Sok ember elvesztette a tartását, mert engedett a körülményeknek

Budapest, 2013. április 23. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Mécs Károly színművész a Magyar Állami Operaház lépcsőjén 2013. április 23-án. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mécs Károly a nemzet művésze, Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész - és augusztus 20-án a Kossuth-nagydíjat is átvehette. Fiatalon többféle hivatáson is elgondolkozott, de egy iskolai színielőadáson felismerte: számára nincs izgalmasabb feladat, mint egy másik ember megformálása. Mécs Károly Origónak adott interjújában pályafutásának fontosabb állomásai mellett élete egyéb eseményeit is felidézi. Ahogy arról is beszél: hit nélkül bármely társadalom széteshet, ugyanakkor természetes, hogy a generációk különböznek egymástól – amíg a változásokhoz nem az újkori liberalizmus téves olvasatai adják az alapot.

Amikor felhívtam, hogy megbeszéljük interjúnk időpontját, megemlítette: nagyon kedvelték egymást édesapámmal, Sztankay Istvánnal, akivel általános iskolában osztálytársak voltak, Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában is együtt tanultak, majd közös évfolyamra jártak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Szerető iróniával tette hozzá: barátságuk még azt is túlélte, hogy apám miatt vesztette el kapusi posztját a focicsapatukban. Napok óta töprengek: nem ön volt a magasabb?

Dehogynem. Csakhogy ő védett jobban, rendkívül ruganyos volt. A labdajátékokban különben sem jeleskedtem.. Elég jól tornáztam, versenyszerűen síeltem a Vasasban, az Építőkben pedig kajakoztam.

Gyermekkorát idézve említette egyszer, hogy felmenői pedagógusok és tisztviselők voltak.

Édesanyám tanárnő, édesapám tisztviselő - a János Kórház főkönyvelője, egyéb gazdasági feladatok intézője.

Édesapja karaktere kapcsán idézte meg egy interjúban az elegáns fellépésű, harmóniát sugárzó nagy színészt, Uray Tivadart.

Uray Tivadart, vagy becenevén Tógyer bácsit nagyon tiszteltem. Az 1960-as, Gertler Viktor rendezésében készült A Noszty fiú esete Tóth Marival című filmben játszottam a fiát. Amikor bizonyos élethelyzetekben el kellett döntenem, hogy mi a helyes viselkedésforma, rágondoltam. Uray vajon mit tenne? Persze fiatalkoromban még messze voltam a fegyelemnek attól a fokától, ami számára természetes volt. Ez esetében például azt jelentette, hogy fájós lábbal is végigállta a felvételek közötti időt, akár a legnagyobb melegben is. Egyrészt tudta, hogy nehéz lenne felállnia, másrészt – s ez volt számára a fontosabb – vigyázott a jelmezére. Állt begombolt gallérral, eden kalapban, kesztyűben - rendíthetetlenül. A tartása, fegyelmezettsége Édesapámat idézte. Generációjuk másként viselkedett, mint mi. Hozzánk képest, persze, a mai fiatalok is mások. Generációról generációra változtak, lazultak a magatartásformák. Apám megadta a tiszteletet, de meg is követelte azt. Az élet minden területén fontos volt számára az emberi méltóság. Látszólag kisebb dolgokban is. Nem éltünk túl jó anyagi körülmények között, de természetes volt, hogy az étkezések terített asztal mellett zajlanak, nem futtában.

Mécs Károly Kossuth-díjas színművész a Magyar Állami Operaház művészbejárójában 2013-ban Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Arról is olvastam, hogy mindkét szülője jól beszélt németül. Otthon is használták az idegen nyelvet?

Otthon mindenki magyarul beszélt. Én attól az idős német anyanyelvű nénitől tanultam, aki akkor vigyázott rám, amikor a szüleim dolgoztak. Nyomdásznak volt az özvegye. Vele németül játszottunk, beszélgettünk. Mindkét nyelvet jól bírtam, persze egy gyermek képességei szerint.

Nem volt az rossz iskola, hiszen amikor évtizedekkel később fellépett egy bécsi színház előadásában, akkor azt írta a kritika: a színészek között a magyar vendégszereplő beszéli legszebben a nyelvet.

Persze, mert én beszéltem egyedül irodalmi németet, ami egy hosszabb stúdiumnak volt az eredménye. Ahogy az is hozzájárult, hogy sokat olvastam németül. Továbbá volt egy műsorom, amelyben magyar költők, írók műveit mondtam német fordításban; ezzel szinte az összes jelentős németországi városban felléptem.

Ifjúkoránál maradva: sráckorában tanulmányai mellett a János Kórházban is dolgozott a nyári szünidőben.

Egyrészt közel volt hozzánk az intézmény, másrészt érdekelt a gyógyítás. Megfordult a fejemben, hogy orvos leszek. A János Kórházban pavilonosként foglalkoztattak. Reggel hatkor már lépcsőt mostam, hordoztam a betegeket, leszállítottam az ebédet a távoli konyháról. Később kisebb ápolási feladatokat is kaptam, az rendkívül érdekes volt, sok embert megismerhettem. Volt közöttük egy magányos, idős hölgy. A szabadidőmben gyakran felkerestem. Hallgattam a történeteit, amelyeket már nem tudott mással megosztani. A fizikai munka, a felelősségteljesebb feladatok, a betegek által elmesélt élettörténetek összességükben segítettek abban, hogy még többet megtudhassak az életből.

