A mondás igaz, a rock örök és elpusztíthatatlan

Idén jelent meg legújabb, sorban a tizenkettedik nagylemeze a Moby Dick együttesnek Terápia címmel. A jövőre 40 éves soproni metálzenekar a '90-es évek első felében volt az abszolút csúcson, azóta ugyan tartottak egy négyéves szünetet is, de 2002 óta töretlenül zenélnek. A basszusgitárossal, Gőbl Gáborral beszélgettünk a kezdetekről, a hullámvölgyekről, és azóta megbánt stratégiákról is. Interjú.

Lehet tudni, hogy a Moby Dick két alapítója, Schmiedl Tamás és Mentes Norbert egy „első generációs” beat-gitárostól, Tujmer Gézától kapták az első gitárleckéiket. Tujmer úr basszusgitárt is oktatott, vagy ön máshol szedte fel a hangszeres tudását?

Más úton tanultam, engem Steve Harris „hozott össze” a hangszerrel. [nevet] 1984 augusztusában volt egy Iron Maiden-koncert a Budapest Sportcsarnok parkolójában. Egy 20 fős soproni csoportban, mint rockerpalánta mentem a koncertre, és szó szerint lesokkolt, amit az akkor még csak a húszas évei végén járó Steve Harris művelt a színpadon. Emiatt az élmény miatt akartam basszusgitáros lenni. Emlékszem, utána két cimborámmal, Császár Tamással és Novák Tónival osztottuk el egymás közt a zenekari szerepeket egy lövöldözős-űrhajós játékgép mellett. Szóval én nem jártam Géza „bácsihoz”, döntően autodidakta módon tanultam, osztálytársamtól Giczy Kurttól, aki ekkor a Moby Dick bőgőse volt, és Mentes Norbitól is, valamint Madarász Gábortól, aki Ákos és Rúzsa Magdi zenekaraiban szólógitározik.

A Moby Dick basszusgitárosa, Gőbl Gábor Fotó: Szabó Gábor - Origo

A két alapító tag zenekari álmai a grundon focizva fogalmazódtak meg. Ön is megfordult ezen a pályán?

Lakótelepen nőttem fel, és kölyökként futballoztam én is, de a városnak egy másik részén. A foci szeretete így nálam is megvan. Az első szurkolós élményeim az 1978-as argentin világbajnokság selejtezői, amikor 1977-ben 2-1-re megvertük a Szovjetuniót, utána jött a Bolívia elleni 6-0-ás győzelem, amivel a Baróti Lajos szövetségi kapitány vezette válogatott kijutott Argentínába. A vb idején már 9 éves voltam, és

máig emlékszem, hogyan sírtam, amikor az argentinok megfordították a nekünk kedvező mérkőzésállást,

ráadásul kiállították a két kedvenc játékosomat, Nyilasit és Törőcsiket. Kis érdekesség, hogy a Buenos Aires-i és a Mar del Plata-i mérkőzéseken láttam, hogy milyen konfetti- és papírcsíkerdőt csináltak az argentin szurkolók. Ez is nagyon inspirált, és kölyökként meg is honosítottam a soproni B-középben a pénztárgépszalag és a felkockázott újságpapír bedobálást a lelátóról. Pár fogékony haverral hátizsákokban a kerítésen keresztül csempésztük be a muníciót. Ettől persze a takarítók nagyon kivoltak, hiszen jóval kevesebb munkájuk lett volna, ha mi nem aktivizáljuk magunkat. Egyszer el is csíptek, és meggátolták az aznapi szétszórást. A lényeg, hogy én is be vagyok oltva a sporttal.

Jelentős szerepet kapott a kosárlabda is az életében. Az hogyan kezdődött?

A kosárlabdás sportvezetői tevékenységem egy pályázat kiírásának volt köszönhető. 1997 nyarán a Soproni Postás SK marketingvezetőt keresett. Elkészítettem a pályázati anyagomat, és a terveimről írtam. Egy tucat pályázóból engem választottak. Így kezdődött a profi rockzenélés mellett a sportvezetői életutam. Akkoriban két NB I-es női kosárlabda klub volt még Sopronban, és amikor egymás ellen játszottak,

közel 2 ezer néző szurkolt fele-fele arányban a csapatoknak.

