Lehetett volna belőlem is egy irodalmi celeb

Első verseskötete 1979-ben jelent meg, 1976 óta publikál folyóiratokban, antológiákban tárcákat, közéleti írásokat. Szerkesztette az Élet és Irodalom (És) versrovatát, munkatársa volt a Magyar Nemzetnek, a Magyar Hírlapnak és az És ellenlapjának, a Nagyításnak. Tóth Erzsébet József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költővel tabusértésről, a New York-i költészeti fesztiválról, a liberális kommunikációban uralkodó stílusról beszélgettünk. Megtudtuk, hány (férfi) költő tesz ki egy díjazott költőnőt, és azt is, hogy mi a gondja Esterházy Péterrel. Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a Magyar Művészeti Akadémia rendes és levelező tagjait mutatjuk be. 

Milyen volt az indulása az irodalmi életben?

Nagyon meghatározó volt, hogy 1979-ben megjelent az első verseskötetem, az Egy végtelen vers közepe, ami félelmetes meglepetés és öröm volt számomra. Utóbb mondták, de én is úgy érzékeltem, hogy berobbantam az akkori irodalmi életbe. Főleg a fiatalok társaságának középpontjába kerültem. Akkor más volt a helyzet, de mai szemmel nézve lehetett volna belőlem is egy „irodalmi celeb", egy Tóth Krisztina vagy egy Karafiáth Orsolya. Szerencsére ez akkor nem így volt, csak az irodalmi életbe kerültem be, de ott azonnal a legnagyobbak mellé: Csoóri Sándortól Ágh Istvánon keresztül Balaskó Jenőig befogadtak. Nagyon jó indulás volt és szeretetteljes, családias légkör. Megjelent az első könyvem, és rögtön visszhangja is lett. Egy alkalommal elvittek a Fiatal Művészek Klubjába, ahová jöttek aláírást gyűjteni, és én is csatlakoztam a Charta 77 aláírói mellett kiállókhoz. Eörsi István, Konrád György, Csoóri Sándor... Szervác Jóska barátommal mi csak kis senkik voltunk, de aláírtuk!

Ennek rövidesen kellemetlen következménye lett...

Akkoriban minden évben odaítélték a legjobb első könyvnek járó díjat. A szakma egyértelműen nekem szavazta meg. A díjátadás Győrben volt: útközben mellém keveredett Fodor András, és azt mondta: Erzsi, én megmutatom ezt a laudációt, de nem fogja megkapni a díjat, mert központi utasítás, hogy Tóth Erzsébet nem kaphat díjat, miután aláírta azt a bizonyos Charta-nyilatkozatot.

Hát mit mondjak – mellbevágott. Helyettem három győri költőt díjaztak, akiket amúgy ismertem és szerettem, mert mindenki ismert mindenkit – Villányi Lászlót, Borbély Lászlót és Pátkai Tivadart, akik szemrebbenés nélkül át is vették a díjamat. Akkor magamban azt mondtam: lám, ők hárman érnek annyit, mint én. Nem lehetett hátat fordítani, tehát végigünnepeltem velük az egész győri díjátadót. Érdekes, hogy 1979-től mostanáig eltelt negyven év, és egyszer sem jutott eszébe a három srác közül egynek sem, akár nyilvánosan, akár személyesen, hogy azt mondja: Erzsi, bocs...

Mi történt ezután? Egyáltalán, milyen volt az irodalmi élet, a hangulat akkoriban?

Nagy mozgolódások voltak a Fiatal Írók József Attila Körében (FIJAK): Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Tamás Gáspár Miklós, Temesi Ferenc, Csajka Gábor Cyprian... Mi próbáltuk a magunk módján ott, a FIJAK-on belül forradalmasítani az irodalmi élet szerepét, hogy ne csak az a rettenetes kommunista maradvány legyen, ami az Írószövetség fiókszervezeteként volt. Elértük, hogy szervezhettünk magunknak rendezvényeket. Az első ilyen volt „A nemzettudat szerepe a fiatal írók műveiben". Erre még Illyés Gyulát is meghívtuk, gondolom, ezért is engedélyezték, hiszen Illyés komoly név volt... El is jött, és elmondta a magáét.

