Kamaszkorában találkozott először édesapjával, később galvanizáló üzemben dolgozott, majd az egyik legnépszerűbb magyar színész lett

Kossuth-díjas színművész, rendező, színházigazgató, érdemes és kiváló művész. Főszerepek sorát játszotta színházban, filmen, televízióban, rádióban, vagy éppen külhoni hősöknek kölcsönözte a hangját a szinkronstúdiókban. Szilágyi Tibor idén lesz nyolcvan éves. Az Origónak adott interjújában felidézi színházi pályafutása legfontosabb pillanatait. Szó esik gyermekkoráról is, a pályára állás nehézségeiről, örömeiről, tanulságairól. Egy-egy epizódból az adott korszak is kirajzolódik. Történeteiben izlandi támaszpont, Budapest külvárosában üzemelő galvanizáló üzem, a Gellért-fürdő medencepartja, a traiskircheni menekülttábor, egy másfél szobás torontói lakás éppen úgy színtérként bukkannak fel, mint a Nemzeti Színház, a Vígszínház és más honi teátrumok. A karizmatikus művész mindemellett arról is beszél: szüntelenül arra törekedett, hogy mind magasabb szinten gyakorolhassa hivatását, így ma is lelkesen kezd bele a minőséget ígérő újabb feladatokba.

Gyermekkorát illetően szűkszavú a lexikon: édesapja Szilágyi Tibor építész volt, édesanyját Újvári Etelkának hívták. Tanulmányai kapcsán kiderül, hogy a jó hírű budai József Attila gimnáziumban érettségizett. Ennyiből is felsejlik a gyermekkor, a kamaszévek békés, polgári háttere. Ám egy korábbi interjúrészlet – amelyben édesapjával való kapcsolatát említi – bonyodalmasabb helyzetet sejtet gyermekkorának családi viszonyait illetően. Mennyi tudható a részletekről?

Számomra az édesanyám szülei jelentették a makulátlan családmodellt. Szüleim válásának a hátterét nem ismerem pontosan, de elképzelhető, hogy haraggal zárták le a házasságukat. 1942-ben születtem, de csak 1953-ban ismertem meg az apámat. Anyám elvitt a Gellért-fürdőbe, ott várt ránk a medencék mellett egy negyvenes, kopaszodó férfi. Anyám azt mondta: Pipikém – amikor kiskoromban előjöttem a homokozóból, mindig mondtam anyámnak, hogy pi-pi-piszkos a kezem, innen a becenév –, ő az édesapád, most itt hagylak vele, fürödjetek. Azt sem tudtam hogy szólítsam meg, pedig kedves volt, de mégiscsak egy idegen ember. Aztán, túljutva a kezdeti félszegségeken, hétvégi gyerek lettem nála. Idővel lett egy új kapcsolata, és egy nálam két évvel fiatalabb nevelt lánya, Ildikó. 1956-ban, amikor már bent voltak az oroszok, a kijárási tilalom ellenére eljött hozzánk elbúcsúzni. Mi édesanyámmal és anyai nagyszüleimmel a Baross utcában laktunk. Ott mondta el, hogy elhagyják az országot. Engem nem hívott, de nem is mentem volna. Első kísérletük nem sikerült. Második alkalommal átjutottak a határon, majd egy időre bekerültek a triaskircheni menekülttáborba. Onnan mentek tovább Kanadába, ahol már várta őket apám másik lánytestvére Erzsi néni, az én keresztanyám, aki már évekkel korábban elhagyta az országot. Amikor olykor Traischirken felé autózom, rendre ott akad a szemem a „Lager" feliraton, és eszembe jut a múlt, apámék élete.

Szilágyi Tibor színművész Fotó: Hirling Bálint - Origo

Távozásuk után kapcsolatban maradt édesapjával, új családjával?

Ildikóval, apám nevelt lányával máig jóban vagyunk. Azzal együtt, hogy sok idő eltelt, mire újra találkozhattunk. Apai nagyanyám ugyan már a hatvanas évek elején kiköltözhetett volna hozzájuk Kanadába egy családegyesítő program keretében. Ám, talán mert túl nagy stresszel járt volna az utazás, nem élt a lehetőséggel.

Az édesapját mikor látta újra?

Harmadévet végeztem a főiskolán 1964-ben, amikor meghívtak magukhoz.

Erős emlék?

Még Csehszlovákiában sem jártam korábban, óriási élmény volt. A Brit Nagykövetségen kaptam meg a vízumot, mert Kanadának még nem volt képviselete Budapesten. A Wiener Waltzerrel vonatoztam ki Bécsbe, onnan mentem Luxemburgba, majd az izlandi légitársaság gépével Kanadába. Egyszer leszálltunk Izlandon, ahol volt egy hatalmas amerikai katonai bázis. Odafelé nem értettem, miért veszi mindenki tucatjával az alkoholt. Visszafelé én is vettem egy üveggel, mert akkor már tudtam, hogy kantin áron adják, úgy még a vámmentes bolt kínálatánál is olcsóbb volt. Közben eltöltöttem jó pár hetet Kanadában június és szeptember között.

