A legendás énekes ma már ki meri mondani, amit korábban nem

Egészen 23 éves koráig azt sem engedték, hogy zenélni tanuljon. Bede-Fazekas Csabát rendszerellenesnek kiáltották ki, mert apja Horthy katonatisztje volt. Ki is telepítették őket évekre, aztán, amikor hazaköltözhettek, az akkor huszonéves fiatalembernek azonnal munkaszolgálatra kellett jelentkezni. Egy kimenő alkalmával aztán végül sikerült eljutnia a későbbi Kossuth-díjas énekeshez, Maleczky Oszkárhoz, aki miután meghallgatta, levelet írt, hogy engedjék ki mindennap, hogy tanárhoz járhasson. Ezután sem ment minden gördülékenyen, de Bede Fazekas Csaba zenei tehetségét jól jelzi, hogy volt olyan darab, amelyben kizárólag hegedült, Mircse prímásként 12 magyar nótát játszott, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz darabban. Persze a közönség nem erről ismeri elsősorban, hanem, hogy 28 operában játszott, szinte minden alkalommal cím- vagy főszereplő volt. Összességében pedig több, mint 200 darabban szerepelt. Ezek között az operák mellett volt operett, musical, prózai szerep, de még balettelőadás is. A Kossuth-díjas énekes azt mondja, pár éve még nem, de ma már kimondja: "a magyar színi világban nincs még egy olyan ember, aki olyan színvonalon játszik mind a négy műfajban, mint én (...) biztos, hogy nem én vagyok mindenben a legjobb, de az is biztos, hogy ebben a szerepkavalkádban én mindegyiket megfelelő szinten csináltam".

A találkozónkat végül Budapesten hoztuk össze, ugyanis egy korábbi műtét kapcsán Dzsinich professzor úrhoz jött kontrollra, de nagyon régóta Győrben él. Amikor leült, meg is jegyezte, hogy a főváros nyüzsgése már zavarja...

Engem a mostani káosz nagyon zavar, például a közlekedésben, hogy mindig van valami változás, zavaró körülmény, nekem ez már sok. Nyilván ez a koromból adódik. Nem jövök már Pestre kocsival, kiváló és kényelmes a vonat.

Bede-Fazekas Csaba Fotó: Csudai Sándor - Origo

Öt évtizede él Győrben. Gondolta volna, amikor odaköltözött, hogy ez nem egy kiruccanás lesz?

Gondoltam, mert épp válás után voltam és jó lehetőségnek bizonyult egy másik városban új életet kezdeni. Ezzel egy időben a győri igazgató megnézte a Déryné Színház egyik előadását, amelyben játszottam, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem hozzá szerződni. Azonnal igent mondtam.

Akkor a nagyanyám is, és anyám is Győrben lakott. Nem is kellett nekem színészlakás, hozzájuk költöztem. Azóta is abban, a nagyapám szolgálati lakásában lakom, melyet azóta megvásároltam.

Miért volt ön rendszerellenesnek kikiáltva az 50-es években? Tett valamit?

Nem. Édesapám katonatiszt volt a Horthy-rendszerben, és ez épp elég volt ahhoz, hogy családunkat osztályidegennek bélyegezzék. Mindenünket elvették, apám sehol nem kapott munkát, volt börtönben, kitelepítették az egész családunkat, sok mindenen keresztülmentünk.

A zenei konzervatóriumba is csak 1956 után vették fel, ha jól tudom...

Igen, így volt. A kitelepítés három és fél évig tartott. A táborokat Nagy Imre oldotta föl, aztán engem rögtön behívtak katonának.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ráadásul munkaszolgálatra, ami felteszem nem volt egyszerű. Mégis, valahogy jól jött ki az egészből.

Az élet nem fehér és fekete. Még a kitelepítés alatt mondta egy sorstársam, Török Géza ügyvéd, hogy ha alkalmam lesz rá, tanuljak énekelni, mert szép hangom van. Mivel Pesten szolgáltam, egy kimenő alkalmával meglátogattam az ott élő nénikémet és az ő segítségével eljutottam Maleczky Oszkárhoz, aki a Zeneakadémián tanított, és az Operaház énekese volt. Később Kossuth-díjat is kapott.

