Ismert tényeket nem visszhangoznék, de talán kevesen gondolkoznak azon, ugyan mi lehetett Kölcsey Ferenc vagy Vörösmarty Mihály nagy versei, a Himnusz (1823) és a Szózat (1836) előtt, ami minket, magyarokat nemzeti hangzó szimbólumként összefogott? Nos, önmagukban még e kiváló költemények sem, hisz azokat előbb meg kellett zenésíteni – de erről még később.
A reformkor előtti idők magyarjai nem vettek részt olimpián (olimpia se volt, csak ötven-száz évvel később), de mondjuk, díszszázadok és zenekarok rendelkezésre álltak, ha valaki parádézni óhajtott a másik érkezése okán. Megoldották ezeket az alkalmakat ilyen-olyan kedvenc muzsikákkal, de nemzeti himnuszról még sokáig nem beszélhetünk, éppenséggel a reformkor elején Vörösmarty egyik versét, a Fóti dalt is sokan így énekelték, de Erkel 1844-es remekműve, a Hunyadi László is hordozott olyan férfikari zenét, amit alkalmi himnuszként dalolni tudtak: „Meghalt a cselszövő, nem dúlhat rút viszály...", csak hát a szövege nem volt túlságosan fennkölt és mély sem.
Száz évvel még korábbról Magyarország legismertebb, afféle himnuszszerű éneke a Boldogasszony, Anyánk kezdetű katolikus népének, protestáns testvéreink pedig a saját zsoltáraikat énekelték, hisz náluk gyenge vagy semmilyen Mária-kultusz nem létezett. Olvasom, hogy divatban volt még a ma – ugyancsak Kodály nyomán – „Ének Szent István királyról" néven ismert népének, az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga" kezdetű szépséges szerzemény is, de nagyon el tudom képzelni, hogy a magyar szenteket soroló „Isten, hazánkért térdelünk elődbe..." kezdetű katolikus ének is sok nyomasztó napon megszólalt, s ez néhány évtizeddel még korábbi a Boldogasszonynál, gyökerei a XVII. század végéig nyúlnak.
Operai érintettségünket akkor is ki szoktuk tudni mutatni, ha nincs, lévén, hogy összművészeti és magyar kulturális zászlóshajón utazva-szolgálva mindenhez feltárható mégis a kapcsolatunk. De tényleg, Erkel Ferenc, első főzeneigazgatónk már a Nemzeti Színház berkein belüli operaigazgatói címét birtokolva ül a zsűriben, amikor a Szózatra kiírt pályázatot barátja, Egressy Béni megnyeri, és csak azért nem vállal ítészi szerepet egy évvel később a Kölcsey-vers megzenésítésének bizottságában (1844), mert maga is indulni kíván azon. Ez persze, ellene mond a sokkal később „keletkezett" Gárdonyi Géza-sztorinak (amely szerint Erkelt egy szobába zárták, míg meg nem írta pályaművét a határidő legvégén), de meg kell tanulnunk értékelni azokat a legendákat, amelyek amúgy „legendás" személyiségek és események köré szövődnek, pláne, ha tehetséges emberek szövik azokat, és segítenek növeszteni, jó irányba hatva növelni az arra érdemesek kultuszát. (Valójában a Himnusz-pályázatokat is idegen kézírással kellett beadni – az a csöppnyi magyar zenei értelmiség mélyen ismerte egymást –, és Erkelé az elsőnek beadott pályázat.)
Mivel a díjnyertes Himnusz-verziót először a mi eleink, az Opera zenekarának és énekkarának jogelődjei mutatták be, talán illő is, hogy elénekeljük. Ott, a zebegényi hegyen csak az a cappella változat jöhetett szóba, az unisono dallamot is ott, az erdőszélen énekeltük fel, hogy a mozgásokkal tarkított felvételek playbackje is hiteles akusztikájú legyen. A Szózat esetében ne felejtsük el, hogy zeneszerzője, a több művészeti ágban is ügyes Egressy Béni írta a Bátori Mária, a Hunyadi és a Bánk bán eredeti librettóját, úgyhogy ő ugyancsak a „mi emberünk". A Boldogasszony, Anyánkat pedig nem lett volna szívem kihagyni, hisz Szent István Őrá hagyta fiú utód nélküli országát (micsoda sorsverte tragédia, hogy a dinasztiaalapító király trónörökös nélkül kénytelen elmenni!), és odavonzott minket a kis kápolnához ez az ének és ez az alkalom.
Íme, itt vannak a videófelvételek, nézze Néném is őket, és érezzük át száz év múltán is történelmi felelősségünket – mi az elmúlt három esztendőben a külhoni településeken leszolgált éppen 50 előadással ugyanezt kívánjuk érezni, tenni – és folytatni. Mégis együtt!
Néném vigyázzon magára!
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter
2020. június 1.