Minden napra egy zene, avagy az Opera ádventi kalendáriumáról

Édes Néném, finoman szólva is rendhagyó évünk van rengeteg operai szünettel, miért ne fért volna bele a sok semmittevésbe, válságmenedzselésbe egy ádventi kalendárium? Persze, virtuális, annak van most a nagy szezonja, lassan ajándékot is úgy választunk, hogy egy informatív honlapon megmutatod, mit kapott volna, ha pénzed lett volna, ha raktáron lett volna, és ha a futárcég kihozta volna – de legalább nem kell tárolni, beüzemelni, garanciális javíttatni és kidobni. Így viszont valaki a földgolyó túlsó felén elvesztette a munkáját, pont úgy, mint Te a vírustól. Nos, ezt a láncreakciót hívjuk válságnak, és ebből – logikai úton legalábbis – az következik, hogy a túlfogyasztás tartja életben a világot...

Hát az Opera ádventi kalendáriumát – rövid munkacímén: kallerét (bocs, jegykezelők) – ilyen vád nem érheti: úgy szerkesztettem, hogy se a készítése ne okozzon kárt, se a fogyasztása függést. Viszont gyermekmunka van benne, szóval várom a büntetésem.

Boncsér Gergely Forrás: Operaház

Alapvetően jól kitoltam a permanens csiki-csuki állapottól megfáradt és dezorientált intézményemmel, mert nem elég, hogy heti négyszer támaszkodunk így is a virtuális mankóra, és adunk valódi előadások helyett stream-műsorokat – az is nagy odafigyelést, szervezést igényel, minden tárat érint –, de most egy csomó plusz felvételt is be kellett ütemezni. Ráadásul kijárási korlátozás (szeretném, ha mindenki este 7-kor hazaspurizna), ráadásul nagyon év vége van, és persze, a covid. (Utóbbiról annyit, hogy jelenleg az 1.200 dolgozóból 6 megerősített eset van a napi vírushíradónk szerint, ennyit a szakszervezetek folyamatos szirénázásáról.) És azzal is, hogy ragaszkodtam hozzá: a Diótörő tervezett 70. jubileumi sorozatának napján, tehát advent első vasárnapján nyíljon az első ablak!

Micsoda remek ötlet, mindenkit megelőzünk, aki hagyományos kallerrel készül. Igen ám, de ezzel viszont nem 24, hanem 26 ajándékot kell készítenünk, a grafikai megvalósítás is szokatlanul problémás, hisz az ablakokra kitett szám nem egyezik a mindenkori decemberi dátummal – a két novemberi nap okán negatív számokkal mégse kezdhettünk. De lett megoldás, hozták az illetékesek: mindig piros kerettel jelöljük az aktuális ablakot, a korábban megnyitottakat szintén más árnyalat színezi át. És persze, ők is megtekerték a dolgot, mert nem pusztán ablakok, hanem puzzle-darabok is az osztás tagjai, úgyhogy az eltűnő borítókép és a lassan előtűnő megfejtésgrafika is bonyolítja a mi kalendáriumunkat.

László Boldizsár és Sáfár Orsolya Forrás: Magyar Állami Operaház

Próbáltam beleélni magam egy hasonló, a munkájában és a családjáért is loholó, az állandósult járványhelyzet és közéleti állapot miatt is deprimált, a ránk boruló téli sötétséget nehezen megélő fazon helyzetébe. Nos, neki biztosan nem hosszú kicsomagolás után megnyert bonyolult ajándék kell, maradtunk hát a közismert, könnyen befogadható, természetesen az ünnepkörhöz köthető és pár perces, tehát rövid produkcióknál.

