A nagy művész, aki kisgyerekként vesztette el édesanyját, a pártállam kirakatpolitikájáról és személyes sikereiről is mesél

Kossuth-díjas hegedűművész, zenepedagógus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A világ számos országában adott telt házas koncerteket, híresek maratoni hangversenyei is, amelyek kapcsán a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült. Szenthelyi Miklós január 24-én, azaz holnap ünnepli hetvenedik születésnapját. Az Origónak adott interjúban felidézi gyermekkorát is, kiderül, miként kötelezte el magát egyik napról a másikra a sokórás gyakorlás mellett a minapi elkényeztetett kisfiú, ahogy szó esik arról is, hogy miért maradt le az 1966-os futball-világbajnokság döntőjének közvetítéséről. Beszél pályafutása későbbi állomásairól, és azt is elmondja, hogy miért különlegesebbek a magyar muzsikusok más országok zenészeihez képest.

Hol talált rá az önhöz illő hangszerre?

Nem volt egyszerű. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy ifjú angol főrendet, hozták elém a különböző hegedűket, és mindegyik annyival jobb volt, mint az enyém, hogy eleinte azt sem tudtam, mi szerint választhatnék. De aztán lehiggadva, hozzászokva a különleges helyzethez, azt kezdtem figyelni: mennyire egészséges az adott – rendszerint két-háromszáz éves – hangszer.

Volt közöttük betegecske?

Olyan azért nem volt, ám nem mindegy, hogy mennyit használtak korábban egy hangszert. Amelyikkel többször is körbeutazták a világot, oda-odakoccant a színpadra vezető sötét átjárók falához, az könnyebben elfárad. Végül egy nagyon híres holland hangszerkereskedőnél választottam egy 1723-ban készült Guarneri-hegedűt. Makulátlannak tűnt, s ki is derült: az utóbbi ötven évben ott hevert a kereskedés egyik páncélszekrényében. Eladói már azt sem tudták, kinél volt korábban.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

A pártállam által támogatott hangszervásárlás mögötteseként – az akkori viszonyok ismeretében – persze bizonyára ott volt a pártállam kirakatpolitikája is, amelyre számtalan példa akad a korabeli kulturális életben. Attól függetlenül, hogy akart-e vagy sem az adott művész kirakatba kerülni. Önnek nem jutott eszébe, hogy esetleg ott marad szerencsét próbálni abban a színesebb, szabadabb világban, ahová kijuthatott a hangszerbeszerzés kapcsán?

A hazám, az bármely körülmények között a hazám, a honvágyam pedig leküzdhetetlen. Harmincöt éves koromig – tehát még a rendszerváltás előtti korszakban – három komoly ajánlatot is kaptam külhonból. Az egyiket Amerikából, a másikat Japánból. A harmadik igazi kuriózum volt: idejött az akkori líbiai oktatási miniszter és azt mondta: Mr. Szenthelyi, itt az alkalom, hogy fellendítse a líbiai hegedűoktatást! Teszem hozzá, itthon mindjárt elterjedt: felajánlottak nekem cserébe egy olajkutat. Azt ugyan nem, de azért elég tisztes honoráriumot ajánlottak, de hiába.

Amerikában, Japánban milyen lehetőségeket kínáltak?

Ami Amerikát illeti: huszonéves koromtól sokat koncerteztem ott, s egy alkalommal – akkor huszonhat éves voltam – az észak-karolinai egyetem meghívott professzornak. Magyar részről azonban szó sem lehetett volna állami engedélyről az itthoni viszonyok miatt. Disszidálni kellett volna, s ki tudja, mikor jöhettem volna haza, ha igent mondok. Nemet mondtam. Japánban a tokiói Musashino Művészeti Egyetem ajánlott elképesztően jó feltételekkel egy professzori állást. Csakhogy láttam magam, ahogy egy teljesen más kultúrájú világban már két hét után a falat kaparom kínomban a honvágytól, miközben tudom, hogy nincs visszaút.

Ami a tanítást illeti: 1973-ban elvégezte a főiskolát, s mindjárt oktatója lett az intézménynek. Ki kérte fel a feladatra?

Kovács Dénes hívott el a tanársegédjének huszonkét éves koromban. Huszonhat voltam, amikor megkaptam az első önálló osztályomat. Negyvennégy év telt el azóta, rémisztően nagy idő, de nem kevés boldogságot jelentett végigvinni az eltelt évtizedek alatt azt a jó néhány évfolyamot.

Köztük a különleges tehetségek osztályait. Ők mennyiben mások, mint az átlagos tehetségű növendékek?

