arról szól: egy fa aszott, beteg gyümölcsei közül az épnek látszó addig erőlködik, amíg eltépi magát a szárától, lehull a földre, s ahogy szétesik, arról is kiderül: annak belseje sem volt egészséges. Műve mindjárt elnyerte a Torontói Fesztivál animációs kategóriájának fődíját, majd 1986-ban Oberhausenben kapott fődíjat, amikor megkapta a Magyar Film- és Tévékritikusok díját is. Azonban akkoriban ön már Nyugat-Németországban dolgozott.

Muzsikusként.

Viccel?

Részben. Időközben sikerült elintéznem, hogy hivatalosan vállalhassak munkát külföldön, ami akkoriban főként a zenészek körében volt elfogadott. Hozzájuk hasonlóan minden hónapban át kellett utalnom ötszáz márkát és a nyugdíjjárulékot a Pannóniának. Ám a külhoni munkavállalás csak a Koncertiroda közbeiktatásával volt lehetséges, ahol egy bizonyos Orosz elvtárs azt akarta, hogy másokhoz hasonlóan én is fizessek havi ötven márkát a hangszerfelújításért. Végül megmondtam neki: nem fizetek, mert se cimbalmom, se hegedűm, csak egy ceruzám van. Akkoriban is sorra nyertem a díjakat, de közben ilyenekkel is muszáj volt foglalkoznom.

A díjai után járó pénzjutalmakkal mi lett?

Ha befizettem a díjak huszonöt százalékát forintban, akkor megkaptam az annak megfelelő összeget valutában. A többit megtartotta az állampárt. Ha éppen nem futotta a huszonöt százalékra, akkor az egész összeg elveszett számomra.

Fotó: Mudra László - Origo

1988-ban végül disszidált, amikor a honi hatóságok engedélye nélkül áttette székhelyét Kanadába.

Németországban olyan státuszban voltam, mint egy vendégmunkás. Félévente hosszabbították meg az ideiglenes munkavállalási engedélyemet, de csak azért, mert nem akadt munkanélküli német rajzfilmes sem – pláne Oscar-díjas, aki alkalmasabb lett volna az állásom betöltésére. De saját sorozatot nem készíthettem, megrendeléshez csak német állampolgáron keresztül juthattam volna hozzá. Három év után úgy gondoltam, hogy Németország sem szakmailag, sem a családom jövője szempontjából nem a legideálisabb hely. A torontói Nelvana stúdió már évek óta hívott – szerződéstervezeteket is küldözgettek –, ezért 1988-ban beadtam a papírjaimat a bonni kanadai követségen. Két hét után megkaptuk az állandó letelepedési engedélyt, amivel korlátlan ideig lehet munkát vállalni, plusz a repülőjegyeket. Pár év múlva megkaptuk a kanadai állampolgárságot is.

Itthonról nem próbáltak önök után nyúlni?

Már akkor recsegett-ropogott az egész szocialista rendszer. Torontóból néztük végig a Ceausescu házaspár dicstelen végzetét, onnan figyeltük tévén a keleti blokk bedőlését.

Kanadába tökéletes angoltudással érkezett?

Eleinte nem tudtam angolul, de azt mondták: nekik a kezem és az ötleteim kellenek.

Mi volt az első munkája?

Kezdésként adtak egy gépelt oldalt, amelyet a feleségem fordított le. Annak alapján készítettem reklámfilmet a Toyota-kampányhoz. Mindent magam csináltam, másfél hónapon át naponta 16 órát dolgoztam. Több asszisztenst is akartak adni, de éppen a nyelvi nehézségek miatt utasítottam vissza a lehetőséget. Egyedül gyorsabban ment, miközben a kollégáim kezdtek pánikba esni, mert azt gondolták: hamarosan majd tőlük is hasonló tempót és munkamennyiséget követelnek. Ugyanabban az évben készült a Road Warrior című reklámfilm, amellyel az állam akarta a megkergült biciklisták figyelmét felhívni a sorra tragédiával végződő kerékpáros-balesetekre. Ugyanazzal a technikával készítettem, mint A legyet. Egy rétegen volt minden: a háttér is meg a karakter is. Négyszáznyolcvan különböző rajzot készítettem hat hét alatt. A mai napig nem utánoz senki. A filmnek nagy sikere lett, egész nyáron ott volt a buszmegállókban a karakterről készült poszter. De megnyertem vele az év reklámfilmjének járó díjat is. A megrendelők különben azt is méltányolták, hogy a háttéranimációs technikám mellet többféle stílusban dolgozom.