Néném ismer, tudja, hogy legfőbb múzsám nekem is a határidő: az efféle ötletek megvalósítására sem hagyok túl sok rákészülést, általában a kollégák rohammal veszik be a várat. A tempó fontos: a szédelgő, táborozásra nehezülő sereg irányíthatatlanná és képesség nélkülivé is válik már Róma óta. De 26 produkció akkor is sok, ráadásul – na, még egy ráadás! – szeretnénk ezt a (reméljük, csak) százévente beütő karácsonyi operakrachot azzal emlékezetessé tenni, hogy ha már elő nem adhatunk semmit, sehol egy Diótörő, sehol egy Bohémélet vagy Denevér, akkor legalább a kollégáink tényleg és huzamosan otthon lehessenek. Két teljes hetet pucoltunk ki, december 21-től január 4. reggeléig csak az őrség lehet az épületekben, plusz azok a zenekari művészek, akik feliratkoztak a szomszédvár (Müpa) január elsejei meglepetésére. Vagy gyakorolni szeretnének. Ebből pedig az következett, hogy ennek a kéthetes időszaknak az összes stream-adását a most futó hetekben kell felvenni, így a 26 kalendáriumi szépség rögzítésére valóban logisztikust is kell találni a művészek mellé.

Szemere Zita és Horváth Bence Forrás: Magyar Állami Operaház

Számomra ez a helyzet mégsem szokatlan. Nyolc évet húztam le aktív tévésként, műsorvezetőként, 2002 adventjétől – richtig akkor indult Borókai Gábor Hír TV-je! – 2010 ádventjének előszobájáig tervezhettek velem, és dolgozhattam végig kollégáimmal együtt a Karácsonyt megelőző időszakokat. Éjt nappallá téve rögzítettünk, tudtuk, nem találunk vendéget ünnepek alatt és között, ráadásul az időjárás is alkothat cifrát – a nézők pedig kétszer annyit ülnek a doboz előtt, tehát hajrá! És egy televízióban ma is így van – épp ezért köszöntött be ugyanez a helyzet az Operába is.

Néném, pont a múltkor, sugárzós működésünknek már a negyedik hónapjában ébredt rám a kései felismerés: nekem azért zökkenőmentes a mostani állapot (tévéfelvételeket tervezek, témákat találok, stábokat diszponálok, műsorvezetni megyek, nyilatkozni kell, stb.), mert számomra ez a két közeg létezik, mióta az eszemet tudom. Vagy zenélünk, énekelünk, játsszunk, vagy ugyanezt közéleti televíziózás képében, szofisztikáltabban műveljük. Most összeért a két miliő: tévéstúdiót raktunk össze az Eiffelben, az operás kollégák hideg lencsék és jó fej stábtagok előtt mutatják be művészetüket. Nekem ez tényleg mindegy, ugyanaz a játék, észre sem veszem, épp melyikben lubickolok. De számukra nagyon más ez a közeg. Panaszkodnak az akusztikára (próbáljuk digitális eszközökkel javítani), a lélektelenségre (közönség híján csak a stáb lehet lelkes meg a virtuális taps), a dolgok rövid és felszínes jellegére (tévében vagyunk, a Jóisten megáldjon, ez az alkalmazott művészet ideje a reklámig), a megismételhetetlenségre (ha van valami varázsa ennek a pótlékként sugárzott digitális művészetnek, akkor az az egyidejűség, vagy most, amikor a kijárási korlátozás miatt előbb kell felvenni a programot, akkor legalább a vágatlanság érzete, hite, tapasztalata). De megszokják ezt is.

A Magyar állami Operaház énekkara Forrás: Magyar Állami Operaház

Ami pedig a műsort illeti, két Ramirez-darabot szólaltat meg most már hetek óta minden másnap Horváth István és Haja Zsolt életvidám éneklése (azokról a művekről majd Karácsony előtt írok Önnek!), ez 11 tétel, és egy további Ramirez-dal, egy újabb karácsonyi opuszka egészíti majd ki, de ez még legyen meglepetés. Viszont így is maradt 14 üres ablak, azt pedig úgy töltöttük fel – hogy töltjük ma is! Nagy előnye a végre teljesen önfenntartóvá vált operai életünknek, hogy saját műtermünkben, saját televíziós stábunkkal, saját lemezstúdiónkkal akkor is dolgozhatunk a sorozat későbbi darabjain, ha már a korán felvettek mennek a neten. Ami ma tudható, hisz nem szabad a meglepetéseket elkotyogni, arról szívesen mesélek.