Az orvosegyetemmel megpróbálkozott?

Jelentkeztem, de nem vettek fel. A biológia és minden egyéb jól ment, de azt mondták: tanuljam meg a fizikát is, és jövőre jelentkezzem újra.

1954-ben érettségizett. Korábbi interjúból tudom, hogy a bölcsészkarra is jelentkezett, ahol az író, irodalomtörténész Bóka László személyesen dicsérte Móricz Zsigmondról írt dolgozatát, hozzátéve: nem veheti fel, mert a szakérettségizetteknek kell a hely. Ám a professzor ajánlotta: ha elmegy a debreceni egyetemre, egy év múlva átveszi Pestre. Nem ment el Debrecenbe.

Talán azért sem, mert egy tizennyolc éves fiú még nem igazán tudja, hogy mi akar lenni. Még az is eszembe jutott, mivel nagyon szerettem az ábrázoló geometriát és rajzolni – a mai napig szeretek –, hogy tervezőmérnök leszek, s házak épülnek majd az elképzelésem szerint. De ezek a házak nem épültek fel, mert a tervekből kimaradt a matézis.

Ugyanakkor 1956-ig különféle tanfolyamokon öt szakmát is kitanult, amelyek mindegyike kapcsolódott a nyomdászathoz.

Leginkább műszaki retussal és alkalmazott grafikával foglalkoztam.

S közben állásba került.

A Laboratóriumi Felszerelések Gyárának nyolcadik kerületi, Tömő utcai kísérleti üzemében dolgoztam. A műhely egyben gyűjtőhelye volt a nagy tudású, de nem a rendszer ideológiáját képviselő mérnököknek. Ennek a csoportnak volt a kezében az egész gyártmányfejlesztés.

Korfestő helyzet.

Minden bizonnyal. Sok minden készült ott, az optikai pirométertől az autoklávokig. Én készítettem a látszatrajzokat, illetve összeállítottam a gyártmányismertetőket. Továbbá volt üzemi lapunk, egy versenyhíradó, azt is én illusztráltam. Hetente kétszer jelent meg egy A4-es lap két oldalán. A cikkek a munkaversenyt szorgalmazták, valamint éberségre buzdítottak.

Mécs Károly színművész 1967-ben Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Élete kapcsán tudható: az '56-os forradalmat követően, amikor szinte teljesen kiürült az üzem, ön is kapott egy állásajánlatot Salzburgba. Fel is szállt a vonatra, nézte a még álló szerelvény ablakából a János-hegyet, amely alatt ott volt az otthonuk. Aztán fogta magát, visszaváltotta a jegyét, bement a Déryné presszóba, rendelt egy italt, majd hazament. Kevésbé részletesen említette egyszer, hogy aztán akadt még egy speciális feladata az üzemben: szovjet igazolásokat gyártott ott egy mérnökkel. Ki kérte a feladatra?

Az igazolásokat a főnökömmel készítettük, aki aztán novemberben maga is elhagyta az országot. Tehetséges, műszaki főiskolát végzett ember volt, a háború után négy évet töltött hadifogolyként a dalos Baskíriában. Ott tanult meg kiválóan oroszul, s egyéb feladatai mellett műszaki tolmácsként is dolgozott. Ő volt az akció gazdája, ő szerzett be egy olyan orosz igazolványt, amely arra utasította az igazoltatót, hogy engedje el az adott személyt, mert a szovjet hadsereg védelme alatt áll. Mi a birtokunkban lévő felszereléssel sokszorosítottuk az iratot. A főnököm írta rájuk a neveket, elég sokat, ő intézte a kiosztásukat is. A végén mindent megsemmisítettünk a nyomólaptól a gumihengerig.

Mindeközben édesapámmal együtt szépen eljártak Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Felidézné, hogy ön miként kapott inspirációt későbbi hivatásához a Toldy Ferenc Gimnázium diákjaként?

Magyartanárom írt egy színdarabot Nyelvében él a nemzet címmel az iskola alapításának századik évfordulójára. Már öregdiákként kértek meg, hogy játsszam el a magyarosításért küzdő, hősi lelkületű tanár szerepét. Nem tetszett, nagyon pozitív szerep volt. Ám volt a történetben egy ronda, kellemetlen némettanár is. Na, az vonzott! Egy vörös paróka segítségével formáltam meg végül. Korábban nem sokat szerepeltem, általános iskolás koromban egyszer mondtam el egy verset, de abba is belesültem. A némettanár intrikus szerepében azonban jól éreztem magam. Ráadásul előadás után, amikor megkérdeztem apámat, hogy milyen voltam, ő azt felelte: „Valami mocorog benned, kukac vagy tehetség." Nagy inspiráció volt, nagy rádöbbenés, hogy mi is vonz igazán. Jó volt megformálni egy másik embert.

Nincs még vége, az olvasáshoz lapozzon!