Ön tanult valamit a tengerentúli metodikákból?

Ott értettem meg, mit jelent az igazi szervezettség és a munkafegyelem. A kanadai stúdiónál nem voltak csúszások, mert mindent pontosan előkészítettek. Amikor elkészültem az első munkámmal, és eljött az ideje, hogy felvegyék, megkerestem az operatőrt, hogy az európai szokás szerint átnézzük, hogy minden stimmel-e a rajzokkal. Mosolygott, mondta, ha van kedvem, kávézhatunk egyet, de az anyag biztosan rendben van, hiszen mire bármely anyag kamera elé kerül, azt már többszörösen leellenőrizte egy profi stáb. De azt is tengeren túl tapasztaltam meg, hogy a technológiai fejlődés pillanatok alatt bedönthet, illetve átalakíthat egy teljes iparágat.

Rófusz Ferenc, rajzfilmrendező Fotó: Mudra László - Origo

Saját hivatására utal?

A komputertechnikával mindent elő lehet állítani, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt, méghozzá jobb színvonalon. Kanadában hónapok alatt mentek tönkre több évtizedes múltra visszatekintő cégek, amelyek a celluloidos filmkészítésre alapozták a működésüket. A Nelvanában nyolcvan kifestőnő dolgozott, a munkájuk pillanatok alatt feleslegesé vált. Mindkét fiam követett a szakmába, de ők eleve digitális technikát tanultak. Emlékszem, amikor az idősebbik fiam, Ádám először mondta, hogy hamarosan én sem fogok többé kamerát látni – csak mosolyogtam. Igaza lett. Bár a rajzra továbbra is szükség van. Dániel, a kisebbik fiam abban különösen jó, már tízévesen olajképeket festett. De ők már mindketten a jövőre készülve tanulták a szakmát.

Kanadában idővel – korszerű technikákat alkalmazva – saját stúdiót is alapított, egyebek közt nagyon komoly cégeknek készített reklámfilmeket. Aztán 2001-ben hazatért, tervezte, hogy iskolát alapít, de nem jött össze. Rendezője volt ugyanakkor a Szerencsi, fel! című sorozatnak, amely 2003-ban az európai uniós tagsággal járó lehetőségeket igyekezett bemutatni a szélesebb közönségnek. Hazatérése utáni adott interjújában utalt rá: olykor zavarba ejti, bosszantja is a szakma akkori helyzete. Ám maradt, s itthon hozott létre saját stúdiót. 2011-ben megkapta a Kossuth-díjat, 2016-ban Életmű-kiállítása volt, idén beválasztották a Nemzet Művészei közé – s hamarosan közönség elé kerül Az utolsó vacsora. Végül is pozitív az újra itthon pergő évek mérlege?

Az embernek jólesnek a díjak, megtisztelő az elismerés. Ahogy köszönet jár azért is, hogy támogatták Az utolsó vacsorát. De nem titkolom, hazatérésemben annak is része volt, hogy harminc év után véget ért a házasságom. Hozzáteszem: számomra volt meglepő. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem házasodom meg, de egy 2000-ben történt hazalátogatásomkor az unokaöcsém, aki az Iparművészetin végzett – s korábban szintén dolgozott a Pannónia Filmstúdióban – bemutatott minket egymásnak egy volt osztálytársával, Zsófiával. Ő egyedül volt, s miután hazautaztam, levélben tartottuk a kapcsolatot, azután többször meglátogattam, ő is járt kint nálam. Ma már házasságban élünk. Mindketten úgy érezzük: itt vagyunk otthon.