Édesanyja zongoratanárnő volt. Ha önt szülői inspiráció vezette a muzsikusi pálya felé, vajon miként döntött a hegedű mellett?
Édesanyám hivatása bizonyára hatott rám, ahogy a testvéremre is. Judit nővérem zongoraművész lett, és ötévesen magam is zongorával kezdtem a zenei tanulmányaimat. Ám már akkor is hegedülni szerettem volna, mert bizonyára hallhattam valakinek a gyönyörű játékát. Mégsem bántam meg, hogy megismerkedtem a zongorával is, mert csodálatos hangszer. Ráadásul hegedűművészként sokat dolgozom zongoristákkal, nem árt, ha nem csak azt tudom, hogy miként néz ki a hangszerük. Én azonban kilencévesen hegedűre váltottam.
Édesapja mivel foglalkozott?
Akkori szóhasználattal, amely a polgári attitűdöt is jelzi: tisztviselő volt. A Dohány Vállalatnál dolgozott hosszú évtizedekig.
A polgári attitűd a rendszerváltás előtti évtizedekben – akkori besorolás szerint – inkább a tűrt, mintsem a támogatott kategóriába tartozott.
Édesapám 1956-ban kifejezte szimpátiáját a forradalmárok iránt, amiért később nem dicsérték meg, de komolyabb retorziókról nem tudok. 1951-ben születtem, s amikor nagykamaszként, majd az egyetemi éveimben elkezdtem gondolkodni a körülményeinkről, akkor már konszolidáltabb viszonyok között éltünk az ötvenes évek szörnyűségeihez képest.
Egy korábbi interjújában elmondta, hogy tizenkét éves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Ami megrendítette, ám egyszersmind meg is erősítette. Ha nem bántó: felidézné az akkori helyzetet?
Édesanyámat negyvenegy éves korában támadta meg egy gyógyíthatatlan betegség, amely hat hónap alatt elvitte. Az anya elvesztése nagy trauma a gyermek számára. Esetemben azonban egy szinte szélsőséges változást is magával hozott. Addig egy elkényeztetett gyermek voltam, aki a hangszeren való gyakorlást sem vitte túlzásba. Édesanyám halála után ez ügyben szinte egyik napról a másikra megváltoztam. Talán arról lehet szó, hogy a veszteség érzete előbb felébresztette, majd megerősítette a felelősségérzetemet. Elkezdtem nagyon keményen gyakorolni. Napi öt-hat órát. Olyan munkát fektettem a hangszeres játékba, aminek a későbbiekben meglettek az eredményei.
A Fővárosi Zeneiskolában Lányi Margit volt a hegedűtanára. Az ő személye mennyiben volt meghatározó?
Óriási szerencse, hogy Lányi Margitnál tanulhattam. Nagyon fontos szerepe volt a későbbi szakmai életem tükrében, hiszen már a kezdeteknél megtanította, belém nevelte a két legfontosabbat: a szigorú munkamorált és az önmagammal szembeni igényességet.
Lányi Margit esetében az öt-hat óra gyakorlás nem számított kiemelkedő penzumnak, hiszen az órái olykor reggel kilenctől délután ötig is eltartottak. Sosem érezte tehernek ezt a drillt?
Van egy történetem ezzel kapcsolatban. Az is kiderül belőle, hogy nemcsak a leckék hosszát kellett megszokni, de azt is, hogy olykor váratlanul került sor rájuk. Világéletemben imádtam a focit, nagyon készültem rá, hogy megnézzem az 1966-os labdarúgó-világbajnokság döntőjét, amelyet egyébként az angolok négy-kettőre nyertek meg a németek ellen – de én erről csak utólag értesültem. Már majdnem leültem a tévékészülék elé, amikor megcsörrent a telefon. Margit néni volt az, aki azt mondta: „Itt a lehetőség egy extra hegedűórára." Azt gondolom, hogy annak az órának aligha volt bármi értelme, mert fejben egészen máshol jártam. Miközben Margit néninek eszébe sem jutott, hogy kiszúrjon velem. Ez a történet is Margit néni klasszisát jelzi, aki olyan felelősséget érzett a tanítványai iránt, hogy minden külső körülményt kizárt, ha úgy érezte: neki most órát kell tartania, mert a növendékének hasznára válna. Volt tehát, ami nem esett jól, de tudtam, hogy minden értem történik.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kovács Dénesnek lett a tanítványa. Ő egészen más karakter volt, mint Lányi Margit.
Fantasztikus művész volt, ismét a szerencsémnek köszönhetem, hogy egy ilyen személyiségnek lehettem a növendéke. Rengeteget lehetett tanulni tőle művészi szempontból, a szakmával kapcsolatos információk tekintetében. Azzal együtt, hogy ő elsősorban azokkal foglalkozott, akik amúgy önszántukból is rengeteget gyakoroltak. Nem volt fegyelmező típus.