A kosárlabdás évek után, 2000 nyarán átcsábítottak az NB I-be feljutott Matáv FC Sopron labdarúgó klubhoz menedzsernek, a marketing, média és rendezvényszervezés területére. 2003 nyarától 3 szezonon át pedig ügyvezető igazgatóként szolgáltam Sopron élvonalbeli futballklubját. Bajnoki 5. helyezés, Magyar Kupa-győzelem, minden évben elindultunk a nemzetközi kupaporondon, ami sajnos sok babért nem termett számunkra. Igazgatóként folyamatos válságmenedzselésre kényszerültem. A telekommunikációs vállalat 2003-ban lefelezte a korábbi támogatási szintjének mértékét, örököltem egy 145 milliós adósságot, amit 2006 júniusára ledolgoztunk nullára. Ez összességében nagyobb bravúr volt akkor, mint tovább jutni mondjuk, a Metalurg Doneckkel szemben. Akkoriban a sport, és annak részeként a profi labdarúgás mostohagyerek volt az ország vezetése számára. Dolgoztam még egy szezont a ZTE FC Marketing Kft. marketing igazgatójaként és a női kosárlabda-válogatott menedzsereként is.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Térjünk vissza a zenekarhoz: ha jól számoltam, 13 éves volt, mikor először jutott el Moby Dick-koncertre 1982-ben. Akkor még nyilván nem fogalmazódott meg, hogy később a menedzserük lesz, de eszébe jutott olyan, hogy de jó volna velük játszani?

Nem, dehogy. A zenélés gondolata csak két évvel később, a '84-es Iron Maiden-koncert után jött. Akkor, 1982-ben szimplán jól éreztem magam. Ugye, fiatal tinédzserként eljárt az ember Eddára, P. Mobilra, Korálra. Akkoriban indult a Bikini, de ott volt egyik nagy kedvencem, a Hobo Blues Band, és a hozzám legközelebb álló Beatrice is. Én is eljártam az országos bandák soproni koncertjeire, mert ez volt az akkori magyar ifjúság életérzése. Legalábbis a rockeres részének. És a Moby Dick ugyanazt tudta, mint ezek, csak fiatal soproni srácok álltak a színpadon, ugyanakkora tömeg előtt, mint a befutott országos nagyzenekarok.

A Moby Dick-alapítók mennyivel idősebbek önnél?

Norbert egy évvel, Schmiedl Tamás pedig néggyel.

Hogyan jött az ötlet, hogy 1986-ban beszálljon a Moby Dick koncertjeinek szervezésébe, majd két évvel később a zenekarba?

Ideálom volt Nagy Feró, aki 1985-ben eljött egy soproni közönségtalálkozóra, amit az egyetemi ifjúsági házban, régi nevén a KISZ-házban tartottak. Feró nagyon közvetlen volt, a hivatalos program után még két órán át beszélgetett két-három, hozzám hasonló fiatalemberrel. Akkor kezdtem neki tolni a Moby Dicket.

Csak úgy?

Igen, szívből, szenvedélyből. Nem igazán volt ez tudatos. Beszéltem neki a Moby Dickről, de nem volt nálam kazetta, amit oda tudtam volna adni. Sőt, rendes felvételem sem volt éppen akkor. Felkerestem a srácokat, és kértem, hogy adjanak egy csak egyszer másolt kazettát, azt vittem el neki Budapestre. Kedvesen megvacsoráztatott, és meghallgatta a kazettát. Aztán pár hét múlva azzal hívott fel, hogy „te, ez baromi jó, de lehetne még jobb is”. Feró igazi mentorként viselkedett. Hozzáteszem, mindenféle érdek nélkül. Eljött Sopronba, a próbánkra. Véleményt formált, tanácsot adott.

Onnantól pedig már azért küzdöttem, hogy tudjunk előttük játszani,

és ez így is lett. 1987-től kezdődően 30-35 koncertünk volt főleg az ország középső és nyugati részén. Azt azért tudni kell, hogy nagyon nehéz volt a Beatrice előtt játszani, mert a közönségük nagy része meg sem érkezett még, aki meg ott volt, azt általában nem érdekelte az előzenekar. Mi kilógtunk ebből, mert baromi sikeresek tudtunk lenni előttük. Volt szerencsém személyesen megismerkedni Török Lászlóval, a népszerű sportriporterrel. Neki köszönhetően már 1987-től kezdődően be tudtunk kerülni a Magyar Rádióba, ahol lejátszották a Nem vagyok idegen, a Zokog a lelkem, a Járványveszély, Keresztes vitéz című dalainkat.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Soha nem merült fel, hogy ha már bekerült a bandába, akkor előre is álljon? Ha jól tudom, Schmiedl Tamás amúgy sem készült énekelni, és korábban kerestek is énekest.