Rögtön következett 1980-ban a szentendrei tanácskozás, ami azt hiszem, az én életemben a legdöntőbb volt. Írtam egy hozzászólást, amit arra éleztem ki, hogy már akkor elkezdődött ez az egymás közötti harc a kultúrában. Úgy fejeztem be egyébként, egy Pálinkás György-sorral, hogy „elfértünk volna egymás mellett".

Voltak kis harcok, furkálódások, de én nem ezekkel akartam foglalkozni. A beszédemben nagyon érthetően és világosan Kádár János '56-os szerepére kérdeztem rá, mégpedig úgy, hogy miért nem olvashatunk akármit, miért nem mehetünk külföldre, miért nem tájékozódhatunk a külföldi irodalomról, és miért ilyen katasztrofális ez a helyzet, hogy mint egy karanténban, el vagyunk zárva. Én akkor nem tudtam, hogy a Kádár-rendszer annyira a vége felé tart. Iszonyatosan nagyot robbant a beszédem, hogy ilyen nyíltan rá mertem kérdezni Kádár '56-os szerepére, amelyről engem Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyve világosított fel – ez a könyv titokban jutott el hozzám.

Igaz, hogy Ön gyilkosnak nevezte Kádárt?

Ez az 1980-as tanácskozás döbbenetesen alakult, mert bár már a színen volt Elek István, Csengey Dénes és Szilágyi Ákos, akik feszegették a határokat, ilyen nyíltan senki sem mondta ezt ki. Nem mondtam, hogy Kádár gyilkos volt, de volt egy olyan mondatom, hogy az akkori helyzetben az emberből olyan indulatok törnek ki, mint Dosztojevszkijnél, hogy elő a baltát és ölni. Másnap azt hallottam vissza, hogy Kádárt gyilkosnak neveztem... áttételesen persze igaz volt, de nem is ez számított, hanem hogy a Szabad Európa a lényeges mondatokat, gondolatokat két-három napig nyomta, és ez elég volt ahhoz, hogy a külföldi magyar írók, Tollas Tibor, Máté Imre, akikről halvány gőzöm sem volt addig, hogy kik, írtak nekem, és meg is kaptam a levelüket.

Tabusértésnek minősült, amit tett?

Roppant nagy tabusértés volt. És nem azért mondom, hogy Nagy Gáspárt ne imádtam volna, de a híressé vált Nagy Imre-versét a botrányt keltő „a gyilkosokat néven kell nevezNI" zárósorral két-három évvel később írhatta.

Később tudtam meg egy visszaemlékezésből, hogy szinte irtózattal ejtették ki a nevem, és a társaim között is gyanússá váltam, hogy nekem miért szabad, nem-e vagyok beépített ember, provokátor... És lassan éreztem, hogy a levegő kihűl körülöttem. Az igazi barátaim nem távolodtak el, de félelmetes, fura hangulat alakult ki. A feszültséget valahogy le kellett vezetni – ittunk, és az nekem nem tett jót. Ráment az egészségem, a harmincadik születésnapomat már az Uzsoki úti ideggyógyászaton töltöttem.

Borzasztó rosszulesett, hogy gyanakodnak rám, kimerültem idegileg.

Mihez kezdett, amikor felépült?

Mikor lejárt a Móricz-ösztöndíjam, elmentem a Diafilmkészítő Vállalathoz dolgozni, és ott meghúztam magam. Írtam tovább a verseimet, készítettem a második kötetemet. A Magvető Kiadónak volt egy fiatal írók sorozata, oda adtam be. Már kész volt, kiadás előtt állt, amikor behívatott Kardos György igazgató. Féltem, nem szívesen találkoztam egy volt ávóssal.

Nagyon rövid és furcsa beszélgetés volt. Mondta, hogy meg akarta ismerni, hogy ki az a Tóth Erzsébet. Szó sem volt a szentendrei beszédről, nagyon rövidre fogta: „Ki fogjuk adni a könyvét. Nem csinálunk magából Jeanne d'Arcot." Egy életre meghatározó mondat volt ez, jellemezte a Kádár-rendszer akkori helyzetét. Már nem tehették meg, hogy hősöket csináljanak, én meg nem voltam az a fajta, aki felgyújtja magát a Parlament előtt. Én élni és írni szerettem volna, és hogy kiadják a könyvemet.

