Menthető és menthetetlen kollégák

Budapest, 2015. január 23. A 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett Huszti Péter Kossuth-díjas színművész, rendező, a Pesti Vigadóban 2015. január 23-án. MTI Fotó: Czimbal Gyula

Színész és rendező, a nemzet művésze, aki már harmincnégy évesen megkapta a Kossuth-díjat. Rendezett, tanított, íróként is jegyez több, hivatásával kapcsolatos könyvet. Az életét felidéző trilógiájának hat éve jelent meg első kötete A srác a kakasülőn címmel. Ezt követte két évvel később A férfikor hajnalán című könyv, s néhány hónapja már a trilógia harmadik része is olvasható. Címe: Köszönöm, Prospero! Huszti Péter a legújabb megjelenés apropóján adott interjút az Origónak, amelyben egyebek közt elmondja, miként élte meg „száműzetését" a Madách Színház padlására, miként lett barátja egy ezer fokon égő, önemésztésre hajlamos román színész. Aki halála után is ott él barátja lelkében, ahogy mások is, akik már nem lehetnek itt.

A lényeget tekintve apámról éppolyan megejtő portrét fest a könyvben, mint Bessenyei Ferencről, Tolnay Kláriról, Kerényi Imréről, másokról. Pécsi Sándort úgy idézi meg pár oldalon, hogy abban – noha minden sors egyedi –, mégiscsak ott van az egész színészlét gyönyörű abszurditása. Ám nem szeretnék „szpojlerezni." Van olyan története Pécsi Sándorról, amely nem fért a kötetbe, de példázhatja az önre gyakorolt hatását?

Fiatal színész voltam még, húszas éveim elején, amikor a Gogol Éjjeli menedékhely című drámáját játszottuk a Madách Színházban. Pécsi Sándor volt benne Luka, a bölcs öreg vándor, én Vaszka Pepel, a tolvaj, aki jó útra akar térni. Vaszka tudja, hogy ez csak Isten segítségével jöhet össze, de a segítő kapcsán vannak bizonyos kétségei. Felmásztam a kemencére, és megkérdeztem az ott szunyókáló Lukát, Pécsi Sándort: „Idehallgass, öreg, azt mondd meg nekem, hogy van-e Isten?" Mai napig előttem van, most is, ahogy mesélem, ahogy Sanyi összehúzza résnyire azokat a kis gombszemeit, aztán iszonyatosan hosszú csend után, nagyon lassan és halkan azt mondja nekem: „Hát, ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs." Más előadásában talán nem hat rám olyan erősen ez a mondat, de Pécsi Sándor mondta. Egész életemet végigkísérte, kihatott a magánéletemre, olykor a szakmában meghozott döntéseimre. Elgondolkodva a Pécsi Sándortól hallott mondaton, megértettem, hogy amiben hiszek, az jó eséllyel sikerülhet.

Van a könyvének egy olyan főhőse, aki annak is beleég az emlékezetébe, aki sosem hallott róla. Ion Bog, becenevén Nelu, a román színész, akivel Gábor Pál Utazások Jakabbal című filmjében játszottak együtt, s kerültek szoros barátságba – mely barátság az ő korai, harminchárom éves korában bekövetkezett haláláig tartott. A krisztusi kor című írásában hatalmas szívű, ezer fokon égő, „mezítlábas" Kossuthokat láncba szívó, országok közt cikázó vagabund színészként ismerhetjük meg Nelut, hajdani barátját. Aki tökéletes ellentéte a civilben szemérmességig visszafogott, angolos kisugárzású Huszti Péternek. Mi táplálta a barátságukat?

A kíváncsiság egymás titkai iránt, hogy megértsük: a másik miért olyan, amilyen. Ég és föld volt közöttünk a különbség, mégis nagyon erős barátság volt a miénk. Nelu látta az összes bemutatómat, én meg már csak az elfoglaltságom miatt sem tudtam ezt viszonozni. Ő képes volt otthagyni a saját előadásukat is – vállalva az azzal járó konfliktust – a bukaresti színházában, hogy eljöjjön megnézni a budapesti premierben. A Madách Színház jegyszedői is ismerték, készítették a hokedlit az egyik sor szélére – hiszen rendre telt ház volt –, amikor feltűnt Nelu a hatalmas, ronda trencskó kabátjában. Különleges barát volt, már az csoda, hogy barátokká lehettünk. Találkozásunk előtt két alkalommal is az orvosok hozták vissza az életbe. Már barátok voltunk, amikor a harmadik esetben már nem tudták megmenteni. Hozzáteszem: egyszer sem szándékozott meghalni, szerette a feleségét, gyermekét. Ám sosem kerülte a kockázatos helyzeteket.

A férfi szerepében Huszti Péter Alekszej Arbuzov Kései találkozás című színművében 2011-ben. Forrás: MTI/Kollányi Péter

Ion Bog olyan színésztípusnak volt a képviselője, mint amilyen – a maguk egyediségével együtt – Latinovits Zoltán, Madaras József, vagy az ön egykori tanítványa, Ternyák Zoltán voltak. Hosszabban is lehetne sorolni színészeket, akik – sarkítva – csak az életük kockáztatásával tudnak működni. Ezt a metódust ön könnyen elfogadja?