Dehogy. Szinte még gyerek voltam. Smici (Schmiedl Tamás - a szerk.) pedig szerencsére jól meg tudta oldani ezt a kihívást. Meg volt már a kellő gyakorlata. Később pedig kifejezetten jól jött a smirglis, kaparós, nem kifejezetten dallamokat éneklő hangja, mikor műfajilag keményebbre vettük a dalaink hangzását. Szóval mindenki az erősségeire koncentrált, ami nekem a zenekar menedzsmentügyeinek a kézben tartása, a kapcsolatrendszer kiépítése, ápolása, a koncertszervezés, a reklámtevékenység kifejtése volt. Egyébként el tudtam volna képzelni magamat önállóan, tehát csak menedzserként is, de

azt is tudtam, hogy színpadon állni, gitározni, a közönség szeretetében fürödni fantasztikus érzés.

Aztán 1988-tól elindult a sikerszéria, amit nyilván felerősített az, hogy 1990 tavaszán végre megjelenhetett az Ugass kutya!, 1991-ben a Kegyetlen évek, 1992-ben a Körhinta című albumunk. 1995-ig a legmeghatározóbb zenekara voltunk a magyar metál szcénának. Ezen azt kell érteni, hogy nem volt nálunk sikeresebb együttes: utolértük a Pokolgépet, meghaladtuk az Ossiánt.

Milyen eladási számai voltak a Moby Dicknek a sikerszéria idején?

Jók. Na, nem a Bikini meg az Edda akkori eladásaihoz képest. 38-48 ezer album között mozogtunk. Erről van is egy jó sztorim. 1991 őszén a Kegyetlen évek albumunk megjelenése idején jártam bent az akkori kiadónknál, az EMI-Quintnél, és láttam, hogy a gyártásvezető, Csala Mari vezetésével csomagolják a zenekari tagok nevével gravírozott aranylemezeket a Metallicának – az egyébként azóta is legsikeresebb, Black albumuk arannyá vált Magyarországon. Ugye, a világ legnépszerűbb metálzenekaráról beszélünk, aminek persze magam is a rajongója vagyok. Megkérdeztem Máriát, hogy egyébként mennyit ad el a Metallica nálunk. Azt mondta, 27 ezernél járnak. „De Mari, mi meg 47 ezernél” – mondtam, ő pedig azt, hogy „Magyarországon 50 ezer az aranyalbum eladási határa a magyar zenekarok esetében, a külföldieknél pedig ennek a fele”.

Említette, hogy nagyjából 1995-ig tartott a Moby Dick sikerszériája. Mi történt azután?

1993-94-ig a médiában korrektül foglalkoztak a magyar könnyűzenével, a televízióban és a rádióban is. Több olyan műsor volt, amelyik pop- és rockzenével, még akár blues-zal is foglalkozott, és ezek komoly nézettséggel, hallgatottsággal is bírtak. Aztán 1996-97 környékén megjelentek a kereskedelmi tévék, amelyek a Galambos Lajos-féle világot kezdték felemelni, a klasszikus rockzenével foglalkozó műsorokat pedig kivezették a képernyőről. És hiába lett Z+ zenecsatorna, mert ott meg a nemzetközi trendeket kezdték lekövetni, eurodance-szel meg hiphoppal. A szerkesztők nem vették figyelembe, hogy van itt egy félmilliós réteg, amelyik a hagyományos magyar rockzenét szereti. Pedig ez a műfaj koncertlátogatásban mindig erős volt.

És nem lehet, hogy ez, a műfaj iránt érdeklődő réteg mindig meg fog maradni?

Szerintem a rock örök és elpusztíthatatlan, valamilyen módon mindig fennmarad. Már csak azért is, mert a rockot szerető felnőttek gyerekei is tinédzserként a rockot választják a szülői minta alapján. De ez egy folyamatosan olvadó tábor. Én azt gondolom, hogy komoly felhajtóerővel bír a tömegmédiába kerülés. Azért még mindig úgy működik a világ, hogy az létezik, amit a tévében látnak az emberek. A legfiatalabbak állítólag egyre kevesebbet néznek tévét. Egyébként ebben nem vagyok annyira biztos, de nem az én feladatom ezt mérni. Szerintem nagyon sokat számít, ha valaki meg tud jelenni a tévéképernyőn a produkciójával – és ugyanez a helyzet a rádióval is.