Kiadták, sőt rövidesen kapott egy különleges levelet. Mi volt benne?

Igen, kijött a Gyertyaszentelő, amiről maga Parti Nagy Lajos – akivel akkor még nagyon jó barátok voltunk – írta, hogy elmondható – s ez ritkaság egy kezdő költőnél –, hogy ez a kötet jobb, mint az első, pedig az sem volt semmi. Ez 1982-ben volt; továbbra is a Diafilmnél dolgoztam, éltem a szokásos életemet.

1984-ben kaptam egy furcsa levelet: külföldről jött, New Yorkból! Meghívtak a költészeti fesztiválra Csoóri Sándorral, Eörsi Istvánnal, Tolnai Ottóval együtt. Magyarország volt a díszvendég. Hihetetlen öröm volt. Csoóri végül is nem tudott jönni, mert megbetegedett, így egyedül vágtam neki az útnak. A fesztivál ugyan csak egy hétig tartott, de a vízumot egy hónapra kaptam meg.

Milyen volt a kint tartózkodás?

New York egy félreeső részén, egy hatalmas bérházban jelöltek ki nekem és a reptéren hozzám csatlakozó Tolnai Ottónak egy lakást. Mint később kiderült, ez Soros György egyik olyan háza volt, ahol fent volt tartva egy lakás a Kelet-Európából érkező vendégeknek, hogy ne kelljen nekik szállodára költeniük. Nagyon szép volt ez Sorostól – az már nem annyira, hogy hogy nézett ki az a lakás belülről. Volt egy konyha, ahová látszott, hogy aznap hoztak friss felvágottat, kenyeret, hogy ne éhezzünk; a szobában egy nagyon lepusztult ágy és a túlsó sarokban egy matrac. De már a konyhában láttam, ahogy átszaladt az asztalon egy csótány... később megtudtam, hogy ez New Yorkban mindennapos. Én parasztlány vagyok, megszoktam az állatokat, de ez valahogy nem volt jó érzés. Ottó rácsapta a hátizsákját az ágyra, és nekem maradt a matrac. Mondtam neki: „Te Ottó, én annyira félek a bogaraktól, nem lehetne, hogy én feküdjek az ágyra?" Mire ő: „Gondolod, hogy oda nem másznak föl?" Ez volt a bemutatkozás. Hát, gondoltam, szép lesz egy hónapig ezzel az emberrel, ő az ágyon, én a matracon...

És szép volt?

Szerencsére másnap megvolt az első felolvasás, és utána odajött hozzám egy házaspár. Nálam pár évvel idősebb New York-i magyarok voltak, '56 után mentek ki. Felajánlották, hogy megmutatják nekem a várost. Megbeszéltük, hogy következő nap értem jön Ági. Jött is, a férje lent várt a kocsiban. Körülnézett.
– Te itt laksz?
– Igen, a matracon...
– Hát te itt nem fogsz lakni, jössz hozzánk.
Ebből egy halálukig tartó barátság lett.

Kikkel találkozott New Yorkban?

A hónap folyamán találkoztam Eörsivel, András Sándorral, aki azóta hazajött, Bíró Yvette-tel és Baránszky Lászlóval, akit nagyon megszerettem. És abban a Soros-házban lakott Heller Ágnes és Fehér Ferenc: ők már hosszú távra rendezkedtek be, és egyszer meghívtak minket Ottóval, hogy beszélgessünk.

Soros már akkor próbálta kiépíteni a hálózatát, begyűjteni azokat az embereket, akik az ő céljaira felhasználhatók. Én is kaptam Soros-ösztöndíjat. De bennem csalódtak, mert én ugyan beszéltem Kádár ellen nyíltan, viszont más körökhöz tartoztam. A rendszerváltás után ők lettek a szabad demokraták, mi meg maradtunk a népi ellenállás.

Nekem hatalmas élmény volt az az egy hónap kint tartózkodás. Elmentünk Washingtonba is, és megismerkedtem Püski Sándorékkal és olyan emberekkel, akik később is meghívtak. Kitágult a világ, utána pedig nagyon hamar bekövetkezett a rendszerváltás.

