Műteremlakások, filléres párizsi garniszállók, konzervek, a Kádár-világ és Béjart

Pártay Lilla, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus, érdemes művész és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Táncos évtizedeit olyan művek és főszerepek fémjelzik, mint A hattyúk tava, a Giselle, a Hamupipőke, a Sylvia, A rosszul őrzött lány, A bahcsiszeráji szökőkút, a Coppelia vagy a Spartacus Flaviája. Modern szerepekben is kiemelkedő alakításokat nyújtott. Hosszabb időt töltött Maurice Béjart együttesében, vendégfellépő volt több külföldi társulatnál. Húsz év után váltott át a koreográfiára. Saját darabjai között olyan alkotásokat jegyez, mint az Anna Karenina, A velencei mór, az Amadeus, az Elfújta a szél, az Aranyecset. Pártay Lilla az Origón megidézi képzőművész szüleit, pályakezdését, beszél a különböző rendszerekben megszerzett tapasztalatairól, tánc és színészet összefüggéseiről, ahogy arról is: a minket körülvevő világ olykor elmeosztály érzetét kelti benne, amelyről új darabjában szeretne szólni.

A karból miként került ki hét év után?

1968 elején megérkezett az Operaházhoz a Moszkvai Nagyszínház balerinája, Olga Vasziljevna Lepesinszkaja. Azt mondta Lőrinc György balettigazgatónknak: szeretne összeállítani három párt az együttes fiataljaiból, hogy felkészítse őket az esedékes Nemzetközi Várnai Balettversenyre. Lőrinc azt felelte: válasszon közülünk kedvére. A kiválasztottak közé kerültem, akik később mind díjakat nyertek, neves táncosok lettek. Például Markó Iván, Barbay Ferenc, Vámos György, Csarnay Katalin. Engem a várnai siker után meghívtak Münchenbe A hattyúk tava főszerepére, majd a berlini Komische Operhez.

Olga Lepesinszkaja hogyan került a budapesti Operaházhoz?

Az oroszok az ötvenes évek eleje óta tartották megszállva a budapesti Operaházat. Ami történetesen nem volt baj. Akkor kerültek színre olyan klasszikus orosz balettek, mint A diótörő, A hattyúk tava, a Giselle, a Csipkerózsika. Korában leginkább Harangozó-, Chaplinsky-koreográfiák voltak repertoáron. Az orosz korszak háromfelvonásos táncjátékait a szülőföldjükről érkezett művészek tanították be, ilyen „kontingenssel” érkezett hozzánk Olga Lepesinszkaja is. Persze ennek a helyzetnek is vége lett: a hetvenes években a Béjart-korszak váltotta az orosz érát, illetve jött Amerikából a Balanchine-iskola, Angliából a McMillan. Vagyis nyílt az ajtó. De nem ártott, hogy az orosz baletten nőttünk fel, rengeteget tanultunk belőle. A várnai versenyre visszatérve: táncosként bronzmedált nyertem, ugyanakkor megkaptam a legjobb koreográfusnak járó díjat – még a BBC is rögzítette az etűdömet.

Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Hogyan tudott a tánckari pozícióból alig kilépve még egy nemzetközi szintű koreográfiát is „összedobni” a várnai versenyre?

Kaptam egy koreográfiát Olga Lepesinszkajától. Nem tetszett, ezért fiatalságom hevével fellázadtam: ezt nem viszem el Várnába, inkább csinálok helyette másikat! Fennakadtak a szemek, de a vezetőség végül csak rábólintott. Akkoriban mutatták be az Operaházban Puccini Manon Lescaut című operáját, amit Lamberto Gardelli tanított be Házy Erzsébetnek és Ilosfalvy Róbertnek. Beleszerettem a nyitány zenéjébe, arra csináltam meg a magam változatát Barbay Ferenccel, aki később Münchenben lett vezető táncos. Én voltam Manon, ő pedig Des Grieux lovag. Bizonyára voltak máshol is látható elemek a koreográfiámban. Ám különlegességnek számított, hogy Manon egész élettörténetét sikerült két és fél percben – érthetően és hatásosan – beleszerkesztenem a táncetűdbe. Ez ragadhatta meg a BBC figyelmét is. Kérdezték utóbb az újságírók: „Kisművésznő, akkor maga táncos lesz, vagy koreográfus?” Azt feleltem: természetesen táncos, hiszen csak most kezdem a hivatást, de ha miden álmom teljesül – és még marad bennem „lábra való” érzelem, gondolat –, akkor talán próbálkozom majd a koreográfiával is.

A rendszeres nyugat-európai fellépései közben sosem gondolt arra, hogy végleg hátrahagyja a csukaszürke Kádár-világot?

A bátyámnak családja volt, húgom külföldre ment. Nem hagyhattam magukra a szüleinket. Egyébként is: mindig elengedtek az Operaházból, amikor külföldi felkérést kaptam. Tompította a színesebb nyugat utáni epekedést, hogy már balettkari korszakomban bejártam Európát az Operaház társulatával. Igaz, hogy két fillérért, és a spicc-cipő mellett konzerveket vittünk a hátizsákunkban.

Globust?

Mi mást? A lepukkant kis szállodákban már abból tudták, hogy itt vannak a magyar táncosok, hogy a folyosókon köddé állt a rakott káposzta és babgulyás gőze – vízforralóval melegítettük a fogásokat a szobáinkban. Emlékszem, Párizsban egy garniszállóban laktunk, ami ugye, műfaját tekintve nem elsősorban a turizmusra épít. Volt, hogy előadás után meg sem próbálkoztunk az alvással, inkább bejártuk a szálló közelében elnyúló, kilométerhosszú nagypiacot a halpiaccal, amely a mai Pompidou Központ helyén állt. Óriási élmény volt.

