A nagy művész, aki kisgyerekként vesztette el édesanyját, a pártállam kirakatpolitikájáról és személyes sikereiről is mesél

Kossuth-díjas hegedűművész, zenepedagógus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A világ számos országában adott telt házas koncerteket, híresek maratoni hangversenyei is, amelyek kapcsán a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült. Szenthelyi Miklós január 24-én, azaz holnap ünnepli hetvenedik születésnapját. Az Origónak adott interjúban felidézi gyermekkorát is, kiderül, miként kötelezte el magát egyik napról a másikra a sokórás gyakorlás mellett a minapi elkényeztetett kisfiú, ahogy szó esik arról is, hogy miért maradt le az 1966-os futball-világbajnokság döntőjének közvetítéséről. Beszél pályafutása későbbi állomásairól, és azt is elmondja, hogy miért különlegesebbek a magyar muzsikusok más országok zenészeihez képest.

Szokták mondani: Bartók és Kodály országa vagyunk. Bár tény: ők nem önmaguk lenyomatait akarták hátrahagyni.

Természetesen más országok zeneszerzőinek csodálatos alkotásait sem ez inspirálta. Ám Bartókot és Kodályt együtt említve egyben az általuk szorgalmazott képzésről beszélünk, amelynek egyik alapja a sokszínűség. Vagyis általában a zene szeretete.

Ön milyen megfontolásból alapította meg 1988-ban a főiskolán végzett tanítványaiból álló Magyar Virtuózok Kamarazenekart?

Ez ügyben is ott van a dolog mögötteseként a tanári felelősségérzet. Láttam, hogy a legtehetségesebb növendékeim között is vannak olyanok, akik nem érzik magukat alkalmasnak a szólista pályafutásra, ugyanakkor nem szívesen ülnének be egy nagyzenekarba sem. Miközben mégiscsak él bennük a vágy a művészi megjelenésre – ahogy a megélhetésre is. A kamarazenekar mint műfaj tökéletesen alkalmas arra, hogy nagyon képzett muzsikusok – tizennégy-tizenöt ember – közösen építsék fel a produkciót. A szimfonikus zenekarban vannak vagy nyolcvanan, de egy akarat van, a karmesteré. A kamarazenekar karmesterével való kapcsolat – ha van egyáltalán karmester – is más, mint egy nagyzenekar esetében.

A kamarazenekar teret ad az egyéniségnek?

Tizenhat ember esetében más az egyéni felelősség is. Felértékelődik az intenzív jelenlét a hangzásban: ha ott valaki indiszponált, az jóval többet árthat, mint ha nyolcvan – egyébként nagyszerű – zenész közül lankad el az egyik. A Magyar Virtuózok esetében már az is sokatmondó, hogy vannak muzsikusaink, akik már huszonöt-harminc éve tagjai a zenekarnak.

Szenthelyi Miklós, az együttes művészeti vezetője, szólistája (jobbra) és a Magyar Virtuózok Kamarazenekar a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválon 2011-ben. Forrás: MTI/Kollányi Péter

A Magyar Virtuózok Kamarazenekarnak eleinte művészeti vezetője volt, 1999 óta karmestere is. Ám szólistaként is folyamatosan jelen volt a hangversenypódiumokon. Saját koncertjei közül a legnagyobb sajtóvisszhangot a 2013-as maratoni koncertje kapta, amelyen Haydn-, Dvorák-, Mendelssohn-műveket játszott, négy hangversenyen, egyetlen napon - s amely produkció még a Guinness-rekordok közé is bekerült. Számtalan fellépése között van olyan, amelyik hajszállal közelebb van a szívéhez?

Nem szeretnék szerénytelen lenni, nem a saját vállamat veregetve, hanem tényekre hivatkozva mondhatom: én vagyok az a hegedűs, aki olyan feladatokat oldott meg, amelyeket előttem még senki. Több maratoni koncertet is adtam az említett rekorder mellett. Számomra ez is szívmelengető tény. Ám ha az eddigi koncertjeim közül kiemelhetek egyet, akkor életem egyik legnagyobb kihívása nem egy maratoni megmutatkozás volt, hanem a hat Bach-szólószonáta megszólaltatása egyetlen este. Ezeket egyesével eljátszani is rendkívüli feladatot jelent, hiszen mindegyik nagyon nehéz darab. A hatot egymás után – erre nagyon fel kell készülni.

Ha csak a számokat nézzük: Paganini 24 capriccióját is eljátszotta már egyetlen produkció keretében.

Azt sem becsülném le, de más típusú feladat volt. Ráadásul fiatalabb voltam, röpködtek az izmaim.

Mi készteti az „emberfeletti" vállalásokra?