Térjünk kicsit vissza a kezdeti időkre. Milyen céljaik voltak a fiatal íróknak?

Az volt az egyik fő célunk, hogy ne legyünk mi „fiatal írók", a másik pedig, hogy beleszólhassunk a díjak jelölésébe. Lezsák állt elő azzal, hogy miért ne tehetnénk javaslatot mi is. Ez 1979-ben volt, amikor nekem már megjelent az első könyvem, de nem kaphattam meg a legjobb első könyv díját. És akkor Lezsák azt mondta: „Én már meg is kezdem, javaslom József Attila-díjra Tóth Erzsébetet." Köpni, nyelni nem tudtam, és a többiek sem. Ekkor megszólalt Szilágyi Ákos, aki azóta is barátom, nincs köztünk harag: „Rendben, de akkor Rakovszky Zsuzsát is jelöljük már!" Megvolt tehát, hogy ha ti egyet, akkor mi is egyet. Ez csak egy példa arra, hogy már akkor sem volt olyan egységes és egyszerű az irodalmi élet.

Akkor nem, csak jóval később, 1995-ben kapta meg a József Attila-díjat. Mi lehetett ennek az oka?

Én akkor nem nyüzsögtem, nem mentem el a lakiteleki találkozóra sem. Hiszen megtörtént, amire vártam, hogy végre politikusok politizálnak, az oroszok kimennek, demokrácia lesz. Én költő vagyok, és bár belekeveredtem kényszerből és lelkesen, nem akartam politikával foglalkozni.

Egy időben szinte kilépett az irodalomból... aztán feltűnt az Élet és Irodalom (És) versszerkesztőjeként.

Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy nem nagyon akarok irodalommal foglalkozni többé. Legalábbis írni nem. Édesanyám akkoriban nyitotta meg a Nádastó vendéglőt, és én ott voltam pultos. Egyszer csak bejött régi barátom, Szikszai Karcsi, aki az Ésnél dolgozott, és azzal állt elő, hogy azt találták ki a főszerkesztő Kovács Zoltánnal: legyek én a versszerkesztő. Kértem egy kis gondolkodási időt, aztán elvállaltam.

Miért mondott igent?

Annyira lekötött fizikálisan és mentálisan is a vendéglő – hajnalban indultam haza, és sokszor már kora reggel vissza kellett mennem –, hogy nem tudtam írni. Viszont valahol a tudatom legmélyén ott volt, hogy jó lenne visszakerülni az irodalomba. Az összes barátom csodálkozott, hogy kerültem én az Éshez. Parti Nagy Lajos meg azt kérdezte: „Erzsi! De hát ki küld verset az Ésnek?" Mostanra az És egy őrületes liberális központ lett.

Mennyi ideig dolgozott ott?

Két és fél év után telefonon szólt Kovács Zoli, hogy másnap már ne menjek be. Hamar megtudtam, hogy Kántor Péternek voltak gondjai, és kellett neki az állás. És jobban odaillett, mint én. Munkanélküli lettem, lógtam a levegőben.

Mihez kezdett, hol tudott elhelyezkedni?

A Magyar Nemzet kulturális mellékleténél lettem olvasószerkesztő. Pár hónap múlva jött Fehér Béla, hogy „Erzsi, nincs egy tárcája? Mert Csukás visszamondta". Attól kezdve rendszeresen írtam, és ez nagyon jó időszak volt, de aztán változott valami, és onnan is kirúgtak. Dolgoztam még valami jelentéktelen helyen, és akkor elindult a Nagyítás. Döbbenetes volt, hogy végre itt egy kulturális hetilap, és az És nem lesz egyeduralkodó a piacon. Csoóri Sándornak az volt az elképzelése, hogy lesz a lapban szociográfia, külföldi irodalom. Csontos János volt a főszerkesztő, Brém-Nagy Ferenc és Száraz Miklós György a főszerkesztő-helyettesek. Mint megtudtam, Csoóri kérte, hogy vegyenek oda, és legyen minden héten írásom a lapban. Aztán lett egy rovatom is. Megint ott tartottunk, hogy elindult valami, de még meg sem jelentünk, máris elkezdtek acsarkodni ránk. Ez volt az újságírói szolidaritás... Csúnya vége lett, nem mertünk egymáshoz sem szólni. Az első szám 2009. december 16-án jelent meg, és anyagi nehézségek miatt 2010. szeptember 8-án jött ki az utolsó.