Kik voltak még fontos mesterei a főiskolán?
Például Kurtág György, aki akkoriban fiatal tanár volt. Egy évig tanulhattunk nála kamarazenét Kocsis Zoltánnal, akivel hosszú évekig kamarapartnerek voltunk. Kurtág György már a klasszikus zene iránti szerelmével lenyűgözött minket. Ahogy azzal az elképesztő érzékével is, amivel ugyanakkor mindenféle zenéhez hozzá tudott nyúlni. Személyisége, a zenéhez való viszonya magával ragadta a tanítványait is.
Kurtág Györgyből miért csak egy év jutott önöknek?
Alighanem azért, mert egyre több lett a külföldi meghívása, és talán akkoriban indult meg igazán a zeneszerzői pályafutása is. Ám említenem kell még a főiskolai zenekar karmesterét, Simon Albertet is. Elképesztő tudással rendelkezett, amit átadott, az ugyancsak életre szóló útravaló. Mindazért cserébe elviseltük azokat a helyzeteket is, amelyek nem estek jól.
Ha már kiszaladt: mi volt az, ami nem esett jól?
Simon Albert zseni volt a hivatásában. Ugyanakkor – talán zsenialitásából fakadóan – hiperérzékeny ember, amely hiperérzékenység azonban azonnal elillant, amikor nem ő, hanem más került a fókuszba. A növendékek érzékenysége iránt nem volt fogékony. Képes volt az egész zenekar előtt sarkosabban fogalmazni egy-egy növendékről. Természetesen csak a növendék muzsikusi mivoltát illetően, de az sem esett jól. Ezzel együtt, és ez a fontos: generációk hivatkozhatnak mindarra a tudásra, amit Jumitól – ez volt Simon Albert beceneve a zenei életben – megkapott.
1971-ben Judit nővérével értek el második helyezést a Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyen, majd az 1973-as versenyen első díjas volt Schiff Andrással. 1975-ben szintén első díjas volt a Magyar Rádió országos hegedűversenyén. Belső inspiráció volt a versenyeken való részvétel, vagy mesterei ösztönözték?
Vannak, akik szeretik a zenei versenyeket, én gyűlöltem.
Akkor tehát kényszer hatására nyerte a díjait?
Nem egészen. Már akkoriban is elengedhetetlen volt valamilyen versenydíj ahhoz, hogy felfigyeljenek az emberre, elkezdhesse a pályát, külföldön is észrevegyék. Ma már ez hatványozottan így van, a menedzserek szóba sem állnak olyan fiatal muzsikussal, aki mögött nincs valamilyen versenyeredmény. Minket három főiskolai barátommal – Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és a klarinétművész Berkes Kálmánnal –, már akadémista korunkban „felfedeztek". Olyan lehetőségeket kaptunk, amiről sokan csak álmodtak. Akkoriban három intézmény volt igazán meghatározó a komolyzenei életben. Az Országos Filharmónia, amely a hazai koncerteket szervezte. Az Interkoncert, amely a külföldi fellépéseket intézte, valamint a Hungaroton, amely a lemezkiadással foglalkozott. Mi négyen elmondhattuk, hogy mindhárom intézmény ott áll a hátunk mögött. Igaz, Ránki Dezsőnek is korán megvolt a maga versenyhelyezése, hiszen már tizennyolc évesen megnyerte a zwickaui nemzetközi Schumann-verseny első díját. Kocsis Zoltán ugyancsak tizennyolc évesen nyerte meg a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. Berkes Kálmán 1972-ben nyerte meg a genfi nemzetközi verseny ezüstérmét.
Az ön esetében a Magyar Rádió 1975-ös hegedűversenyén elért győzelem egyben a hangszerváltásra is lehetőséget teremtett – már ami a hegedűje minőségét illeti.
Onczay Csaba csellóművésszel együtt behívtak minket a minisztériumba, és Aczél György akkori komolyzenei tanácsadója – komoly rangja és hatalma volt, bár mi arról mit sem tudtunk – és azt mondta: „Kedves fiatal művészek, önöket most az a megtiszteltetés éri, hogy körbejárhatnak négy nyugati államot – Ausztriát, Svájcot, Hollandiát, Németországot –, és az út során kiválaszthatnak egy hangszert, amelyet a magyar állam megvásárol önöknek." Finanszírozták az utazást, a szállást, az ellátást is, valamint megszervezték a látogatásainkat az említett országok legkomolyabb hangszerkereskedéseinél. Akkoriban, amikor a többség számára a nyugati utazás is az álmok kategóriájába tartozott, ez olyan volt, mint egy csoda. Én akkoriban egy cseh gyári hegedűvel koncerteztem. Olyan volt – elnézést a profán hasonlatért –, mint egy Trabant. Egyszer csak kaptam egy lehetőséget: válasszak egy csúcsautót, Mercedest, BMW-t, vagy akár egy Rollce Royce-t.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!