Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mindketten 1991-ben váltak meg a társulattól, miután Ádám Ottó búcsút mondott az igazgatásnak. Könyvéből tudható: az azt követő időszakban elmúlt az a családias hangulat, amit annyira szerettek. Az ön életében társadalmi, közéleti feladatok váltották a másféle szerepeket. Színésznőként könnyen élte meg a helyzetet?
Nem, de mérlegelnem kellett, hogy esetleg a Madách Színház kispadján töltöm-e a színészi pályám további részét, annak ellenére, hogy közben játszottam Veszprémben, forgattam Németországban. Akkor így fogalmaztam meg a helyzetemet: "Thália szekeréről most valaki letaszított, ha tovább kapaszkodom, már csak a porban húzna, így eleresztem. Piszkosan élni nem tudok, és főképpen nem akarok. Ezt a partit csak győztesen szabad feladni. Most még az vagyok. Így emelt fővel mehetek el." Igaz, miután meghoztam a döntést, hosszabb idő után kiírtak egy főszerepre, de már nem játszottam el. Annyit tudok, hogy az előadás gyorsan megbukott – ha benne vagyok, talán velem együtt esik meg ez. A színháznak édesapja intett először búcsút, s a József Attila Színház társulatához szerződött. Én voltam a második.
Mit tartott hivatása lényegének?
Mindig is nagyobb volt bennem a színház utáni alázat, mint az önmutogatásra való késztetés. A színésznek az a dolga, hogy tolmácsolja a művet, segítsen a nézőknek megérteni, megélni az eljátszott sorsokat, eljutni a katarzisig. Sok gyönyörű szerepen át különböző emberek jellemábrázolásával tükröt lehetett tartanom a helyesen vagy helytelenül cselekvő egyéneknek a kívánatos út megtalálásához.
Ami a Madách Színházat követő korszakát illeti, nem maradt sokáig bizonytalanságban. Még a Madách Színház tagjaként lett 1989-ben a Drogmentes Élet Nemzetközi Alapítványnak az elnöke, s maradt is 1999-ig. 1991-95 között a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként mint kultúrdiplomata dolgozott. 1995-től 1998-ig a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt főtanácsosa. 1998-2000 között a Magyarországért Alapítvány elnöke. 2003-2005 között a Fidesz elnöki tanácsosa. 2004-től a Polgári Hermina Alapítvány kuratóriumának elnöke. Ezek a megbízatások, vállalások mutatnak rokonságot a színészi működéssel?
Mutatnak, de mielőtt rátérnék, meg kell említenem: ismerőseimnek mondtam egyszer, hogy én egész életemben gyűjtögettem, de nem pénzt. Hanem tapasztalatokat. Társadalmi feladataimban is ugyanaz hajtott, ami színészként: az volt a szándékom, hogy amit begyűjtöttem, abból úgy adjak másoknak, hogy azzal a legtöbbet segíthessek. Amikor felkértek a Drogmentes Élet Nemzetközi Alapítvány elnöki tisztségére - hogy a figyelmet ráirányíthassam az Alapítvány üzenetének jelentőségére –, még 1989-ben az Operettszínházban, „a Csillagok örökké élnek" címmel az én szervezésemben került sor egy gálaestre az akkori legjelentősebb színészek közreműködésével. Az Alapítvány küldetésének képviseletét az Amerikai Szenátusban Tom Lantos vállalta fel mint védnök. Hozzátenném: a társadalmi feladataimat természetesen társadalmi munkában végeztem.
Mégis gyakran támadják balliberális oldalról.
Miközben engem soha nem vett meg senki. Mindig is tiszteltem és becsültem, ha valaki önzetlenül, de elszántan hitt valamiben. Ha a hitével épített és nem rombolt. Annyi történt, hogy az ország jelenlegi vezetésében éreztem meg azt a képességet, amely szimpatikus módon, általam is fontosnak tartott értékrend mentén viszi előre az ország dolgait.
Gyermekkora, családi gyökerei alapján is érthető, hogy miért pályázta meg 1991-ben a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet vezetői posztját. Amely intézmény akkoriban még a prágai Magyar Kulturális Központ fiókműhelyeként működött. Csehszlovákia kettéválása után, az ön vezetése idején lett aztán önállóvá. Kinevezésekor azonban még a Kádár-rendszer által odarendelt hivatalnokokkal kellett előrébb jutnia, akik inkább akadályozni próbálták. Mindezzel együtt működése alatt számtalan sikeres programot, hagyománnyá váló kulturális eseményt hívott életre. A szlovákiai kulturális élet olyan képviselővel is hangot talált, akiknek averziói voltak a magyarsággal szemben. Gondolom, erős tapasztalást jelentett az az időszak.