Nagy kultúrsokk volt a vasfüggöny túlsó felén időzni?

Nagy élmény volt, de nem hatott rám mágnesként. Számomra más volt a prioritás.

Mi tudta elhomályosítani a Nyugat fényeit?

1961-ben kerültem be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Akkoriban egy szakmai szentély volt. Egyszerűbben szólva: szakmai, kulturális menedékhely egy megváltoztathatatlannak tűnő, zord ideológiai rendszer egyik zugában. A hivatás legkiválóbb képviselői tanítottak ott. Az is igaz, hogy éppen akkor, amikor bekerültem a főiskolára, a kulturális élet egészében elkezdődött valamiféle klimatikus enyhülés. Mindez messze izgalmasabb, vonzóbb volt, mint a nyugati világ káprázata.

Miben mutatkozott meg az említett enyhülés?

Például nem voltak már kötelező NDK-drámák. Olyan szerzők is színpadra kerülhettek, mint Tennessee Williams és más kortárs nyugati alkotók. Műveiket játszották a fénykorát élő Madách Színházban is, ahol szakmai gyakorlaton voltunk. Ott ráadásul – statiszta feladataink mellett – olyan színészek játékát figyelhettük testközelből, mint például Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Psota Irén, Vass Éva, Zenthe Ferenc, Márkus László. Olyan rendezőket láthattunk hivatásuk gyakorlásában, mint Ádám Ottó, Pártos Géza, Vámos László. A főiskolán Gáti József tanította a művészi beszédet, aki azt mondta nekünk: „Hölgyeim és uraim, megdőlt az a marhaság, hogy a színésznek árt a műveltség. Úgyhogy maguk éjjel-nappal olvassanak, tanuljanak." Gáti József mellett az osztályfőnökünk Simon Zsuzsa és mások is, például Sulyok Mária, Hegedűs Géza kivétel nélkül arra tanítottak, hogy mindig a minőséget tartsuk szem előtt. A könyvtárakban, könyvesboltokban megjelentek az egzisztencialista szerzők művei, az experimentális Faulkner regényei, sok, addig ismeretlen, nyugatról indult szellemi áramlat könyvekbe foglalt »lenyomata«. Az a világ, amely akkoriban betört az életembe, valóban sokkal izgalmasabb volt annál, mint amit apámnál megtapasztaltam.

Mérnökember édesapja milyen körülmények között élt?

Torontó egy jobb kerületében volt lakásuk, egyetlen hálószobával, amelyben a tinédzser Ildikó lakott. Apámék egy kanapén aludtak, én pedig egy kihúzható matracon az előszobában. Itthon is elért volna annyit, amennyit a hazájától távol.

Szilveszteri ősbemutató a Veszprémi Petőfi Színházban. A képen: Zenthe Ferenc, Szilágyi Tibor és Komlós Juci Forrás: MTI/Orosz Péter

Az ön esetében, hivatása szempontjából már a főiskolát megelőző évek is meghatározóak. A József Attila Gimnáziumban lett aktív részvevője a színjátszókörnek, melynek akkoriban volt tagja az önnel egy évfolyamra járó Jordán Tamás, az egy évvel ifjabb Bálint András. Felidézné a korszakot?

Az említettek mellett velünk járt Szombathy Gyuszi is, Bujtor István pedig az utolsó középiskolás évét töltötte ott. Az intézménynek volt a diákja Bujtor Pista bátyja, Latinovits Zoltán is – ő persze még jóval előttünk, amikor Szent Imre Gimnáziumnak hívták az intézményt, úgy, ahogyan ma már ismét. Egyébként fiúiskola volt, a lányok a szomszédos Kaffkába jártak. Én, ki tudja miért, reálosztályba kerültem. Matematika tanárnő volt az osztályfőnök. Olyan, számomra mesésen felfoghatatlan plusztárgyaink voltak, mint például az ábrázoló geometria.

De legalább ott volt önnek a színjátszókör.

Valójában a színjátszókörtől függetlenül is jó helyre kerültem. Hemzsegtek a tanári karban az egyetemi tanárok, akiket 1956 után űztek el a felsőoktatásból. A magyar tanárunk, Tarczal Béla azt mondta: „Uraim, én korábban egyetemen tanítottam, természetesen leadom a középiskolai tananyagot, de javaslom, hogy tanuljanak meg jegyzetelni, mert tanítok majd mást is." Anyám az egyetemet félbehagyva kezdett dolgozni egy irodában, onnan hozott úgynevezett átíró lapokat, azokra jegyzeteltem. Már a gimnáziumban megtapasztalhattam: nagyon nem mindegy, hogy kik tanítanak ifjú főket.

A színjátszókör miként működött?

Volt egy gyönyörű színházterem, már Latinovitsék is abban játszottak tíz évvel korábban. Hivatalosan Tarczal Béla és a Kaffkában tanító Hermann István vezette a színjátszókört, akik azonban hagyták, hogy a színjátszók maguk hozták össze az előadásokat.