A várnai siker után svunggal vagy lépésenként került ki az operaházi tánckarból?

Előbb kis szólókat kaptam, ami még csak nem is Várnának volt köszönhető, hanem annak, hogy homogénebb volt a magyar balett, nem fluktuáltak benne külföldi művészek, hosszabb távra tervezhetett a táncos. Akkoriban megérte az önszorgalmú plusz befektetés. Az én időmben mi mindent megtanultunk, a társnőink szerepeit is. Arra az esetre, hogyha valaki ne adj' Isten, lesérülne, vagy elkapná valami betegség. Hasonló helyzetben kaptam az első három szólómat Hamala Iréntől, Harangozó György feleségétől.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ma másként mennek a dolgok?

Ebben a jelenkori nagy jövés-menésben az a helyzet, hogy senki nem tudja, mit hoz a holnap. Nem tudni, hogy ki meddig van a társulatnál, kinek a helyére érkezik egy külhoni művész. Így nincs ösztönzés a szorgalmi feladatokra. Ellenben ha A hattyúk tava huszonnégy hattyújából kiesik egy, akinek kisebb szólója is van, akkor találni kell valakit, aki betanulja a szerepét, mindenkinek újabb próbát kiírva. Én még első müncheni vendégfellépésen is úgy táncoltam el A hattyúk tavá-t, hogy korábban nem léptem színpadra a szerepben. Csak betanultam, hátha jól jön.

Külföldi debütálás esetén elég merész húzás.

Eleget láttam a világból, megtapasztalva a vasfüggöny mindkét oldalának viszonyait, hogy azt érezzem: amikor lehet, akkor próbálkozni kell. A németek hívtak, hát mentem. Már csak azért is jól tettem, mert müncheni szereplésem kapcsán csodálkozott rám igazán a balettigazgatónk, Lőrinc György. Akkoriban megbetegedett az itthon futó A hattyúk-előadás főszereplője, mire Lőrinc azt mondta: ha Münchenben ment a szerep, akkor menni fog itt is. Megengedte, hogy magam válasszak partnert. Havas Ferencet kértem. Benne bíztam a legjobban: remek ember volt, nem nézett le senkit. Nem kezelt úgy, mint egy pelenkást, aki csak most kezdi a szakmát. A hattyúk tava után jöttek is a főszerepek.

Volt, aki éreztette, hogy nem boldog a sikerétől, vagy igyekszik azt felülről szemlélni, lefelé pislantva?

Szerencsém is volt abban, hogy mindig olyan táncművészekkel dolgoztam, akik segítették az újabb generációkat. Amikor húsz év tánc után áttértem a koreográfiára, nekem sem jutott eszembe soha, hogy milyen lennék én az adott szerepben. Mindig a kiválasztott táncos személyiségében gondolkodtam – közben igyekeztem mindent átadni abból, ami átadható.

Az egyik leghíresebb külföldi együttes, amelynél megfordult, Maurice Béjart társulata volt. Hozzá hogyan került ki?

Kiküldetés volt. Lőrinc György tárgyalt Béjart-ral, majd kiválasztotta Metzger Mártát, Csarnóy Katalint és engem, hogy részt vegyünk Béjart tervezett koreográfiáiban, melyeket Richard Strauss női hangokra írt művei alapján készített. Azt volt a feladatunk, hogy tanuljunk tőle, hozzunk haza minél többet a látásmódjából. Boldogan merültünk el Béjart különleges világában. Akinek nem a tánc a hivatása, annak annyit mondhatok erről: erős képekben gondolkodott, lenyűgözött a vizualitása.

Táncos éveiben ön képlékeny karakter volt?

El tudtam merülni ismeretlen iskolákban, de az önfeladás nem volt a műfajom. Valójában erős személyiség voltam. Egyik kedves szerepem volt a Seregi László-féle Spartacus Flaviája. Ugyanakkor sokat piszkáltam Lacit: miért nem csinál több, rám szabott koreográfiát? Miközben sejtettem: valószínűleg közelebb állnak hozzá a könnyebben irányítható táncosok, akiknek úgy formázhatja a lelküket, mint egy szobrász. Én minden darabot újraértelmeztem, átszűrve a saját alkotói személyiségemen. Flaviám miden lépése ugyanaz volt, amit a koreográfia előírt, de volt az alakításomban valami unikális. A szerepet alkotásnak fogtam fel. Mindegyikbe megpróbáltam egyedi, helyénvaló, de erős hatású nüánszokat belevinni – drámaiakat, szellemeseket.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ha jól értem: balett és színművészet összefüggéseit hangsúlyozza.

Hiszem, hogy a balett-táncosnak jó színésznek kell lennie.

Sokan azok?

Nem örömmel mondom, de a mai táncosok ebből a szempontból elég unalmasak – tisztelet a kivételnek. Ma a technika áll mindenek felett, ami sterilizálja a produkciókat. A mai balettosok sokkal tisztábban, virtuózabban táncolnak, mint ahogyan mi tettük. Ma már hármas tourokat is könnyedén leforognak. Akinek pedig születéstől tökéletes adottságú a gerince, a tengelye, az úgy pörög, akár a búgócsiga. Azonban Nádasi Ferenc engem másra tanított. Számunkra a mű is fontos volt, nemcsak a mozgás. Azt sem felejtem el soha, amit Fülöp Viktor mondott egy közös fellépésre készülve: „Ha kell, ess el, csak hozz valamit, ami kiváltja a katarzist!” Ma megtörténhet, hogy valaki egyetlen hiba nélkül, tökéletes technikával táncolja el Giselle-t, miközben meg sem borzongat.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!