Az És pedig...

Az És pedig 1957 óta létezik és uralkodik. Szabályos uszítás folyik Orbán Viktor ellen, az értelmiség hergelése, hogy gyávák... A független színházak olyan darabokat játszanak, amelyekben Orbán Viktor Übü papa... Demokrácia van, azt csinálnak, amit akarnak. Ez az egész azért van, mert nem tudják megemészteni, hogy veszítettek, hogy az SZDSZ és egész holdudvara a süllyesztőbe került, és az a döbbenet, hogy még mindig ők állnak szellemi téren nyerésre. A Magyar Művészeti Akadémiának például nincs egy versenyképes honlapja. A balliberális oldal olyan előnyben van, hogy hihetetlen. Egy több évtizedes infrastruktúrával nehéz felvenni a versenyt, de Békés Márton megmondta, hogy nekünk nem hozzájuk kellene igazodnunk, hanem bíznunk magunkban.

Úgy érzi, hogy késésben vannak a konzervatívok?

Mindenképpen. A digitális fórumok most a legfontosabbak, mint az Irodalmi Jelen vagy a Litera.hu.

És az MMA?

Az MMA jó, hogy van, de aki a tagja, az olyan mértékben megbélyegzett, hogy hihetetlen. Azt mondják, eladtuk magunkat egy tál lencséért. Pedig a hatvanötödik évüket betöltött művészek segélyezése mindenkire vonatkozik, mindenki megkapja, aki kéri, még akkor is, ha nem írt harminc éve egy sort sem, csak legyen a birtokában egy állami középdíj. Nem nagy összeg, de ad egyfajta anyagi biztonságot.

Az ön egyik nagy fájdalma az ügynökkérdés...

A legnagyobb fájdalmam. Az lett volna a legfontosabb, tiszta lappal indulni, de az ügynökkérdést nem oldották meg, pedig Antall József halála után is lett volna mód tisztázni a dolgokat.

A Magyar Narancs összeállított egy „év könyvei"-listát. Mit tartalmaz az Ön irodalmi sikerlistája?

Megváltozott a struktúrája annak, amit én szépirodalomnak tartok. Fejős Éva, Schäffer Erzsébet, Vámos Miklós könyveit olvasható lektűrnek tartom, Krusovszky Dénes szerintem középszerű, nem is bírtam elolvasni. A Magyar Narancs 2018-as listájáról az enyémre egyedül Krasznahorkai Lászlót vettem fel. Nos, íme az én listám: Kontra Ferenc: Az álom hídja; Oravecz Imre: Ókontri, Király Farkas: Sortűz; Nagy Zsuka: Pigment; Csender Levente: Örök utca; Temesi Ferenc: 49/49; Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom; Fekete Vince: Szárnyvonal. Csak aki Budapesten és környékén él, csak azok közül választ a Magyar Narancs, mintha a trianoni döntést halálkomolyan vennék; aki a határon túl született, az számukra – kevés kivétellel (Tolnai Ottó, Danyi Zoltán) – nem létezik. Kontra Ferenc egy óriás, és meg sincs említve. A sznobok és az „átlagolvasók" pedig az És meg a Magyar Narancs által sztárolt írókat fogják olvasni, nem azokat, akikről még nem is hallottak.

Önnek vannak gondjai a megjelenéssel?

Engem tényleg elismernek, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nincsenek publikációs problémáim, a Forrás, a Tiszatáj, a Kortárs közli az írásaimat.

Érték durva támadások a cikkei miatt?