Az ön számára legfontosabb?

Az Anna Frank naplójában én voltam Anna édesapja, Ottó Frank, Bálint András a fiú, Peter, Szombathy Gyula pedig a Dussel nevű szomszéd. Az Annát alakító lány – a szomszédos gimnázium tanulója – ugyan nem került a pályára, ám az előadás nagyon nagy siker lett, és a hatása nem múlt el nyomtalanul.

Ön jelentkezett a színművészetire.

Megelőzte egy másik lehetőség. Az Anna Frank bemutatója után keresett meg egy korombéli ismerősöm, aki azt mondta: ő egy olyan színkörbe jár, amely még nem hivatásos, de az amatőr társaságoknál sokkal magasabb színvonalú. Ajánlotta, hogy jelentkezzem hozzájuk, éppen meghallgatást tartanak. Ott a kezembe nyomtak egy nagyjából egyoldalas szöveget, és a meghallgatás végére én lettem a Paul Armont és Paul Vandenberhe szerzőpáros Fiúk, lányok, kutyák című, akkoriban népszerű komédiájának egyik főszereplője. A társulatot Varga Géza vezette, aki az akkori Jókai Színház, később pedig a Magyar Rádió főrendezője volt. Csengery utcai társulatában ismerkedtem meg a színház alapjaival: mi az az olvasópróba, az emlékpróba, a rendelkező próba. Nem csak a szép Csengery utcai színháztermükben, hanem tájelőadásokon is játszottuk. Bőven volt már gyakorlatom, amikor az érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ahonnan az első forduló után kirúgtak.

Szilágyi Tibor színművész Fotó: Hirling Bálint - Origo

Miért?

Nem tudom, de nyilván igazuk volt. Annyit mondtak, hogy jó napot kívánok, én is köszöntem, mondtam valami egyebet is, akkor mondták, hogy a viszontlátásra. Nem tört meg a dolog. A gimnáziumi színkörben, a Varga-féle színtársulatnál szerzet tapasztalataim alapján éreztem, hogy nem vagyok alkalmatlan a pályára. Nyugodt lélekkel mentem el egy kicsit segédmunkásnak, raktárosnak. Szociális okból is szükségem volt erre az irodista anya, a nyugdíjas nagyszülők mellett.

Milyen volt a munkásélet?

A közelünkben található Magyar Optikai Műveknél kezdetem dolgozni négyforintos órabérét. A státuszomban nekem volt a legmagasabb iskolai végzettségem, de attól függetlenül is hamar elegem lett az udvarsepregetésből. Nem volt nehéz, ellenben megalázó. Anyám közbenjárásával kerültem át Sashalomra, az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárába, a forgácsoló műhelybe. A Nagyicce hévmegállónál kellett leszállnom, irdatlan messze volt tőlünk. Egy nap után ki akartam lépni. Már csak azért is, mert ott viszont olyan nehéz vasakat kellett emelgetni, hogy majd' letépték a karjaimat. El is kezdtem „leszerelni", vittem körbe a kilépési lapomat. Eljutottam a gyártóeszköz gazdálkodási osztályára, ahol találkoztam a nálam tíz évvel idősebb technikussal, Szilas Lászlóval. Ketten dolgoztak mellette, Flekk Ferenc sakkfeladványszerző nagymester – máig nem tudom, hogy került oda –, és Sövegjártó Jenő bácsi. Szilas László kérdezte, hogy miért akarok kilépni? Mondtam, nem bírom fizikailag a munkát, pláne úgy, hogy hajnali ötkor már úton vagyok, mert csak úgy tudok fél hétre beérni. Említettem az is, hogy este ráadásul színjátszóköri feladataim is vannak. Szilas azt mondta: „Ne lépjen ki, raktárvezetőt csinálok magából." Így is történt, kilépni készültem, a végén előléptettek öt forint harminc filléres óradíjjal. Egy negyvenes „nénivel" adogattuk ki az eszközöket a munkásoknak. A néni azt is tudta melyik szerszám mire jó, én csak a kalapácsot ismertem.

Szilas úr miért volt ilyen segítőkész?

Nagybetűs ember volt. Átlátta a helyzetemet, nem akarta, hogy közveszélyes munkakerülőnek minősítsenek valamiképpen. Tudta, színészi terveim vannak, márpedig közveszélyes munkakerülőként nem igen felvételizhettem volna a főiskolára. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Más kérdés, hogy majdnem rossz vége lett a dolognak. Amikor az újabb felvételire készültem, szinte minden munkahelyi illetékes aláírta a jelentkezési lapomat, ám egy személyzetis figura megtagadta, mert szerinte én „bujtatott állományban" dolgoztam. Végül megalkudtunk, két-három hónapra áthelyeztetett a galvanizáló műhelybe. Így esett, hogy párolgó savak felhőjéből kibukkanva kerültem be a Színművészeti Főiskolára 1961-ben.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!