Amikor megkezdtem a munkát Pozsonyban, valóban az ön által említett apparátus dolgozott az intézménynél. Diplomataként sokkal nagyobb irigységet, áskálódásra való hajlamot tapasztaltam magam körül, mint színészként. De számomra fontosabb volt az „ügy", mint a konfrontáció. Azt tartottam szem előtt, hogy csak az eseményekről való híradás érdekel, s nem a hozzá vezető út nehézségeinek közreadása.
A színész is kínlódik minden szerepformálásnál, de a közönséget csak az eredmény érdekli. Senkiről nem adtam le rossz jelentést, egyáltalán: „jelentést". Csak a megszervezett rendezvényekről tudósítottam. Igyekeztem szemtől szembe megbeszélni, megoldani a helyzeteket. Az volt fontos számomra, ami ma is: a pontosság, udvariasság, kitartás és elszántság, de sohasem az erőszakosság. Becsületesség, fegyelmezettség és tartás.
Ottani teendői közül mit idézne fel „kapásból"?
Összességében fontos feladat volt. Az egész országot bejártam. Az elvégzett feladatoknál arra figyeltem, hogy mi van a „raktárban". Felkutatva a Felvidéken született, alkotott vagy végső nyughelyet talált példaképeket, s otthonaikat, az emlékhelyeket megjelöltük egy emléktáblával, mellszoborral. Vagy rendbe tettük például a Baross Gábor végső nyughelyéül szolgáló mauzóleumot. Miért volt ez annyira fontos? Mert a kirakat szépsége és milyensége a raktár tartalmának függvénye. Ez annyit jelent, hogy fontos, becsületes látvány akkor jön létre, ha a raktárban példaképek vannak. Ugyanakkor a pozsonyi intézmény sok segítséget nyújtott a kinti magyar egyesületeknek is. Dióhéjban csak ennyi: az intézet megszervezte például a Szlovák Rádióban a Magyar Kultúra Napját. A Szlovák Nemzeti Galériában valósult meg a Lechner Ödön-, Kassák Lajos-kiállítás és a Magyar Organikus Építészet kiállítása. Megható élmény volt Makovecz Imre Zsolnán megrendezett kiállítása is, amelyen ő is részt vett. Zsolna kőkemény terület, az ottani szlovák nacionalista párt törzshelye. Ám a rendezvényt követően több szlovák látogató is azt kérdezte tőlem: van-e lehetőség arra, hogy magyarul tanuljanak az intézetünkben? Azt mondták: megérintette őket az esemény, s azért lenne jó a nyelvtanfolyam, mert akkor könnyebben tudnának kapcsolatot teremteni, kevesebb lenne a félreértés. Akkor indítottuk el az ingyenes nyelvtanfolyamot, nagyjából tizenöt szlovák anyanyelvű résztvevővel.
1995-ben, az egy éve regnáló Horn-kormány idején mentették fel egy faxban.
Amelyből a titkárnőm előbb értesült a menesztésemről, mint én. Ám ha az akkori magyar kormány nem is érezte fontosnak, hogy tisztességgel és hivatalosan elköszönjön, megtették ezt mindazok, akikkel a munkám során kapcsolatba kerültem. Köztük olyanok is, akiknek valóban voltak fenntartásaik a magyarsággal szemben. Egy kinti újságíró megérintő cikket írt rólam. Az volt a címe, hogy Vonzáskör. Elbeszélte benne: korábban el nem tudták volna képzelni, hogy úgy is sok mindent el lehet érni a szlovákiai magyarság érdekében, hogy aki azon munkálkodik, az konszenzust teremt, és nem teszi még inkább ellenségévé a szlovákokat.
Az élet tele van abszurdokkal. Bármit tett, határon innen a közös anyanyelvű, de más világnézetű honfitársai nem hajlanak az elismerésre. Azon különösen megütköztek, amikor úgymond miniszterelnöki tanácsadó lett Orbán Viktor mellett.
Milyen alapon adnék én tanácsokat a miniszterelnöknek? Sosem voltam miniszterelnöki tanácsadó, tanácsosként lettem a munkatársa, ami nagy különbség. Elsősorban a kultúra vonatkozásában mondtam el a véleményem, és jártam vele az országot a kapcsolódó eseményeken, vagy a kampány során. Civil szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, akik arra világítanak rá a mindennapi létben, amire a politikának nincs rálátása. Arra kell felhívni a figyelmet, hogy cselekedjenek, de nem ellenükben, hanem a politikával szimbiózisban.
Milyen karakternek ismerte meg Orbán Viktort?
