Leslie Mandoki: Verbális leszerelés szükséges

A legendás zenei producer, Leslie Mandoki évtizedek óta színpadon áll, és zenésztársaival, a Mandoki Soulmates tagjaival együtt küzdenek művészetükkel az összetartásért, és azért, hogy erősíteni tudják a közösség érzését. Leslie Mandokinak a német sajtóban egyedüli magyarként, egyedüli művészként jelent meg társadalomkritikus írása Németország legfontosabb politikai-gazdasági híroldala, a FOCUS Online elindításának huszonötödik évfordulója alkalmából. Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük a lapban megjelent írását.

Különös örömömre szolgál, hogy a FOCUS Online negyedszázada alkalmából írhatok néhány sort, különösen, mert mi, művészek kifejezetten érdeklődünk a jövő, valamint annak újragondolása és alakítása iránt.

A digitális paradigmaváltás az egyik oka annak, amiért ma megosztott társadalomban élünk. Beleragadunk az algoritmusok által szűrt véleménybuborékokba, és már csak saját vagy a sajátjainkhoz hasonló véleményekkel szembesülünk, ráadásul ezt még komfortosnak is érezzük.

Az algoritmusok kiszolgálják vagy meghatározzák a zenei ízlést?

Leslie Mandoki, a legendás producer évtizedek óta színpadon van, többek között a Mandoki Soulmates együttessel. 2019-ben jelent meg Living In The Gap és Hungarian Pictures című duplaalbuma, amelyben egyesítette a művészi és társadalmi, filozófiai vízióját.

„A zenében például manapság olyan hangzásesztétikát tesznek elém, amelyet az algoritmus eddigi fogyasztói magatartásom alapján hozzám illőként ajánl. És képes lehet-e egyáltalán egy algoritmus megragadni Till Brönner vagy az ikonikus Klaus Doldinger géniuszát és terjedelmét? Természetesen nem.

Új, Living In The Gap című albumunk pontosan erről a jelenségről mesél, arról, hogy társadalmunk immáron elválasztott, egymás között átereszteni képtelen visszhangkamrákban szigetelődik, él. Korábban, az »analóg« világban az ember elment egy nagy könyves- vagy hanglemezboltba. Ott azután „belebotlott" olyan CD-kbe, könyvekbe vagy magazinokba, amelyeket tulajdonképpen nem is keresett. Az ember átlapozott egy folyóiratot és elolvasott olyan cikkeket, amelyek iránt korábban egyáltalán nem is érdeklődött volna. De hát éppen ez bővíti látókörünket.

E helyett egyfajta szellemi belterjesség hódít, homogenizálás a sokszínűség és a dialetikus fejlődés, a művelődés és a társadalmi továbbfejlődés helyett.”

Mi a jövőképünk? Hova tartunk?

Lehetőségünk van társadalompolitikai vezérfonalunkat konstruktívan korrigálni, hogy ismét az ember álljon a középpontban, és az odafigyelés győzhessen az érdektelenség felett. Itt az ideje átértékelni azt, hogy ki és mi igazán fontos rendszerszinten, és feltenni azt a kérdést, ki az, aki társadalmi értéktöbbletet, összetartást és szolidaritást teremt, és ki az, aki a társadalmi értéktöbblet elpusztításából generál profitot.

Nem tűrhetjük tovább az önző kapzsiság és a kaszinókapitalizmus primátusát, amely még a koronaválságból is profitot generál. Nem a pénzpiacoknak kellene meghatározniuk az eseményeket, hanem az emberségesség és összetartás révén megerősödött közösségnek.

A nemzedékek közötti igazságosság kérdése

A nemzedékek közötti igazságosságnak is minden eddiginél nagyobb mértékben központi vezérelvvé kell válnia. Alapvetően meg kell kérdőjelezni azokat a rövid távú megoldásokat, amelyeket a közvélemény-kutatások napi adatai, valamint a rövid távú tőzsdei sikerek gerjesztését szolgáló gazdasági döntések hajszolnak.

„Színes köztársaságunkban” – a szintén Soulmate Udo Lindenberg szavaival élve, és amely országnak egykori menekültként büszke polgára vagyok, noha szívben és lélekben mindig is pesti srác maradtam – a színeknek sokféléknek kell lenniük. [Szerk.: Udo Lindenberg zenész ismert szójátéka a Bundesrepublik Deutschland, azaz Német Szövetségi Köztársaság kifejezésre a „bunte republik deutschland”, vagyis színes német köztársaság.]

Ennek a sokszínűségnek a társadalompolitikai vitákban is meg kell mutatkoznia. Főleg ha Európáról van szó, ahol a magyar színeknek nagy fontossága van. Egy pluralista társadalomban demokratákként el kell viselnünk a véleménykülönbségeket, a különböző témákat visszafogottan és differenciáltan kell tükröznünk.