Miért érezték fontosnak, hogy annak idején, 1993-ban Erdélybe is elvigyék a zenéjüket?

Ez nagyon egyszerű. Azért, mert ismerem a történelmet, és tudom, hogy nem az eredeti országban élünk, hanem a körbevágottban. Annak idején én kezeltem a rajongói leveleket, és a harmaduk a határon túli területekről érkezett. Azt pedig érezte az ember, hogy ott ugyanazt a magyar kultúrát fogyasztják, mint itthon, csak némi csúszással. A '90-es évek elején még benne voltunk a Magyar Televízióban, és a határ túloldalán is lehetett fogni ezeket az adásokat, és az albumaink is ott voltak a feketepiacon, így mi egész gyorsan begyűrűztünk.

Saját cuccal mentek, ráadásul nem kevéssel. Nem volt ez kockázatos lényegében a 100-ból 30-as arányra építve?

De, abszolút lutri volt, mert tudtuk, hogy nagy költségeket emészt majd fel. Akkor azt gondoltuk, hogy majd kijövünk nullára, és örülünk, ha lesz egy kis plusz. Végül elég nagy pluszok voltak, mert több ezren jöttek. Például Budapest utáni csúcslátogatottságunk Marosvásárhelyen volt, ahol 3 ezer ember hallgatott minket. Nem véletlenül léptünk fel éppen abban a sportcsarnokban. Ugyanis 1990 elején a Vatra Românească, vagyis a legnacionalistább román szervezet ott tartott népgyűlést. A túlfűtött nagyromán mondókák után a hallgatóság azt követelte, hogy akasszák fel Tőkés Lászlót. Két hónap múlva pedig jött a marosvásárhelyi pogrom. És mikor láttam a Panoráma tudósítását a nagygyűlésről,

megfogalmaztam a célt, hogy egyszer majd zenélni fogunk abban a sportcsarnokban.

Ez 1993-ban meg is valósult, méghozzá telt házas koncerten. Aztán egy évre rá megszerveztem a Kárpát-medence turnét. 30 városban nap naputáni sorozat keretében jártuk végig a Kárpát-medence magyarlakta városait, határokon át. Ausztriában, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában, és persze itthon. Azóta sem csinált ilyet senki Magyarországon. Mindezt állami támogatás nélkül. A Duna TV akkori elnökével, a közelmúltban elhunyt Sára Sándorral megbeszéltük, hogy kiküld velünk egy forgatócsoportot az erdélyi koncertjeinkre, de sajnos végül nem tudta beváltani a vállalását. Többezres koncertjeink voltak Erdélyben, így szegényebbek lettünk egy jó, szocioriportokkal fűszerezett koncertfilmmel, ami megörökíthette volna, hogy viszonyulnak az elnyomott magyar fiatalok az anyaországhoz és a magyar rockzenéhez. Viszont gazdagabbak lettünk azzal a tapasztalással, hogy mi a valós helyzet a román-magyar együttélés tekintetében.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

1998-tól 2002-ig nem működött a Moby Dick. Miért volt szükség a szünetre?

Mert összevesztünk egymással. És úgy éreztük, hogy elég.

Mindenki mindenkivel? Egymás hibáztatása indult meg?

Nagyjából igen. 1997-98-ra beérett a Bokros-csomag. Az a klasszikus helyzet állt elő, hogy úgy éreztük, nincs értelme tovább zenélni, elértünk mindent. Az 1996-os Indul a Boksz egy nagyon jó lemez metálszemüvegen keresztül, de akár a szövegek tekintetében is. Nem fogyott el a rajongótábor, csak nem jöttek el olyan számban, mint korábban. Időközben beindult a Tankcsapda, a közízlésbe pedig bejött a grunge, a rap, a kemény rock pedig kiszorult a médiából.

A dologhoz hozzátartozik, hogy volt egy nagy baklövésünk is: rossz időben adtunk ki egy albumot.

Az 1994-es Fejfa helyett című lemez után fél évvel jött ki a Memento – erre az albumra kerültek a régi, a '80-as évek elején készült Moby Dick-dalok. És ez stratégiailag egy elhibázott döntés volt, fordítva kellett volna: előbb kiadni a régi dalokat, ugyanis azok kicsit petyhüdtebb, nem annyira energikus zenék voltak. Lényegében a Memento volt a Moby Dick tinédzseralbuma. Utána jöhetett volna az érett thrash műfaj cizellált, szép lemeze, a Fejfa helyett. Akkor a rajongótábor egy része nem gondolta volna, hogy megőrültünk. [nevet]

És hogyhogy nem voltak annyira kíváncsiak a rajongók egy ki nem érlelt Moby Dickre? Akárcsak érdekességként.