Maleczky meghallgatott, az Egy rózsaszálat énekeltem a János vitézből. Ezt a szerepet később 5 rendezésben több mint 300-szor játszottam. Ezután levélben arra kérte a feletteseimet, hogy engedélyezzék a Kertész utcai Gyakorló Iskola látogatását, mert - így fejezte ki magát – hangom szép reményekre jogosít.

Fehér Lajos századparancsnokom ezt engedélyezte. A munkaszolgálat után 1957-ben eredményes felvételit tettem a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahová rögtön a 2. évfolyamba vettek fel. Tanulmányaim ideje alatt az Operaházban statisztáltam, ezzel kerestem kenyeremet. A Konzi sikeres elvégzése után a rendszer előítélete miatt nem tudtam máshol elhelyezkedni, így kerültem a Gellért Szálló gyógyfürdőjébe, kabinosnak. Innét egy kedves barátom segítségével 1964-ben az Állami Déryné Színházhoz kerültem.

Ez idő alatt mentem el Révhegyi Ferencnéhez, az akkori legismertebb énektanárnőhöz meghallgatásra. A második ária után felvette a telefont, és felhívta Madarasi Bertalant, aki korrepetitor és karmester volt az Operában. Azt mondta, „Berci küldök neked egy fiatalembert, fel kell vennetek". Elmentem hozzá, meghallgatott, ő is felvette a telefont és azt mondta: „Andriskám, küldök egy fiatalembert fel kell venni". Mikó Andrást hívta,

aki azzal fogadott, hogy: „Bajuszos, hát maga mit keres itt?" Amíg a konziba jártam, nagyon sok darabban statisztáltam nála, nagyon szeretett.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miért maradt el a szerződés?

Meghallgatott, és abban igaza volt, hogy a határhangok, amelyet az operarepertoár megkíván a bariton szerepeknél, azok nekem akkor még nem úgy szóltak, ahogy kellett volna. Azt mondta:

idefigyeljen Bajuszos! Ne törődjön semmivel, nekem két áriát hozzon! A Prológust, meg a Sevillai borbély belépőjét. Ha ezt a két áriát úgy énekli, ahogy azt kell, akkor nincs szüksége az én szerződésemre, oda megy a világon, ahová akar.

Két évvel később összefutottunk a Nagymező utcában. Már majdnem elmentünk egymás mellett, amikor hirtelen megállt, és rám szólt: „Öreg, álljon csak meg! Maga nem jött vissza hozzám, hol van a két ária?!" Mondom: „Tanár úr, még nem vagyok kész!" Elmosolyodott , legyintett egyet: „Menjen a fenébe!" - válaszolta. Később eljött meghallgatni Győrbe, amikor a Rigolettót énekeltem. Szívből gratulált és azt mondta, hogy „idén sem jött el, pedig nagyon kellett volna nekünk egy jó bariton". Később már nem is akartam menni.

Önnek ezt megelőzően milyen kapcsolata volt a zenével?

Édesapám Zeneakadémiát végzett csellóművész volt. Csak nem abból élt.

Gyerekkoromban hallottam őt sokszor gyakorolni, ebben nőttem fel. Amikor szegény meghalt, a csellót magamhoz vettem, és elkezdtem tanulni.

Első félévben Botvay Károlynál , második félévben Burai Istvánnál tanultam. Egy év után négy év tananyagából vizsgáztam. Korábban még hegedülni is tanultam. Győrben évekkel később Mircse prímásként 12 magyar nótát játszottam, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz darabban.

Bede-Fazekas Csaba interjú 2019.07.31 Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az nem felvételről ment?

De nem ám! Méghozzá nem is játszottam rosszul.

Mögöttem állt a másodhegedűs, a bőgős és a csurákos a zenekarból. Profi zenészek. Egyetlen mondatom nem volt. Még akkor sem, amikor a darab végén a főszereplőnek semmije sem marad, és a pénztárcáját vágja oda a kezembe. Azt sem mondhattam, hogy köszönöm, csak meghajoltam.

Ennek ellenére egyik legemlékezetesebb szerepem volt.

Ha már ez a hangszer szóba került, évekig szerepelt a Hegedűs a háztetőn című darabban. Szerette?

Nagyon! Közel százszor játszottam Tevjét. A 60. születésnapomon volt a premier. Majd a hetvenediken felújítottuk és Korcsmáros Györgynek, az akkori igazgatónknak, aki a darabot rendezte, az volt a terve, hogy a 80. születésnapomon újra bemutatjuk. Ez sajnos elmaradt...

És volt olyan szerep, amit nem szeretett?

Nem, olyan nem volt. De olyan volt, amelyről tudtam, hogy nem nekem való. Ilyen volt például Escamillo a Carmenből vagy Scarpia a Toscaból. Ennek ellenére Márok Tamás a Színház c. folyóiratban azt írta, hogy „elegáns, galambősz öregúr, nagyúri tartással, finom szakállal, akitől nagyon távol áll, az erőszak minden formája. Lágy lírai hangjával, színpadi megjelenésével annyira megnyerő, hogy szinte tönkreteszi a darabot. Nem tud undort kelteni, olyan rokonszenvesen szól baritonja" Majd így folytatja: „Bede-Fazekas Csaba nagyszabású és különleges szerepformálása az előadás legnagyobb értéke"

Korábban azt mondta, „énekes vagyok, egy vidéki színházban, aki, ha kell, énekel operában, operettben, musicalben vagy prózában is játszik".

Azt hiszem, azt mondhatom, és most kapaszkodjon meg – ezt pár éve a szerénységem még tiltotta volna – hogy

a magyar színi világban nincs még egy olyan ember, aki olyan színvonalon játszik mind a négy műfajban, mint én. Nem is tudok olyan kollégáról, akinek lehetősége lett volna minden műfajban kipróbálnia magát. Biztos, hogy nem én vagyok mindenben a legjobb, de az is biztos, hogy ebben a szerep kavalkádban én mindegyiket megfelelő szinten csináltam.

Számomra ezt alátámasztják a rólam megjelent kritikák és a kapott kitüntetések is.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az, hogy az Operában szerepelhetett, jót tett a lelkének?

Igen, öt szerepet énekeltem az Operaházban, és rendszeresen felléptem a Miskolci Nemzeti Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ezzel is igazolva láttam, hogy amit csinálok, az nemcsak Győrben, de másutt is megfelel. Amikor 83 éves lettem, úgy döntöttem, hogy elbúcsúzom az operaénekléstől, erre nagyszerű lehetőséget kaptam mind a Győri Nemzeti Színház, mind az Operaház vezetőségétől.

Győrben a Traviata Germont Györgyével, Budapesten a legtöbbször énekelt szerepemmel, a Bánk bán Tiborcával búcsúztam a műfajtól és a közönségtől. Nem azért, mert elfogyott a hangom vagy az állóképességem — hanem talán épp azért, mert még nem.

Mert így még a legutolsó fellépésemen is képes voltam olyan erővel és intenzitással énekelni, amit a szerep megkövetel. 2017. június 25-én

abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Ókovács Szilveszter főigazgató úr meghívott a Csillagóra Évadzáró Gála ünnepi műsorába fellépni, így színpadon állhattam az Operaház felújítás előtti utolsó előadásán.

Felemelő érzés volt, mikor a műsor végén az összes jelenlévő magánénekes és a teljes énekkar a nézőtérre vonulva a közönséggel együtt, könnyezve énekelte a Himnuszt, miközben a függöny lassan ereszkedett le. Igazán szép búcsú volt.

A disszidálás soha nem merült fel?

Egyszer, 56 után rábeszéltek, hogy menjünk ki nyugatra. Akkor Kelenföldről még indultak vonatok. Az unokatestvérem beszélt rá, aki jogászember volt, de esztergályosként kellett dolgoznia.

Forrás: Tóth Tibor

Akkor még nem énekesként ment volna ki?

Nem, akkor még nem voltam énekes, szerencsére időben meggondoltam magam és visszafordultam. Ezt soha nem bántam meg, a honvágy úgyis előbb-utóbb hazahozott volna. Szép és kiteljesedett életpályám volt.

A szerepek megtaláltak, amit szerettem volna, mindent eljátszottam. Több, mint 200 darabot, 28 operát, ebből majdnem mind cím- vagy főszerep volt. Csak az opera műfajától búcsúztam, a következő évadban is három darabban láthat a közönség.

Elégedett ember vagyok, szerető, boldog családban élek.