Még a Nagyításnál dolgoztam, amikor írtam egy cikket „Az utolsó Proust" címmel, 2010-ben. Proust az egyik imádott íróm, és azon keseregtem, hogy nem jelenik meg több kötet tőle. Egy rádióbeszélgetésben azzal támadtak, hogy én még egy Proustról szóló cikkbe is képes vagyok Gyurcsány Ferencet belekeverni. Nem tudom, honnan szedték, mert nem volt benne. Gyakran írok a tárcáimban politikáról, de ebben a cikkben speciel nem. Kaptam aztán ennél durvább, alpári támadást is Ungvári Tamástól, aki az Ausztráliai Magyar Népszavában 2007. december 5-én a Magyar Írószövetség kapcsán a következőket írta: „Én ebből a szervezetből nem léptem ki. Nincs végítélet tanúk nélkül. Szeretnék ott lenni a kapuzárásnál. Kis taligámmal segíteném a költözést, egymagam húznám a Csoóri-, Döbrentei Kornél-, Tóth Erzsébet-összest a pokol tornácára." Tehát a stílus, ami most uralkodik, tűrhetetlen, de ez nem most kezdődött.

Majdnem másfél évtizeddel ezelőtt a Hitelben jelent meg, és Szívhangok című kötetébe is bekerült „Az angyalok mintha késtek volna". Mi volt a gondja Esterházy Péterrel?

Én szeretem Esterházy írásait, ha találkoztunk, váltottunk pár szót, de a politikai megnyilvánulásait kártékonynak találtam. Egy felmérés szerint a „magyar elit" a legbefolyásosabb írónak tartotta, ami bizony hatalom. Ha akarta, ha nem. Szerintem jól jött neki.

ALÁBB RÉSZLETEKET MUTATUNK TÓTH ERZSÉBET FENT IDÉZETT ESSZÉJÉBŐL, ÉS KÖZÖLJÜK A KÖLTŐNŐ EGYIK VERSÉT IS.

Tóth Erzsébet

Az angyalok mintha késtek volna (részletek)

„Magam talán középre állok.

Talán este van, talán alkonyat.
Egy bizonyos. Későre jár."
(Pilinszky János)

Szent Ferenc egy alkalommal némán prédikált – valami hasonló illene a mi karácsonyi, újévi szónoklataink, összegzéseink helyére is, esetleg üresen fénylő papír, ha a mögöttünk hagyott évre gondolok. De ki lenne az a személy, akinek néma szónoklatát ihletetten és értőn hallgatná a tömeg? Kinek némaságára válaszul egy csöppet mi is elhallgatnánk? Nem tudom elképzelni, hogy közbe ne kiabálna vagy fütyülne valaki.

(...)

Régebben, tíz-húsz évvel ezelőtt mindig „akartunk" valamit. Összeesküvést, folyóiratot, kiáltványt, önálló estet, leváltani, kivégezni, kiállni. Nagy művet írni, közösen. A „közös"-ön volt a hangsúly. De akkor fiatalok voltunk. Lehet, hogy egy egész nép öregedett el mára, hogy nem akar semmit, vele viszont mindent meg lehet csinálni?

(...)

Ez is csak előfutam volt, mert miről is akartam beszélni? Az egyik tavalyi ügyről, melyre akkor nem volt se időm, se kedvem. De úgy látszik, mélyebben érintett, ha mégis visszatérek rá. Ügy. Ügyek vannak dögivel, ahogy mifelénk mondják.

Az egyik most fog kapni egy sötétebb árnyalatot, mert mintha elmaszatolódott volna egy kicsit. Akkor, amikor először hallottam duruzsolni, csak legyintettem. Már miért kellett volna hallanom róla? És miről? Megint Esterházy-ügy van? Ja, az más, gondoltam, csak egy újabb reklámfogás. Nem érdekel.

