Szétszedett, csak hogy összerakjon a Sziget legjobb zenekara

Úristen, ez meg mi volt? Őrület és halál, fel- és megszabadulás, mondom a barátnőmnek a telefonba egyből az Idles koncertje után, lehet, hogy kell még pár nap feldolgozni, hogy mi is történt a színpadon. A brit zenekar tényleg óriási bulit csinált a Sziget utolsó napján, rég nem volt ilyen erős koncertélményem.

Nem biztos, hogy zenetörténetileg helytálló lesz, amit írok, de nekem évek óta az volt az érzésem, hogy az alternatív vagy indie műfajban nem történik semmi igazán izgalmas, hálószobákban gyártott dalok érkeztek futószalagon, egy szál gitárral vagy valami házi elektronikával, elhaló, fájdalmas vagy csak álmodozó énekkel. Egy idő után nem is nagyon vártam új lemezeket, csak a már ismert előadóktól.

Az Idles a színpadon Fotó: Sziget.hu/Rockstar Photographers

Aztán jött az Idles. 2017 márciusában a bemutatkozó albumuk, a Brutalism óriásit robbant, nyers volt, erős, hangos, dühös, világmegváltó. És hozott egy új, frissítő hullámot is, legalábbis én úgy éreztem, a nyomában jött például a Viagra Boys, a Hotel Lux, a Fontaines D.C., mintha egy új punkmozgalom születésének lehettünk volna a tanúi.

A gitáros folyton lejött a tömegbe

A Szigeten pont arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy nem egy kisebb klubban látom az Idlest – mondjuk a londoni Moth-ban, ahol a Hotel Luxot is megnéztem idén –, ahol lejöhetnének a közönségbe, erre a kisgatyában gitározó Mark Bowen már a második számnál, a Never Fight a Man With a Perm-nél lemászott a színpadról, hogy a nézők feltartott kezén ússzon, később még olyan is előfordult, hogy a talpára állt valaki(k) tenyerén.

Kicsit közelebbről Fotó: Sziget.hu/Rockstar Photographers

Az énekes, Joe Talbot magyarul annyit biztosan megtanult, hogy köszönöm, először Bowen produkciója után mondta, de aztán többször is. Negyedik számként jött az egyik legfontosabb, a Mother, Talbot anyja ugyanis pont az első lemezük készülése idején halt meg, a fotója ott van a borítón is.

Az én anyám 2017 februárjában halt meg, vagyis pont nem ismerhette már az Idlest, pedig bírta volna szerintem – még a koncertet is, a széléről. Pogó egyébként nem nagyon volt, csak középen: én a második sorban álltam, előttem egy Idles-pólós családapa takargatta szelíden a feleségét meg a két lányát, ő is csak a végén ugrott be az egyetlen pogózó magba valahol hátrébb.

Alszik a szirének éneke alatt

Talbot belekezdett az I Will Survive-ba amolyan paródiaként, majd jött az I'm Scum, amit úgy vezetett fel, hogy ez az a száma, amely a legjobban jellemzi őt. A dal amúgy úgy kezdődik, hogy röhög a despotákon és alszik a szirének éneke alatt, de van benne egy olyan sor is, hogy „ez a hópehely egy lavina”. Na, például ettől nagyszerű az Idles, és több is mint punk, az énekesük amúgy is utálja, ha ebbe a műfajba sorolják őket.

Letérdeltette közben a tömeget – a közelben csak öten maradtunk körülbelül, akik nem térdeltek le –, utána pedig a nyitott szíveket dicsérte, milyen fontos is a szerelem, ugye. Elindult a Love Song, majd Talbot az Easy Like Sunday Morning-ot is előszedte, megint csak afféle paródiaként, ahogy később a Wonderwall-t is belengette, csak hogy közölje, viccelt, és különben is, b*ssza meg mindenki, aki Oasist hallgat.

Vigyázott a közönségre

Nem volt amúgy végig ekkora punk Talbot, a keményen pogózó magnak is megköszönte koncert közben, hogy jófejek, és vigyáznak egymásra, majd amikor az egyik néző követte Bowen példáját, és úsztatta magát a tömeggel, akkor is odaszólt, hogy le ne ejtsék a srácot. Sokat énekel egyébként arról, hogy mennyire kell férfiasnak lenni egy mai férfinak, az apját például sose látta sírni, de neki néha bizony jólesik – legalábbis a Samaritans című dal szerint, ami a szigetes koncerten is elhangzott a vége felé.

Joe Talbot a színpadon Fotó: Sziget.hu/Rockstar Photographers

Talbot még egyszer Fotó: Sziget.hu/Rockstar Photographers

A két gitáros Fotó: Sziget.hu/Rockstar Photographers

Előtte volt még a kedvenc Idles-számom, a 1049 Gotho is, nekem már azzal eljött az őrület és a halál, amikor pedig a végén, a második lemezük, a Joy as an Act of Resistance – és a koncert – záró számánál, a Rottweiler-nél Talbot is beállt a dobok mögé, az már atomokra hullás volt mindenkinek, látszott, hogy kész lett a teljes közönség.

Csak például ilyen dalokat

Nekem Talbot arra mindenképp jó példa, hogy a gyász utáni dühből mennyi pozitív energiát lehet létrehozni, sőt amellett, hogy a saját életünket jobbá tesszük, talán még a világnak is tudunk adni valamit. Nem kell sokat, csak például ilyen dalokat: