A kezét figyeljék, mert ott van a varázslat: Johnny Marr

Először járt Magyarországon a popkultúra egyik legfontosabb zenekarának gitáros dalszerzője, Johnny Marr, aki kedden, délután fél 5-kor is simán megtöltötte a Nagyszínpad előtti teret. Nem csoda, hiszen egyrészt nagyszerű saját dalai vannak, másrészt pedig megadta az illúzióját annak, hogy újra láthatjuk azt a zenekart, amelynek az összeállására kevesebb esély van, mint egy Oasis reunióra.

Most azért egy kicsit haragszunk magunkra, amiért nem voltunk előrelátóbbak, és Richard Ashcroft csütörtöki koncertje kapcsán elpufogtattunk olyan jelzőket, hogy „legendás”, meg „intézmény” és ki tudja, hány hasonló frázis van abban a cikkben. Pedig... Szóval most itt van nekünk a szintén manchesteri John Martin Maher, aki legfeljebb a villanyszámlát kapja erre a névre, mert a popzene rajongói világszerte csak Johnny Marrként ismerik, szeretik, tisztelik.

1982 májusában a 17 éves Johnny fogta magát és gitárját, és beállított a pár évvel korábban Billy Duffy, a The Cult gitárosa révén megismert Steven Patrick Morrissey-hez, hogy támadt egy jó ötlete: alapítsanak együtt zenekart.

Középen balról Moz (szemüveg nélkül éppen), balján Marr:

Do you have many friends?
Morrissey: “No, I don't.”
Those that you have - are they in the music industry?
Morrissey: “They're in The Smiths.” pic.twitter.com/UvpjpMLlmV

— ☽ (@morrisseypics) August 13, 2019

Az ötlet nem szimplán jó volt, hanem bombasztikus, a két, első és második ránézésre is tökéletes antirocksztár (Marr kicsi és vézna, Morrissey egy pápaszemes lakli) megalapította a The Smiths nevű zenekart („A létező legáltalánosabb nevet kerestem, és szerintem meg is találtam” - mondta a névválasztásról Moz),

ami azóta is az egyik alfája a gitárzenének

(amin a Beatlesszel, a The Whoval és a Rolling Stoneszal kezdődő angolszász pop-rockot értjük).

Johnny Marr a 2019-es Sziget Fesztivál záró napján Fotó: Sziget.hu/ Rockstar Photographers

Négy album, rengeteg instant klasszikussá váló sláger és megannyi díj után a The Smiths 1987-ben a zenekart szétfeszítő ellentétek viharában feloszlott, és már soha (értsd: soha) nem is fog újra összeállni. Viszont megmaradtak Morrissey végtelenségig cinikus, mindent és mindenkit

a királyi családtól a munkát kereső lúzereken át a kómában fekvő barátnőkig

maró gúnnyal a földbe döngölő szövegei, és persze Marr gitárjátéka, és azok a riffek, amelyek minden értelmes „a világ 10, 20, 100 stb. legjobb gitárriffje” válogatásban ott vannak.

Johnny előbb azzal a Bernard Sumnerrel társult, aki az Ian Curtis halála után a Joy Division romjain létrejött New Order frontembere lett, és az Electronic-korszakból a mostani szólóturné setlistjébe is jutott szám. Szinte végtelen számú kollaborációban vett rész: aki szeretne egy olyan gitáralapot, amit biztos, hogy első hallásra meg lehet jegyezni, az Johnnyt hívja.

Szívesen ír bárkinek egy fülbemászó riffet Fotó: Sziget.hu/ Rockstar Photographers

2000-től aztán előbb Johnny Marr and the Healers, majd csak Johnny Marr néven ad ki albumokat, és járja a világot. A Szigetre legutóbbi, 2018-ban megjelent Call the Comet című albumával érkezett.

Míg a cikk elején említett Ashcroft szóló dalai – legyünk megengedőek, – hullámzó minőségűek, addig Marr esetében ezek a számok is közel hibátlan rock (vagy pop, ez legyen ízlés kérdése) dalok. A The Tracers, a Hi Hello, a Day in, Day out (az új albumról), vagy a korábbi lemezekről játszott Easy Money is tökéletesen passzolnak a setlistbe, ahogy a két táncolós Electronic-dal is, nem beszélve a setlistbe pár év után visszakerült, Depeche Mode-számról, az I Feel You-ról. De azért a csúcsot a Smiths-dalok jelentik. Oké, Morrissey-t is hallottuk már párszor a How Soon is Now-t előadni, de azt látni, hogy Johnny Marr játssza ezt a dalt (meg a többit) még hozzáad valami egészen megfoghatatlan érzést a koncerthez:

Ahogy tavaly novemberben a zsúfolásig megtelt picinyke bécsi Flexben, vagy júniusban a zágrábi In Music fesztiválon, most is azt éreztem, mintha a The Smiths állna a színpadon. Pedig Marr nem énekel jól, nem is igazán jó frontember (introvertált és kicsit esetlen, soha nem lesz ilyen) és valahogy mégis. Úristen, ez a fickó írta ezt a zenét:

A Smiths-dalok csodálatos abszurditása pedig csak fokozza az élményt. Hogy lehet vigyorogva táncolni egy dalra, a leghatározottabban elítélve a nők elleni erőszak minden formáját, amelyiknek az első két sora így szól: „édesem, csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy szeretném kiverni az összes fogadat”? Higgyék el, lehet!

A koncertet már-már kötelezően záró There is a Light That Never Goes Out ugyanezt a megkapóan bizarr, egyszerre romantikus és kegyetlen hangulatot kínálja tálcán a hallgatóságnak, amelyikben elhiszi, hogy nincs jobb dolog a világon annál, mint egy tíztonnás kamion alatt meghalni a kedvesünkkel együtt.

Hátha nem ez volt az utolsó magyarországi fellépése Fotó: Sziget.hu/ Rockstar Photographers

Bizonyára öregszem (ez igazából tény), de hiába álltam a színpad közvetlen közelében nagyon halk volt az egész koncert, de simán lehet, hogy távolabbról sokkal jobban szólt. A másik kissé zavaró tényezőt pedig még kevésbé értettem: a fél ötkor kezdődő Marr-koncerten már ezrével gyülekeztek a fél hetes Twentyone Pilots-buli rajngói (eddig oké), de, hogy közülük csomóan három-négy fős csoportokban a földön ülve cigizték és instázták végig a koncertet, miközben boldog-boldogtalan ott botladozott bennük, azzal nehezen tudtam mit kezdeni.