Még annyira se, mint hogy Anettkán nem volt bugyi, amikor a tévében Sebeőkkel ölelkezett. Fél füllel azért csak hallanom kell: így-úgy, hogy én is, mint a Magyar Nemzet újságírója, meg vagyok szólítva. Mi? Én, megszólítva? Akit az Élet és Irodalom már annyiszor lenácizott, leszélsőjobboldalizott a Magyar Nemzet újságírójaként, hogy már csak röhögni tudok? Megszoktam, hogy náci vagyok, engem ne szólítgassanak. Az Élet és Irodalom se, amelynek pár éve még versrovatvezetője voltam, és ahova (nosztalgiából?) még most is küldök verseket néha, de karácsonyra mindig. Erőt vesz rajtam a szeretet? Tesztelni akarom, mennyire vagyok még elfogadható? Borzalmas és kényelmetlen kérdések ezek. Meg is kaptam már néhány embertől, nem érzem-e furcsán magam az És irodalom-részében, amikor... De, bizony furcsán érzem, és ez még enyhe kifejezés. Viszont nincs külön ideológiám erre a helyzetre, és nincs tudathasadásom sem. Akkor sem volt, amikor az Ésnél dolgozva sorozatosan kaptam a visszautasításokat verskérő leveleimre barátaimtól, hogy nem, ne haragudj, de az Ésnek nem adok. Természetesen ezzel nem segítettek betemetni, inkább tovább ásták az árkokat, mely árkok miatt állítólag éppen haragudtak, vagy vérig voltak sértve. Magyarország olyan kicsi, gondoltam, nem érdemli meg, hogy tovább kicsinyítsük az árkainkkal. És hogy egy Magyarország van. Azóta is ehhez tartom magam.

Így azután vagy náci vagyok, vagy komcsi, attól függően, mikor-hol jelenek meg e kies hazában.

Ezek után olvastam el Haklik Norbert interjúját a Magyar Nemzetben és Esterházy cikkét az Ésben. Kontra Ferenc újvidéki író azt nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy a magyar írók egy része legszívesebben a Dunába lőné a határon túliakat. Ezen csodálkozik el úgy E. P., mintha legalábbis a Marsról jött volna látogatóba, és javasolja az általa érintettnek vélt (hogy kik az érintettek, és miért csupán az M. N. szerzői közül mazsolázott E. P., azt egyszerűen nem értem) magyar írócsoportnak, hogy ez ügyben fogalmazzanak levelet. Illetve reméli, hogy már fogalmazzák is.

(...)

Mészöly Miklós írta Hajnóczyról, hogy annyi szeretetet követelt magának, amennyi szeretet egyszerűen nem lehetséges. Sok ilyen ember van, legfeljebb Hajnóczynál kevésbé agresszívan kérik a szeretetet. Mi meg nem tudunk adni. Mert nincs. Mert nekünk sincs elég. Aki maga is szeretethiányban szenved, hogy adhatna másnak? És szeretetet nem lehet felszólításra adni. Esterházy ne tudná? Ne tudná, hogy szó sincs itt Dunába lövésről, hanem borzalmas hidegről, ahol kivétel nélkül fázunk? Talán Tolnai Ottó, Grendel Lajos, Bujdosó Alpár és társaik többet kaptak abból a kevéske szeretetből, amit a magyar írók adni tudtak nekik? Csak azért, mert nem panaszkodnak?

(....)

Eszembe jut egy versem, amely az Élet és Irodalom 1994. karácsonyi számában jelent meg:

Belülről vérzik el

a szerelmek elmúlnak maguktól –
de a barátságokat
tövestől, gyökerestől tépi ki az idő
a kor, amelyben éltünk
mely történelemmé szelídül majd
könyvek lapjain, utódaink arcán
ha lesznek még könyvek
HA LESZ EMBERI ARCUK
elnevezik majd valaminek
remélhetően nem RÓZSÁK HÁBORÚJA lesz
kitalálnak majd valami fantáziadúsabb nevet
a kornak
melyben tisztességesebb lett volna
ha szép, fényes gépfegyvereket helyeznek az
asztalra maguk elé a tárgyalópartnerek
virág helyett

és bor helyett vérrel koccintanak
ahol a legelső parancs a gyűlölet kódja bennünk
és mindenekfölött a hatalom vírusa
HÍV
ahol elkövettünk egymás ellen mindent
amit lehetett
épp csak nem lőttünk egymásra
vérünk nem folyt az utcakőre
belülről véreztünk el
de még ez sem a mi érdemünk
a sors kegyes játéka csupán
hogy nem születtünk pár kilométerrel arrébb
de akinek van füle az hallja a fegyverropogást

Azóta lassan tíz év telt el, és nem „finomul a kín". Nem változik semmi. Ha a Magyar Nemzetbe író kollégáimról azt olvasom a Magyar Narancsban kedves közvetlenséggel, hogy „zsidófalók", mit segít azon egy törvény?