Nagyon komoly tudása van. Alapos rálátással, összefogottsággal képes értelmezni, a megoldás irányába vinni a legkülönbözőbb ügyeket. Csak egyetlen példa. Az uniós kampány során egy vidéki úton – rendszerint mellette ültem a hátsó ülésen – a figyelmébe ajánlottam egy kétoldalas Márai-szöveget. Nekem is azzal ajánlotta valaki, hogy alkalomadtán mutassam meg a miniszterelnöknek. Amikor megérkeztünk a rendezvényre, megdöbbenten hallgattam a nézőtéren a beszédét, a legadekvátabb módon beleépítve az akkor megismert Márai-szöveg esszenciáját, amit nem az adott írásból felolvasva mondott, hanem kívülről, az olvasottakat megjegyezve. Hihetetlen memóriával rendelkezik. Orbán Viktor mindemellett udvarias, figyelmes ember. Nagyon sajnálom, hogy csak viszonylag rövid időt tudtam mellette maradni, mint állandó kísérője, mert újra beteg lettem. De mégis mellette maradtam, s megalapítottam a Hermina Szalont, majd később a kötcsei találkozó kitalálója és első szervezője voltam.
Könyvében diszkréten, mégis őszintén beszél a betegségéről, amelynek egy orvosi műhiba volt az indikálója. Írja azt is, hogy túl van rajta. Valóban jól van már?
Élek, és az nem rossz eredmény. Ami történt, az egy magabiztos, önmagát mindenkinél felkészültebbnek tartó orvos elhibázott döntésének a következménye, aki úgy műtött meg, ahogy nem lett volna szabad. Két év alatt hoztak rendbe, mégpedig az operációkhoz legszélesebb lehetőségeket biztosító transzplantációs klinikán.
De ezzel együtt nyilvánvalóvá vált, hogy soha többé nem léphetek színpadra. Ezt sokkal nehezebb volt feldolgozni – ráadásul fizikai kínok között –, mint azt az állapotot, amit a Madách színházi felmondásom után keletkezett űrben kellett megélnem. Ami mégis erőt adott a fájdalom leküzdéséhez, az a munka volt. A Vakok Országos Szövetségének hangos könyvtára számára felolvasott hangszalagra rögzített ezernél is több költemény. Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Heltai Jenő, Tóth Árpád versei. Fény helyett hangot adhattam.
Tudható, hogy privát életében Szőnyi G. Sándortól született egy lánya.
Az igazi szerelmem a lányom édesapja, Szőnyi G. Sándor, Saca volt. Húsz évig nagyon jó házasságban éltünk, aztán – ahogy ez másokkal is megtörténik –, mindkettőnk részéről elfáradt a kapcsolat. Nem más volt az okozója. Olyan helyzetbe kerültünk, amikor sem ő, sem én nem találtuk önmagunkat. Nem véletlenül ment le akkor Kecskemétre művészeti vezetőnek, nem érezte már jól magát a Magyar Televízióban. Velem akkoriban történt, hogy nem kaptam szerepet a színházamban. Mindkettőnk válságát a pályánkkal kapcsolatos történések okozták, de ahelyett, hogy összekapaszkodtunk volna, inkább elzárkóztunk egymástól. A válás gyorsan ment, egyik percről a másikra. Vita és a dolgok tisztázása nélkül, sajnálom. Hiszen mi valóban hosszú ideig harmóniában éltünk, igazi lelki társak voltunk. Talán tanulságot is ki lehet hallani mindebből. Nem követtem szüleim példáját, akik mindig mindent meg tudtak és akartak beszélni. Mi önmagunkba zárkóztunk. Hiba volt.
A lánya, két unokájának édesanyja közgazdász lett. Őt nem vonzotta a színészet?
Nem, hiszen látta, mivel jár.
Ön jó anya volt?
Ne azt kérdezze, én milyen voltam, hanem hogy a lányom milyen anya. Hiszen a példát visszük magunkkal. Én az édesanyám mintáját követtem, a lányom is az általam látottakat viszi tovább. Egy végtelenül szerető, odafigyelő, két leányát gondosan terelgető, szívbéli szuper anyuka.
Milyen feladatai vannak mostanában?
Szívesen mondok verset, ha hívnak. A pandémiás korszakban, a bezártság idején erről persze szó sem lehetett, és még most sem vagyunk túl rajta.
Mennyire viseli meg ez a tőlünk független abszurd?
Mindenkit megvisel. De nem panaszkodom. A karantén idején a lányom, a vejem és a két unokám felváltva járt hozzám. Unokáim egyike tizenhat éves, a másik tizennyolc. A mai napig jönnek, praktikus okokból külön-külön, mert mindegyikük magának akar engem legalább egy beszélgetésre. Összességében jól vagyok. Magamban élek, de nem vagyok egyedül. Akkor sincs baj, ha nincs nálam senki. Sosem unatkozom, hiszen az internet lehetőséget biztosít még a munkámhoz is. A baráti beszélgetések pedig gazdagítják napjaimat.