Az általuk előadott anyagok erősségében. Kovács Dénes találta ki, hogy azok a tíz, tizenkét, tizenhárom éves gyerekek, akik képesek olyan anyagokra, amelyeket általában tizenhat-tizenhét éves korúaktól lehet elvárni – juthassanak hozzá a főiskolai szintű képzéshez. Ehhez persze az is kell, hogy a zeneiskolai vagy a konzervatóriumi tanáruk felfedezze a képességeiket, és ajánlja őket az akadémiai képzésre.

Ha bekerülnek, akkor mindjárt egyetemistáknak minősülnek?

Nem. Ha bekerülnek az időközben főiskolaiból egyetemi rangúvá lett zeneakadémia speciális osztályába, akkor nemcsak a hangszerre vonatkozóan kapnak emelt szintű képzést, hanem előbb-utóbb ők is elkezdik tanulni az olyan fontos tantárgyakat, mint például a plusz zongora, a szolfézs, a kamarazene. Így mire betöltik a tizennyolcadik életévüket, ők – szemben azokkal, akiknek felvételizniük kell – egyszerűen „besétálnak" az egyetem hallgatóinak sorába.

Mága Zoltán (b) és Szenthelyi Miklós hegedűművészek előadása a Hangok és Harangok Klasszikus Zenei Fesztivál ünnepélyes megnyitóján a Szent István-bazilikában 2016. augusztus 21-én. Forrás: MTI/Bruzák Noémi

Tanárként – a szakmai ismeretek mellett – ön mit tart olyan útravalónak, amit feltétlenül igyekszik átadni a növendékeinek?

Egy tanárnak rendkívüli a felelőssége a növendékei iránt. Ahogy azt már Lányi Margitnál megtapasztaltam. Az egyetemen ez a felelősségérzet természetesen nem csak a kiemelkedő tehetségek esetében fontos. Minden diák esetében meg kell keresni, hogy képességei alapján mire alkalmas a leginkább. Majd azon a területen kell eljuttatni őt, ameddig csak lehet. Nyilvánvaló, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy szólókarriert építsen, van, aki zenekarban lehet a legjobb, és olyan is, aki tanárként lesz önmagával azonos. A tanári felelősségérzet gyakorlattá fordítása persze korántsem egyszerű: nehézséget jelenthet, amikor egyes növendékek nem elég igényesek saját magukkal szemben. De ezen is lehet változtatni, például úgy, hogy magasabb követelményeket támasszunk velük szemben, mint amilyenekkel az életben szembesülnek. Persze még így is kettőn áll a vásár: sok múlik a diákok befogadókészségén is.

Ön pályafutása során Európa szinte minden országában megfordult. Adott hangversenyeket Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában. Mesterkurzusokat tartott az Egyesült Államokban, Finnországban és Brazíliában. Tapasztalatai alapján miként látja: a zene világnyelv, vagy érezni különbséget annak kapcsán, hogy ki melyik országból indult el a muzsikusi pályán, mely náció tagjaként gyakorolja a hivatást?

Vannak különbségek, de hadd kezdjem a "mieinkkel". Nagyon erősek a magyarság iránti érzelmeim, még sincs bennem elfogultság, amikor azt mondom: a magyar zenei tehetség egészen különleges. Mégpedig azért, mert mi úgy növünk fel, hogy nincsenek olyan zeneszerzőink, akik a zenei nevelésben is erős lenyomatot képeznének a muzsikus fiatalokban a maguk karakterével. Ahogy azt – és ebből fakadnak a különbségek – Csajkovszkij teszi az oroszoknál, Verdi vagy Vivaldi az olaszoknál, Bach a németeknél, vagy Mozart az osztrákoknál – illetve ő a németeknél is erős hatással bír. Nekünk is vannak persze olyan csodáink, mint Liszt vagy Bartók, de egyikükhöz sincs olyan erős kötődés, ami miatt bizonyos stílusokat ugyanúgy játszanánk, mint a nagy példaképek valamelyike. Ha Bachon nevelkedtünk volna, akkor Bach-szerűen, ha Csajkovszkijon, akkor Csajkovszkij-szerűen. A magyar muzsikus azért különleges, mert Bachtól Bartókig minden stílusban otthonos. Ez nagyon nagy dolog. Bach és Bartók esetében több százéves eltérésről beszélek, amelyben a stílust illetően – ha azt egyetlen markáns szerző határozza meg – rendesen el lehet tévedni. A magyar muzsikus nem szokott.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!