25 ötlet egy jobb jövőért

Éppen most van szükség ránk, művészekre és újságírókra, hogy hidakat építsünk ott, ahol repedések keletkeztek, és felemeljük szavunkat a békében és szabadságban megvalósuló közös európai álomért. De nem egy bürokrata, gyengélkedő brüsszeli központi irányításé a jövő, amely az egyéni nemzeti utakat nem tűri, hanem a különböző erős nemzetállamok közös érdeke és népeik akarata lesz, ami Európát erőssé teszi.

Tulajdonképpen új felvilágosodásra volna szükségünk. De nem a „többieknél”, hanem önmagunknál. Az a mód ugyanis, ahogy saját valóságainkkal és valótlanságainkkal bánunk saját médiánkban, elhozta nekünk az eddig stabilnak tartott struktúrák széthullását. A közösségi média polarizációjának fényében újra meg kell tanulni az eltérő véleményekkel való toleráns bánásmódot, valamint az érveken alapuló és kölcsönös tisztelet jegyében zajló vitát. Konszenzus hiányában túlontúl gyorsan vetítenek ellenségképeket, miközben „a másik” egyáltalán nem is ellenség, hanem egyszerűen csak eltérő véleményen van egy meghatározott témában.

Az utánunk következő nemzedékeknek jobb világra van szükségük

Az analóg nemzedékek ilyen helyzetben vitatkoztak. Ma különösen a közösségi médiában ilyenkor nagyon gyorsan működni kezd a megalázás és deklasszálás mechanizmusa. Nekünk azonban közösen kell utakat keresnünk arra, hogyan tudunk az utánunk következő generációkra jobb világot hagyni. Történelmünk tapasztalataiból, a nácik civilizációtöréséből meg kell tanulnunk megérteni, hogy nem tolerálhatjuk az intoleranciát.

Tragikus eseményekkel teli napjainkban azt látjuk, hogy a digitális konszernek Donald Trump elnémításával aligha a demokráciát, hanem sokkal inkább saját üzleti modelljüket kívánják megmenteni, és egyszerűen az új elnököt megenyhíteni. A piacot uraló Szilícium-völgyi digitális médiaplatformok túlontúl pontosan tudják, milyen hatalmas mértékben felelősek a radikalizálódásért és a megosztottságért.

A Kreml-kritikus Alexander Navalnij gondolatait osztom meg e helyütt: „A szólásszabadság ellenségei világszerte ki fogják használni ezt a precedenst”. Az újságírói etika talán ezért fontosabb, mint valaha. Tények, tények, tények. A demokrácia számára a legerősebb oltalom, ha ezek gyorsan rendelkezésre állnak.

A távozott elnök Twitter-megjelenését le lehet kapcsolni – ami populista húzás, de 74 millió választójával érveket kell ütköztetnünk, és nyílt vitában igazolni fogják a mi látásmódunkat. Ha pedig valóban le kell kapcsolni, az az államügyész dolga.

A jobb érvek számítanak

A monopolizált vélemény tönkreteszi a szabadságot, a vélemények versengése nem válhat nevetségessé. Donald Trump 88,8 millió Twitter-követőjét nem szabad kirekesztenünk, hanem vitatkoznunk kell velük, és meg kell őket győznünk. Kinek vannak jobb érvei, ez az, ami számít. Csak a bölcs érvelés számítson, pro és kontra.

Csakugyan többet kellene foglalkoznunk a tényekkel. A neonácik által Németországban elkövetett gyilkosságok, a hallei zsinagóga megtámadása pedig nem „intő jel” volt, ahogy annak idején Annegret Kramp-Karrenbauer nevezte, hanem szégyenletes bűn egész társadalmunk ellen, és Drezdában nem valamifajta turistagyilkosság történt, hanem egy menekült, akit oltalomban részesítettünk, gyilkos kedvig fokozta homofóbiáját.

Nyilvánvalóan nem tanulunk eleget a világunkat megrengető katasztrófákból. A 12 évvel ezelőtti pénzügyi válság után időközben megsokszorozódott a reálgazdasággal szemben a spekulatív gazdaság volumene. A tény, hogy a spekulációtól történő megkülönböztetés céljából reálgazdaságnak nevezzük azt, ha az emberek munkával keresik meg a megélhetésüket – már önmagában is katasztrófa ez a megnevezés, ami ellen jó érvekkel kell küzdenünk.

Helyezzük a közöset az elé, ami elválaszt

Mi, kozmopolita és urbánus értelmiségiek a múltban talán egyszerűen nem figyeltünk oda eléggé. Most azonban Európában ismét verbálisan is le kell szerelnünk, be kell temetnünk az árkokat és meg kell próbálnunk előtérbe helyezni azt, ami összeköt, ami közös, és leküzdeni az európai megosztottságot. Csak ezen az alapon tudunk ismét hidakat építeni, mert érezzük, hogy észak és dél, kelet és nyugat, öreg és fiatal, a város és a vidék között árkok nyíltak.