Jó lenne óvni őket, de nem biztos, hogy lehet. Latinovitsot és Madarast csak távolból ismertem, ám Ternyák Zolit lényegében én fedeztem fel. Nagyon szerettem, rengeteget beszélgettem vele. Ahogy Nelut, úgy őt is óvni szerettem volna. Ternyák Zolival szinte apa-fiú kapcsolatban voltunk. Külföldről is felhívott akár éjnek évadján, ezer fokon égve, miközben alighanem benne is égett valami. Szakmáról beszélgettünk, meghallgattam, mondtam, igen, jól gondolja, úgy kell az adott szerepet eljátszani, de azt is mindig elmondtam: muszáj, hogy az ember időnként lecsavarja a lángot, mert végül elég. Ternyák Zoli, Nelu is elégett. Nelu elszédített a tempójával. Folyamatosan rohant, vitázott, őrjöngött, megbékélt, lázba jött megint. Úgy érezte: akkor is csinálni kell valamit, ráadásul ezer fokon égve, amikor voltaképpen meg is lehetne pihenni. Amikor muszáj lenne megpihenni. Többen vagyunk, akik be tudták osztani az energiájukat, miközben mi sem spóroltunk vele, amikor játszottunk. Pécsi Sanyi előadás után képes volt akár egy órán át bámulni egy különös alakú követ. Kiss Manyi kötögetett. Én olvastam, zenét hallgattam, vagy órákig sétáltam a városban, hogy kijárjam magamból az előadás keltette remegést.

Nelutól tanult valamit?

Minden lángolása mellett úgy élt, hogy abból megértettem: nem fontos, hogy mindenki szeressen. Általa értettem meg: a barátság különleges, bizalmi viszony, ami csak akkor működik, ha van merszünk őszintének lenni. Még úgy is, hogy a színházi világba némileg be lett építve az a metódus, amely szerint rendben van, ha nem egészen azt mondod, amit gondolsz.

Történetei alapján úgy tűnik: a honi színi világnak volt azért olyan korszaka, amelyben könnyebben mondatott ki az igazság.

Az én generációm az idősebb korosztályok tagjaival is őszinte lehetett. Olyan kollégákkal, mint például Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári. Persze vitáztunk is, általában rengeteget beszéltünk szakmai dolgokról. A Hamlet, a Csillag a máglyán, a Lóvá tett lovagok, vagy az Édes fiaim kapcsán, hosszan lehetne sorolni. Nem éreztünk késztetést, hogy elhallgassuk egymás előtt a gondolatainkat. Ez valamiért változni kezdett. Távolabb vagyok már a pályától ahhoz, hogy magyarázni próbáljam a miértet.

Piros Ildikó (b) Kate Keller és Huszti Péter (j) Joe Keller szerepében Arthur Miller Édes fiaim című színművének próbáján a budapesti József Attila Színházban 2013-ban Forrás: MTI/Földi Imre

A könyvében közzétett, a kollégái által a hatvanadik születésnapjára lejegyzett köszöntések között van Viczián Ottóé is, aki a fiát játszotta az Édes fiaimban. Ifjabb kollégája felidézte: egy alkalommal, amikor úgy érezte, hogy felhagy a színészettel, akkor ön elbeszélgetett vele. Nem többet, mint öt percet. Szólt közben a szakmáról, szívről, lélekről, és az önmaga életéről. Ifjabb kollégája a pályán maradt. Igaz, köszöntésében azt sem titkolja: továbbra sem tudja, hogy miért érdemes tovább csinálni a hivatását, de azt legalább igen, hogy kiért. Ma is képes lenne elmondani néhány olyan mondatot, ami egy szakmájába belefásult színészt ott tart a pályán?

Megtenném, ha érezném, hogy igény van rá. Mai napig felhívnak az egykori tanítványok, akiknek gyakran el kell mondanom: most kell vigyázni, most tartsatok ki, most kell okosan dönteni; nem feladni, eldobni magatoktól a hivatást. Meg kell győzni őket: lesz jobb. Hiszem is, hogy jobb lesz, ha például elmúlik ez a járványhelyzet. Akkor tudok biztatni valakit, ha hiszek abban, amit mondok.

Nem fecsegném ki a könyvét lezáró gondolatait, de azokból úgy érzem: a szerző alapvetően optimista. Jól érzem?

Kerek a történetem, tényleg nem érzem úgy, hogy kimaradt valami az életemből, amikor jártamban-keltemben rápillantok egy színházra. Van időm olvasni, zenét hallgatni, az íráshoz is érzek még kedvet. Nem készülök az elmúlásra. Miközben tudom, hogy az élet addig tart, amíg úgy gondolja valaki ott fent, hogy eddig, és ne tovább. Aztán lesz majd valami más. Nem volt velem igazságtalan az élet, rengeteget kaptam a színháztól, családtól, barátoktól, íróktól. Igen, a szerző alapvetően optimista.