Palerdi András Forrás: Operaház

Például arról, hogy Boncsér Gergely nem énekelte még sose a Cantique du noel című Adolph Adam-dalt, a szerző tehát ugyanaz a francia sikerember, aki egyrészt a Giselle-balett nagyszerű zenéjét komponálta, és ő követte el A lonjumeau-i postakocsis c. víg daljátékot is, biztos sokan ismerik a rettegett magas D-s tenoráriáját, Gergőnek is megvolt sokszor. Szántó Andrea se lépett még fel soha a Panis angelicusszal, Cezar Franck remekével – hogy rögtön két francia számmal indítsunk a francia évadunkban, és két olyan művel, amit tehát most rögtön kellett megtanulni. De ide vehetem minden szempontból Szegedi Csaba Ave Mariáját is, mert Charles Gounod Bach-átirata ilyenképpen szintén bír francia vonatkozással, s mert a mi derék protestáns baritonunk eddig nem a Mária-kultuszban jeleskedett. De új volt a feladat Szemere Zitának is, aki Horváth Bence pikoló trombitájával concertált egy Handel-átiratban. Hogy miért átirat ez? Csak azért, mert minden koloratúrszopránok istennője, Edita Gruberova több lemezén is hallottam a Békeóda (vagy más néven egy más funkció miatt: Születésnapi óda) nyitó ábrándozását egy teljes oktávval feljebb, alt helyett magas szoprán regiszterben. Ők is kiválóan megoldották! Talán nem kell magyarázni egy újabb, finom francia vonulat megérkeztét, amikor a Párizsban játszódó Bohémélet karácsonyidei forgata két magányos embert örökre összeköt: bezzeg Sáfár Orsolya és László Boldizsár számára ez kedves ujjgyakorlat volt csupán, sokat énekelték már szerepeiket. Palerdi Andrást hova soroljam? Az Adeste fideles íve, istenes öröme mindig ott zeng ebben a „fiúban", de talán még ő se énekelte sose, ebben a világos, magas fekvésben biztosan nem. És Balga Gabi, aki valamit ugyan rejt (vagy valakit?), de azt már nem rejtheti véka alá, hogy szopránszerepek sem idegenek tőle: elvállalta a mozarti Exultate záró Allelujáját, és hála sok korábbi alkalomnak, most is pompásan győzte a valóban extatikus koloratúrákat. Pont úgy, ahogy az Opera énekkara, akik a tavalyi Messiás-előadásból (Handel darabjának Mozart-átirata) adtak elő egy dinamikus kartételt revelatív – és érthető! – magyar szöveggel. Még Nádasdy Ádámot kértük meg az érzékeny fordításra, egykori kultikus igazgatónk és rendezőnk, a Bohémélet 1937-es, ma is őrzött előadását jegyző Nádasdy Kálmán fiát.

Szántó Andrea Forrás: Magyar Állami Operaház

És innentől a többi néma csend, Papageno schweige still. Mármint persze, reggelente Néném is meglesheti, mit hozott aznapra az Opera Jézuskája. Lesz még a Magyar Nemzeti Balettől, az Opera Zenekarától, a Gyermekkartól és kis Balettintézetünktől is meglepetés, egy különleges Mozart-ária is, és jó pár tétel a Ramirezekből.

Szegedi Csaba Forrás: Operaház

Nem mondom, hogy csak a mi igyekezetünk elég megtartani Magyarországot e sokféle furcsa helyzet közepette, de legalább a nap első virtuális fogódzója hadd lehessünk, ha már valódi nézőinknek valódi előadásainkkal nem nyújthatunk valódi kapaszkodót.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter