Kamaszkorában találkozott először édesapjával, később galvanizáló üzemben dolgozott, majd az egyik legnépszerűbb magyar színész lett

Kossuth-díjas színművész, rendező, színházigazgató, érdemes és kiváló művész. Főszerepek sorát játszotta színházban, filmen, televízióban, rádióban, vagy éppen külhoni hősöknek kölcsönözte a hangját a szinkronstúdiókban. Szilágyi Tibor idén lesz nyolcvan éves. Az Origónak adott interjújában felidézi színházi pályafutása legfontosabb pillanatait. Szó esik gyermekkoráról is, a pályára állás nehézségeiről, örömeiről, tanulságairól. Egy-egy epizódból az adott korszak is kirajzolódik. Történeteiben izlandi támaszpont, Budapest külvárosában üzemelő galvanizáló üzem, a Gellért-fürdő medencepartja, a traiskircheni menekülttábor, egy másfél szobás torontói lakás éppen úgy színtérként bukkannak fel, mint a Nemzeti Színház, a Vígszínház és más honi teátrumok. A karizmatikus művész mindemellett arról is beszél: szüntelenül arra törekedett, hogy mind magasabb szinten gyakorolhassa hivatását, így ma is lelkesen kezd bele a minőséget ígérő újabb feladatokba.

A József Attila színházban folytatta a pályát, ahol tíz év után ismét eljátszotta Petrucchiot, Katát felváltva alakította Margitai Ági és Bánsági Ildikó.

Mindketten csodálatos partnerek voltak. Nagyon jó színészekből állt a társulat, ott játszott Szemes Mari, Kállai Ilona, Kaló Flórián, Fülöp Zsigmond, Bodrogi Gyula, Voith Ági. Fodor Imre a semmiből hozta létre az angyalföldi színházat, melyben Radó Vilmoshoz hasonlóan ő is lehetőséget adott az olyan művészeknek, akik az '56-os forradalom leverése után nehéz helyzetbe kerültek. Engem Berényi Gábor főrendező hívott a társulathoz, amit akkor már Miszlay István igazgatott. Nemigen kedvelték egymást Berényivel, de én jó szerepek sorát játszhattam el. Ilyen volt például Galagonya a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabban, vagy Nagelschmidt az Egy lócsiszár virágvasárnapjában.

Öt évad után mégis a Nemzeti Színháznak lett a tagja – szűk két évre.

Marton Endre hívott át, miután látott a Gorsiumi Nyári Játékokon a Karinthy Márton rendezte Euripides darab, a Helené egyik szerepében. A Nemzeti Színházhoz kerülve óriási élmény volt például a Major Tamás rendezte Téli regében eljátszani Polixenes-t, olyan kollégák mellett, mint Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Csurka László, Tyll Attila, Kállai Ferenc, Szacsvay László – lehetne még sorolni. Major remek dolgokat tudott mondani. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy kiszúrt egy statisztát és egész délelőtt vele próbált. Erre utalt Agárdy Gábor, amikor a jelmezes, maszkos próbák kezdetén, ahol egyebek között azt is kiírják a próbatáblára, hogy „Mindenki maszkíroz!", ő úgy módosított az utasításon: „Mindenki reszkíroz!". Voltak ugyanis jelenetek, amelyeken éppen csak átfutottunk. Volt persze részem makulátlan örömökben is. Illyés Gyula Különcében én voltam a kellemetlen Karlovitz, a titkosrendőr. Sinkovits Imrével volt néhány közös jelenetünk. Sokat jelentett, amikor a játékunk végén megtapsolt a közönség. Ám aztán 1978-ban a kultúrpolitika akaratából átvette a színházat Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, akik – érthető módon – hozták a maguk embereit. Azt vettem észre, hogy például a Danton halálában, amelyet Székely Gábor rendezett – kiváló előadás volt – nekem mindössze másfél oldalnyi szerep jutott, a népjóléti bizottság elnökeként.

Szilágyi Tibor, Csurka István: Deficit című darabjának próbáján a Pesti Színházban Forrás: MTI/Benkő Imre

A Nemzetiből távozva a Vígszínházban töltött el tizenegy évet. Rekord a pályáján. Miként zajlott a váltás?

Még a Nemzeti Színház tagjaként játszottam együtt Várkonyi Zoltánnal egy tévéjátékban. Kérdezte, hogy miként jövök ki a Nemzeti új vezetésével. A válaszomat hallva felajánlotta a vígszínházi tagságot, de akkor még bíztam benne, hogy a Nemzetiben is megtalálnak idővel a nagyobb feladatok. Várkonyi hamarosan megismételte az ajánlatot, azzal kiegészítve: mielőtt döntenék, játsszam el a színházában vendégként A 22-es csapdája című darabban Cathcart ezredest, hogy szokjam a teátrum légkörét. Várkonyi személyében ismét nagy formátumú igazgatót ismertem meg.

Mely előadásokat emelné ki az ottani korszakából?

Mindjárt az első, a Víg kamarájában, a Pesti Színházban játszott darabot, a Horvai István rendezésben 1979-ben bemutatott Csurka művet, a Deficitet. Szomorú tény, hogy Várkonyi Zoltán már nem érhette meg a premierjét. Nem volt rendszerbarát történet, mégis arra kaptam az Érdemes Művész kitüntetésemet. Ami a további produkciókat illeti: a legfontosabb előadások között van Mrożek Tangója is. Kapás Dezső állította színpadra. Edek szerepét játszottam, de a többi szereplőt is illik említeni: Gobbi Hilda, Páger Antal, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Gálffi László, Eszenyi Enikő. Ugyancsak meghatározó volt Schiller darabja, a Don Carlos, Szinetár Miklós rendezésében. Fülöp király szerepét eredetileg Darvas Ivánnak szánták, aki nem tudta vállalni, talán egy betegség miatt. Amikor Szinetár elmondta, hogy én fogom játszani, azt kérdeztem: „Nem vagyok ahhoz fiatal?" Ő azt felelte: az csak egy rossz operai tradíció, hogy Fülöp öregember, valójában egy érett férfi küzdelmét kell megjeleníteni a színpadon.

A Várkonyi örökébe lépő Horvai Istvánt 1985-ben Marton László váltotta a színház élén. Öt évvel később ön távozott a társulattól. Akkori nyilatkozatai szerint kezdtek kifutni a nagyobb kaliberű feladatai a színháznál. Mindenesetre főszereppel búcsúzott, Merész Sancho királyt játszotta Lope de Vega Sevilla csillaga című drámájában. Majd egy ideig szabadúszó volt. Egyebek között játszott a József Attila Színházban, ahogy Sík Ferenc kérésére a Nemzeti Színházban is fellépett vendégként. Ott került sor az első rendezésére is, Romain Rolland A szerelem és halál játékát vitte színre a teátrum várszínházi refektóriumában. Azóta több darabot is jegyzett rendezőként. Tudható: alapos felkészültsége is biztonságot ad a kollégáknak. Ugyanakkor rendre említi, hogy ön színészként jobb rendezőkkel szeret dolgozni, mint amilyennek magát gondolja. Utóbbi felvetése voltaképpen talányos.

Valóban Sík Ferenc biztatására kezdtem rendezni, aki talán észrevette, hogy színészként is a darab egészében gondolkodom. Mindig pontosan tudni akartam, hogy honnan hová kell eljutnom. Horváth Jenőtől tanultam meg, hogy három fontos dolog van a színházban: mit csinálunk, miért csináljuk, és hogyan csináljuk. Olyan evidenciák, amelyeket minden rendezői munkám előtt alaposan átgondolok. Ugyanakkor nem próbálkoznék olyan víziók megvalósításával, amelyekre csak a rendezői hivatás legjobbjai képesek. Egyébként akkoriban játszottam a József Attilában a Csaó, bambino! egyik főszerepét. Horváth Péter darabjában az édesapját, Horváth Jenőt alakíthattam. Ő maga is eljött a premierre, megöleltük egymást, és azt mondta: „Tibikém, előttünk a múlt."

Szilágyi Tibor színművész Fotó: Hirling Bálint - Origo

Igaza volt. 1997-ben leszerződött az Új Színházhoz, amelynek Székely Gábor lett az igazgatója, akinek anno – igaz, csak áttételesen – része volt abban, hogy ön a Nemzetiből a Vígszínházba távozott.

A Merlinben láttam Székely Gábor előadását, a Tótékat, amit a stuttgarti Tribühne Színházban állított színpadra. Utána elbeszélgettünk, kiderült, hogy szabadúszó vagyok. Megemlítettem, örömmel dolgoznék vele. Azt mondta, szerződjem hozzájuk, de hozzátette: pénz nincs. Vonzott az általa létrehozott minőségi színház. Ötvenöt évesen képes voltam leszerződni havi nyolcvanezer forintért. Remek szerepeket kaptam. Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjában Sipos urat Ács János rendezésében, majd a Koldusoperában Tigris Brownt, a Cseresznyéskertben pedig Gajevet. Csakhogy Székely Gábor Új Színházát egyszer csak szétverte a politika.

Az Új Színház után az azóta megszűnt Budapesti Kamaraszínháznak lett tagja, ahol játszott, rendezett is. 2003-ban pedig a soproni színháznak lett direktora. A színigazgatáshoz miként támadt kedve?

Kollégák biztatására adtam be a pályázatomat. Az elődömtől, Mikó Istvántól örökölt struktúrában kezdtem működtetni a színházat. Pesten próbáltunk a Fehérvári úton, már kész előadásokat vittünk Sopronba. Olyan művészeket sikerült magunk mellé állítani, mint Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Avar István – vagyis a Nemzet Színészei közül hárman is szerepet vállaltak Sopronban. A rendezőkből is a legnevesebbeket kértem föl, például Ács Jánost, Csiszár Imrét, Iglódi Istvánt, Szinetár Miklóst, Málnay Leventét. Arra is ügyletem, hogy ne játsszak el senki elől semmit. Sorra készültek a sikeres előadásaink. Azonban három év után – egy városi vezetőváltást követően - mégis megköszönték a munkámat és elbúcsúztak tőlem. Csaknem húsz év után már nincs mit elemezni az akkori történéseken. Volt, ahogy volt. Én visszatérhettem önmagamhoz. Persze az is tény, fokozta a merészségemet, hogy az ügyvéd feleségem zokszó nélkül finanszírozta a „küldetésemet".

Ügyvéd feleségével miként ismerkedtek meg?

Egyetemista kora óta ismertem, futólag. Akkor nézte meg a Ki lesz a bálanya című Csurka István darabot a Thália Stúdióban, utóbb társaságban is összefutottunk. Aztán változtak a dolgok, tavaly voltunk harminc éves házasok.

Az önről készült televíziós portréban láttam egy megható fotót. Derűs kislányt ábrázol, egyik keze az ön kezében, a másik az édesapjáéban.

Orsi a nevelt lányom. Édesapja az ügyvédi kamara örökös tiszteletbeli elnöke, a nemrég elhunyt dr. Horváth Jenő volt. Baráti kapcsolatban voltunk. A képet a hetvenedik születésnapomra kaptam Orsitól, nagyon megérintett. Azt is mutatja: a magánélet dolgait is végig lehet vinni kulturáltan.

Orsi, Szilágyi Tibor nevelt lánya Fotó: Hirling Bálint - Origo

A legélesebb helyzeteket is?

Belátással és eleganciával.

A hivatása mennyi örömet ad még?

Az én generációm szerelemes a színházba, a hivatásába, és akiknek megadatott, hogy a mai napig művelhetjük, az örömünket is megtaláljuk benne. Egyébként az élesebb szakmai helyzeteket is meg lehet oldani kulturáltan. A soproni színház jelenlegi igazgatójával, Pataki Andrással már kinevezése után futottunk össze egyszer a pécsi színházi fesztiválon. Megkérdezte, haragszom-e még Sopronra. Azt feleltem: dehogy haragszom. Az utóbbi években a soproni színháznak, azon belül Pataki Andrásnak köszönhetek két csodálatos előadást. Az ő rendezésében mutattuk be a Soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Nemzeti Színház közös produkciójában Henrik Ibsen Ha mi holtak feltámadunk című darabját. A járvány előtt több mint ötven előadást élt meg. A másik fontos előadás – ugyancsak Pataki András rendezése – Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című könyvének színpadi változata. Maga Márai dolgozta át – kétszázötven oldalt kihúzva az eredeteiből – másfél órás darabbá, Parázs címmel került közönség elé. A marosvásárhelyi színház kiváló színészével Szélyes Ferenccel játszottuk, ez is ötven feletti szériát ért meg, szakmailag is komoly elismerést hozva. Mindkét produkció magas minőséget, színészileg is új kihívásokat jelentett. Most is dolgozom, Veszprémben próbálok a Mindenség elmélete című darabban, amelyet Kálloy Molnár Péter rendez, aki Lőkös Ildikóval írt színpadi művet Anthony McCarten könyve alapján. A mű Einstein életét beszéli el, én vagyok benne az Idő. Engem elért az összes fontosnak tartott díj, nagyon sok mindent kaptam a hivatásomtól. Ugyanakkor az ötvenhatodik pályán töltött évemben is súlya, értéke van számomra az ilyen lehetőségeknek. Lelkes örömmel várom a következőket, ahogy eddig is.