Aranykór, avagy Tóth Aladár operai emlékezete

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/124. levélária

Kedves Tatjána Néném!

A múltat por lepi be, ez valahogy természetes. Nem is tudom hirtelen, mindenféle sejtésekből font szorzások és csillagászati léptékű arányosítások nyomán éppen hány milliárd évre teszik a Föld korát, mindenesetre pont' a legeleje óta hullik a kozmikus por, és belepi a tájat. Mindent, amit nem törölnek le gondos kezek.

Mintha az aranyporral is így volna ez: ami rég volt, ami már nem fáj, aminek csak emlékeit őrizzük, gondjai már „elporladtak”, azt nem is por, egyenesen aranypor lepi be. Nem tudnám a napokban 135 esztendőssé lett intézményes magyar operajátszásnak – a jótékony 30-40 év távtartásával – olyan időszakát felsorolni, amelyet ha bárki aranykornak említ, jogos lenne a tiltakozás. Az Ybl-palota előtti negyven év a „hőskor”, aztán máris jön Podmaniczky és Mahler ideje: hogyne lenne aranykor! Utána a század fordulója, hamarosan Carusóval: mi volna, ha nem aranykor? 1912-ben már beköszön Bánffy Miklós, az ő hat éve pláne arany, 24 karátos méghozzá, és nemcsak Hevesi Sándort hozza magával a Nemzetiből, de Egisto Tangóval Bartók műveit is ősbemutattatja... Radnai Miklós évtizede '25-ben indul, abszolúte büszke időszaknak látszik, könyvet hoztunk ki igazgatásáról. Hirtelen halála után Márkus Lászlónak (nem, ez csak névazonosság, nem a későbbi színészről van szó, Néném!) is vagy tíz szezon adatott, zeneigazgatójának, Sergio Failoninak érdemeit külön könyvben hangsúlyoztuk, ekkor már tényleg ott loholtunk nyakában a nagy Bécsnek. Ám ugorjunk most át egy második világháborút, 1956-tól Nádasdy Kálmán tíz esztendeje jön, nagy magyar ászokkal és Pavarottival, egyebek mellett. Ez aztán az aranykor! Utána pedig a rekorder érkezik, báró Lukács, egy újabb jelentős Miklós: ő 12 és fél évadnyit irányít, Domingo, Carreras, Scotto, Cappuccilli, nem folytatom: mindenki jön (igaz, 1-2 estére csak), Gardelli és Patané hosszabb időre is, plusz Simándytól az összes nemrég elhunyt illetve hál' Isten, ma is élő örökös tagunk pályája itt indul: aranyidő volt az is. Mihály András nyolc esztendeje alatt már be kellett zárni a Házat, de ki is nyitották 3 év után, és mai fogalmak szerint igen magas előadásszámokkal, nagy társadalmi megbecsültséggel érte meg a rendszerváltás előestéjét a magyar opera világa: az ilyesmi terminológiában ez „az utolsó aranykor” ideje, előre minősítve az utána jövőket és persze, a jelent is...

Fisher Annie és Tóth Aladár Forrás: Magyar Állami Operaház

Viszont: nem maradt ki valami? Dehogynem: a háború utáni feltápászkodás, szabadság, majd rabság évtizede. Operaház, még háromezres férőhelyű Erkel Színház, nyáron a Margitszigeti és az Állatkerti Színpadok teljesen saját használatban. Az intézménytörténet legmagasabb éves előadásszámai (612) a legmagasabb látogatószámot hozták: volt év, hogy az 1 milliót is elhagyta az opera- és balettrajongók megváltott jegyeinek száma... Ha nem is csak Tóth Aladár műve ez (akkor már hosszabb ideje Fischer Annie férje is), de „nélküle biztosan nem jöhetett volna létre”. Hát most őróla jelentetünk meg életpályáját és az Opera akkori útját feltérképező kötetet.

Mert mindig érdekel a kérdés: kétszer ne léphetnénk-e ugyanabba a folyóba? Dehogynem, a mi opera-sorsunknak többször is sikerült.

A Magyar Állami Operaház útját és tevékenységét követők a magától értetődő erkeli hőskor után különböző aranykorokban mérik az időt: mahleri, Bánffy Miklós-i, Radnai Miklós-i, Nádasdy Kálmán-i periódusokban – és láttuk, mind szinte tízesztendős!