A maratoni koncertek kapcsán az történt, hogy az önmagam iránti igényesség mellett egy idő után felébredt bennem az önmagam iránti kíváncsiság is: érdekelt, hogy a pályán töltött évek alatt felgyűlt-e bennem annyi tudás, tapasztalat, hogy a művészi színvonal és az állóképesség tekintetében is képes vagyok-e megfelelni egy ilyen kihívásnak. A Bach-szonáták esetében az is inspirált, hogy három nap alatt készült el a műveket tartalmazó lemez, s annak kapcsán jutott eszembe: ha ilyen gyorsan fel tudtam venni a darabokat, akkor akár egyetlen koncert keretében is „összesűríthetőek."

Bach-darabok sorozatát többször is előadta?

Természetesen. Az első koncertre a Bazilikában került sor, ment a Zeneakadémián is, ahogy külföldön is többször felléptem a programmal. Nagy élmény volt a Dohány utcai zsinagógában megtartott koncert: este nyolcra hirdették meg, de a kiváló szervezőhölgy a kezdés előtt jelezte, hogy még ráérek, mert hatalmas tömeg vár még bebocsátásra. Jólesett. Persze a zsinagógát elsősorban azért szeretem, mert csodálatos épület. Egy szál hegedűre egészen kivételes az atmoszférája, akusztikája.

Még ma is a Guarnierin játszik?

Ötvennyolc évig hegedültem, két éve már, hogy nem játszom. Amíg játszottam, velem volt.

Miért nem hegedül már?

Mindig rengeteget gyakoroltam, természetes volt, hogy a kezeim engedelmeskednek. Aztán eljött az idő, amikor kezdtem észrevenni: a bal kezem nem akar engedelmeskedni. Sokkal jobban tisztelem és szeretem a publikumot annál, mintsem hogy megengedtem volna, hogy ezt a közönség is észrevegye. A hangszertől való búcsú nem jelentett traumát, mert nem egyik napról a másikra tettem le a hegedűt. Teljesítettem a korábbi vállalásaimat, bár egyre nehezebben. Két éve pedig inkább csak dirigálgatok.

A dirigálás is ad örömet?

Boldogságot is, mert általában a növendékeim muzsikálnak a "kezem alatt".

Szenthelyi Miklós Forrás: MTI/Kollányi Péter

Tudható: huszonhárom éves Krisztián fia is a Zeneakadémián végzett magánének szakon, Bretz Gábor operaénekes osztályában. Ő is többször szerepelt kiemelkedő eredményekkel különböző versenyeken. Egyetlen gyermek?

Van két másik fiam is, akik teljesen normálisak – iróniával mondom, pusztán azt jelenti, hogy nem művészi pályát választottak. A legkisebb, a huszonegy éves Kristóf a Budapesti Corvinus Egyetemre jár, harmadéves, olyan komoly gazdasági tanulmányokat folytat, amelyekhez én egyáltalán nem értek. A legidősebb, Dávid, harmincöt éves, a Nemzeti Bankban dolgozik nagyon komoly beosztásban. Legnagyobb apai megnyugvásomra mindhárman örökölték azt a munkamorált, ami engem is segített a pályámon.

Az édesanyjukról mit lehet tudni?

Dávid édesanyja évtizedek óta a BM Szimfonikusok tagja. A két fiatalabb fiú édesanyja pedig Faludi Judit csellóművész.

A jelenlegi víruskorszakban dirigálni sincs lehetőség. Hogy viseli ezt az időszakot?

Könnyíti a helyzetet, hogy szeretetteljes családi közegben élek. Az oktatás pedig továbbra is biztosít tennivalókat, még ha csak online módon is. Összességében persze jóval kevesebb az elfoglaltságom. Ellenben marad időm olvasni, beszélgetni, zenét hallgatni – amire ilyen mértékben az elmúlt évtizedekben nem volt lehetőségem. Sráckorom óta imádom a mozit is, fiatalságom idején – ha csak nem volt koncert – a hétfő volt a mozis nap. Most ugyan a mozik is zárva vannak, de a tévécsatornákon rendre el lehet csípni kedvemre való filmeket.

Vannak kedvenc filmszínészei?

Például Jack Niholson, Rober De Niro, Al Pacino, Clint Eastwood. Eastwood neve egy ideje arra is garancia, hogy nemcsak azt érdemes megnézni, amiben játszik, hanem a rendezéseit ugyancsak.

Eastwood láthatólag nem sokat törődik az évei számával. Kora szerint ön a kisöccse lehetne, de azért érdekelne: megbarátkozott már a hetedik x érkezésével?

Őszintén mondom: nem érdekel. Amíg az ember úgy érzi, hogy bőven van tennivalója, ráadásul a jóisten ad hozzá egészséget, hogy mindazt el is végezze – akkor minek foglalkozzak efféle számokkal? Könnyíti a helyzetet, hogy mondják nekem olykor: nem úgy festek, mint aki annyi, amennyi. Hozzáteszem: biztató a hangsúlyuk, nem aggodalmas.