Az album tök jó eladási számot produkált egyébként. De nem volt meg a kommunikációs lehetőségünk olyan szinten, hogy tömegekhez szóljunk. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a lemez kiadója átvert minket, mert benne volt a szerződésben, hogy minden dal címe mögé odakerül, hogy mikor született. Erre a lemezre akkor több mint 10 éves dalok kerültek, és sajnos nem kerültek oda a dátumok. Valószínűleg a kiadó érdekeit nem szolgálta volna, és inkább szerződést szegett, mi meg nem tudtunk mit csinálni ellene. Az biztos tetézte a bajt, hogy Mentes Norbi súlyos betegségen ment át. Akkor azért

mindenki rájött, hogy vannak fontosabb dolgok is. Például az, hogy életben kell maradni.

Aztán jött a családalapítás, a gyerekek, és végül egy későbbi vita folyamán, 1998-ban úgy döntöttünk, hogy beszüntetjük a zenekari tevékenységet.

A négyéves szünetben mit csináltak a többiek? Önnek ugye jött a sportszervezés, a kosárlabda.

Tamás a stúdióját építette, ami mára már iszonyú profi hangstúdió műhely, ő pedig ragyogó szakember. Norbertnek akkoriban egy antik bútorok felújításával foglalkozó vállalkozása volt. Szóval mindenki tudott mást csinálni.

Ki tette meg az első lépést az újra összeálláskor?

Egy korábban számunkra ismeretlen Moby Dick-rajongónak, Tóth Gábornak köszönhetünk egy nagyon fontos lépést: 1999-ben készített egy nem hivatalos Moby Dick-weblapot. A honlap, és az oda tömegével érkező rajongói levelek indították el azt a folyamatot, amely végül elvezetett a 2002 tavaszi újrainduláshoz.

A Moby Dick: Mentes Norbert (gitár), Király Zoltán (dobok) Schmiedl Tamás (gitár, ének) és Gőbl Gábor (basszusgitár) Forrás: Moby Dick

A Hanglemezgyár monopol helyzetének megszűnése nélkül valószínűleg nem lehetett volna lemeze a Moby Dicknek, ami egy abszurd helyzet egy zenekar életében. Mégis kíváncsi volnék, hogyan tudtak megélni az első, 1990-es lemez előtti években. Mire volt az elég lemez nélkül?

Az biztos, hogy az országos hírnév nélkül sehogy nem éltünk meg. Az országos ismertség 1988-ban jött meg. Miután játszhattunk a saját bulikon túl a Beatrice előtt, vagy az akkor népszerű nyugat-német Stormwitch magyarországi turnéján. Rendesen pénzt keresni viszont csak az Ugass kutya! megjelenése utáni korszakban lehetett.

Nagyjából akkor voltak a húszas éveik elején, tehát nem kellett még családot eltartani...

De el tudtunk volna, mert 2-3-4 koncerten megkerestünk egy átlagos havi fizetést. Szerintem ez azért nem volt piskóta.

Visszasír valamit a banda egykori tündöklésének idejéből?

Nem sírok vissza semmit. De van olyan, amit ma már biztosan másképpen csinálnék. A mai fejemmel például erősen lebeszéltem volna Mentes Norbit és Hoffer Petit az 1995-ös, különutas Brazzil nevű produkciójuk létrehozásáról. A Slayer, a Kreator világához tartozó zenekarként Magyarországon stílusalapítók vagyunk. Hasonló zsákutcába sem Kerry Kingék, sem pedig Petrozzáék nem kanyarodtak be. Sajnos mi igen.

A mából nézve örvendünk, hogy 2002 óta töretlenül egyben van a zenekar,

két doboscserét leszámítva a frontvonal immár 31 éve változatlan. Szuper dobosokat adtunk a vezető pop csapatoknak. Rúzsa Magdi Hoffer Pétert igazolta, a Welhello meg Budai Bélát. Legújabb, idén megjelent, Terápia című albumunk aranylemezzé vált, és éves szinten 30-35 szuper jó koncertet láthat tőlünk a nagyérdemű, örökké hűséges rajongótáborunk. Ennél többet mit kívánhatnánk? Metal mindhalálig!