Egy „zsidó"-ért egy év? Egy „zsidófaló"-ért kettő? Fordítva? Törvénnyel lehet enyhíteni a félelmet, csillapítani a gőgöt, a hataloméhséget? Törvénnyel teremthetek szeretetet?

Semmilyen törvény nem fogja visszatartani a gyalázkodókat, mert ilyenkor már rég nem emberek állnak egymással szemközt, hanem idomított vérebek. Az egyik erre a szóra ugrik, a másik a másikra.

És nem egy elmebeteg történész sérti meg nekem ötvenhat emlékét, hanem gyalázza körülöttem naponta minden. Életünk minősége, ünnepeink nyálkás ridegsége, ötvenhat forradalmának siralmas megünnepelhetetlensége.

Ötvenhat forradalmát először leverték az orosz tankok és a világ közönye. Másodszor legyőzte és meggyalázta a Kádár-rendszer harmincegynéhány éve. Harmadszor legyőzte a békés rendszerváltás, amikor „nem tetszettünk forradalmat csinálni". Legyőzi ötvenhat emlékét naponta a gyalázatosan megalkotott és alkalmazott ügynöktörvény. Van-e Magyarországon egyetlen scipli, ávós, titkosügynök, aki, miután kiderült a múltja, levonta a következtetést, és visszavonult? Lemondott közülük egyetlenegy is magasan díjazott pozíciójáról?

Mégis, mit ünnepeljek október 23-án?

A szólásszabadságot? Az áradó és érzékelhető gyűlöletet, gyanakvást? Hogy jobboldalinak neveznek? Hogy „náci-tempó" szinte minden, ami kíméletlenül megmondja az igazságot, és nem köntörfalaz? A függetlenséget? Ki nevezheti itt magát függetlennek? A NATO karjaiban?! Az EU előszobájában? Hátsó udvarában? Mit ünnepeljek? A munkástanácsokat? A tőkéseket?

Ötvenhat forradalmának követeléseiből azon kívül, hogy az oroszok kimentek, és létrejött egy szörnyűséges demokrácia, mely gyakran csak a győztesek terrorján alapul, szinte semmi sem valósult meg. Csodálkozzunk?

Én már nem csodálkozom. Egyre többet mormolom magamban: Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság van.

Medgyessy Péternek igaza van, amikor titokban, az éj leple alatt viteti koszorúját az ötvenhatos mártírok sírjához. De félnie nem a tojásoktól kell, hanem saját lelkiismeretétől. Ha pedig úgy érzi, igaza van, nyugodtan mondja el.

(...)

Ötvenhat emlékét mi magunk szégyenítjük meg akkor, amikor egy költői igazságot – „mindenki szem a láncban" – gyilkosok, népnyúzók, kollaboránsok, közönséges harácsolók, hataloméhes maffiózók, spiclik mentegetésére használunk.

Egyébként úgy tudom, Esterházyval ha nem is baráti, de eléggé szívélyes (volt) a kapcsolatom. Még az Ésben dolgoztam, amikor egy ott megjelent cikkemről beszélgettünk („Azonosítható passzív alany", 1994. dec.). Arról írtam az ügynöktörvény kapcsán, hogy aránytalanul jobban védik az ügynökök személyiségi jogait, mint speciel az enyémet. Péter azt mondta, jó-jó, csak egy kicsit szigorú vagyok. Ne legyek ennyire szigorú. Elgondolkodtam ezen, és jólesett, hogy reagált. Később, egy év múlva találkoztunk, emlékszem, Kertész Imréről beszélgettünk, aki akkoriban nősült újra, vagy még csak szerelmes volt, nem tudom. Megállapítottuk, milyen szép ez, hogy a szerelem nem korfüggő, örültünk. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, azóta más ösvényeink vannak. Úgy emlékszem, érdeklődés és mintha jóindulat lett volna a szemében.

Ez is csak azért jutott eszembe, mert még emlékszem az év végi, szépen kivilágított Andrássy útra. Mondhattunk akármit is az év folyamán, a karácsony nem maradt el. A szenteste sem. De az angyalok mintha késtek volna.

(2004. karácsony)