A sorból, újra mondom, eléggé el nem ítélhető módon hiányozna az az évtized, amelyet Tóth Aladár igazgatása aranyozott be. 1946-tól állni az Opera élén nemcsak a nagy változások idejét jelenti, de azt az egyetlen időszakot is, amikor egy rossz lépés, szó vagy kacsintás akár életekbe kerülhetett volna – pályákba így került is.

Tóth Aladár Forrás: Magyar Állami Operaház

Tóth Aladár: két háború közti kritikus, Kodály-famulus, fényes szelek alatti operaigazgató és zongorasztárnő-férj: mindezen karaktereket szemlézi e kötet. Különösen érdekes, ahogy az Operáról véleményt mondó Tóth Aladárt szembesíti önmagával, ki utóbb szinte ölébe hullva kapta meg az intézményt, amelynek megjavítására sok-sok ötlete volt korábban. Korai elmélet és kései gyakorlat nagy példázata tehát az életmű, és már csak azért is – habár óriások óriási pályaívein járunk körbe-körbe –, mert tényleg mindig ugyanabba az ingoványba lépünk, ha Operát ad a (jó)sors vezetni.

Két éve Radnai-könyvünk kapcsán is azt éreztem: hisz ezek a mi problémáink, a mi szavaink a minket nem értők öröknek tetsző mondatai! Tóth Aladár világára fokozottan igaz – és mintha minden kor elvárásokat fogalmazna az Operával szemben, miközben, ha néha öntörvényű, máskor meg a végletekig szofisztikált is a működésünk, valójában mindig az élvezetről, a belemerülésről szólna, ezt szerették volna valamennyi érzékszervünk csábításával elérni anno a műfaj alapítói, a közönség nagyobb örömére.

Tóth Aladárnak a nyugodt hátradőlés élvezete biztosan nem adatott meg: egyszerre fúrta-fojtotta és halmozta el díjakkal ugyanaz a rendszer, sosem tudhatta, épp hányadán áll, és miért éppen úgy Rákosiékkal... És drámai az operaévtized vége is, úgy utálja ki a felheccelt énekesgárda a forradalom nyughatatlan óráiban, hogy e könyvet olvasva szinte látjuk: a színpadról egy tiszta ember támolyog ki, tán az egyetlen. Bőven magyar sors tehát a Tóth Aladáré, halálának 50. évfordulóján épp ideje volt, hogy könyvet nyissunk róla.

Losonczy György, Tóth Aladár és Laczó István Forrás: Magyar Állami Operaház

Karczag Márton, az Opera főemléktárosa immár kötetek sorát írja emblematikus igazgatóinkról, nagy karmestereinkről (Fricsay Ferenc – Akit a zene éltetett; A magyar Failoni; Radnai Miklós – Megfelelő ember a megfelelő helyen), és érezhető elfogultság sosem, tárgyilagosság annál inkább vezeti kezét. Irigylésre méltón nem remeg meg tolla, amikor a magyar esztétizálás tán legszebb korszakában napról napra csúcson járó Tóth Aladárról kell jót s jól írnia, és külön nagyra értékelem, hogy mégsem a szentet, a tévedhetetlent, hanem a néha a semmiről is szakértő ódát kanyarító, saját etalonjaihoz gyakran fel nem érő, a szabadság légszomjától hétrét görnyedve szenvedő, és a budapesti kremlinológiában magát ki nem ismerő polgárt is van bátorsága – és persze, józan arányérzéke – bemutatni.

Az Aranykalickában című könyv borítója Forrás: Magyar Állami Operaház

Az Aranykalickában c. kötet alaposan adatolt, ritka fotók tömegével illusztrált magyar operatörténet is egyben, minden bizonnyal megkerülhetetlen forrása lesz a korszak művészetéről gondolkodóknak. Magam pedig csak büszke és boldog lehetek, hogy ilyen könyveket érdemlő nagyságok, szakmai elődök, és efféle alapos kutatásra, elemzésre kész mai utódok egyaránt a 135 esztendős Magyar Állami Operaházat erősítik.

Nénémnek küldök is egyet, teljen izgalmas olvasmánnyal a hétvégéje!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

2019. október 3. Budapest