Holnap, ki tudja, holnap látsz -e még?

Bérczes László megrázó rendezése a kanadai Shaw Fesztiválon, avagy mind meghalunk hamarosan.

Csaknem húsz perc késéssel érkezünk a Shaw Fesztiválra ami Torontótól alig két órányira van, néhány éve Tim Carroll angol rendező igazgatja. Dolgozott Magyarországon, nagyjából ismeri az egész magyar színházi életet, viszonyokat, szereplőket. Bérczes László harmadszor rendez nála, nem kis sikerrel.

Óriási a forgalom a Canada Day-en a Niagara felé. Vajon hogy működik a színház Kanadában? - elmélkedem. Hét óra hét perckor kezdenek vagy a nagy távolságokra való tekintettel több a türelmi idő mint otthon? Felhívom a box office-t, elmagyarázom, hogy a magyar rendező ismerőse vagyok nekem muszáj megnéznem az előadást de a GPS szerint 16 percet késünk. A hölgy nagyon készséges, odaadja a jegyeinket a managernek, majd a "late call"-al be tudunk menni.

Odaérünk, még két perc amíg bejutunk, az előadás délután 2-kor kezdődött, 2.20 van, három kedves nézőteres hölgy ül kint, a tv-n látom, javában megy az előadás.

Megkérdezik honnan jöttünk, a barátnőm mondja Torontóból én rögtön helyesbítek, Magyarországról, a rendező barátai vagyunk, muszáj bemennünk. A hölgy megkérdezi, nem tudnak visszajönni? Mondom, nem. Rendben, semmiképp sem szeretnék, ha László "disappointed" lenne, megnézik mit tehetnek. Beengednek.

Mintha a Gobbi Hilda Színpadra mennék a Nemzetiben hátulról

- gondolom magamban. A sötétben tapogatózunk, érzem a színház illatát, egy év után először. Önkéntelenül elkezdenek ömleni a könnyeim, csak némán. A takarásban állunk. A kellékes jobbra, egy színész balra készül, hogy bemenjen. Pityergek. Nem tudtam, hogy ennyire hiányzott a színház. Csendben felmegyünk a helyünkre, a légkondi hasít, még jó, hogy hoztam bőrkabátot! Lassan felengedünk, bejutottunk, belemerülök az előadásba, nem sokról maradtunk le, épp megtörtént a sorsolás. A "Halál" kimegy.

Az előadás címe: Everybody, Branden Jacobs-Jenkins darabja, 2017-ben mutatták be az Off- Broadway-en.

Zseniális a koncepció, a színészek több szerepet is megtanultak, és a darab elején lottóznak, a golyók segítségével húzzák ki, ki, mit játszik aznap. A darab cselekménye egyszerű, a halál eljön "Mindenkiért" aki szeretne magával vinni "Valakit", a kérdés csak az, ki tart vele? A "Család", vagy a "Barátság", esetleg a "Szépség", az "Elme", vagy az "Érzékelés", esetleg a "Dolgai" amit élete során felhalmozott? Senki sem akar meghalni "Mindenkivel." Úgy tűnik, egyedül kell mennünk az úton.

Elönt a szomorúság. A téma lassan három év bezártság, pandémia és a háború okán is nagyon aktuális, az emberek az elmúlt években hullanak mint a legyek, érdemes mindenkinek elgondolkodnia mi fontos az életben, és mi nem, a halál akár holnap eljöhet értünk. A darab azt a kérdéskört feszegeti, hogyan érdemes élni, hogyan töltjük a köztes időt, amíg meg nem halunk.

A díszletet Cziegler Balázs jegyzi, csodálatos lemeztelenedett emberi alakot szimbolizáló fa áll a játéktér közepén, az egyes jelenetekben a világitással kapunk csodálatos képeket, hangulatokat.

Miközben ülök és az előre várttal ellentétben egyáltalán nem okoz gondot az angol nyelvű elődás tökéletes megértése egyszer csak belém hasít Mari. Tőrócsik Mari. Velem, ahol élt és a kert, a fa, amit úgy szeretett Mari. Vajon Bérczes Laciban is felsejlett ez, mikor rendezett? – elmélkedem. Biztosan. Valamiképp, valahogyan biztosan. Egyszerűen a fa, a kert, a halál kérdésköre felszínre hozza bennem az emlékeket. Milyen jó volt a közelében lenni! Mennyire egyedül volt a végén ő is. Elment az ő Maár Gyulája, és szép lassan utána ment ő is. Sokan elmaradtak mellőle az utolsó éveiben. Szomorú volt látni.

Tovább gondolkodom, Istenem, milyen jól játszotta volna Törőcsik Mari a halált?

Elkalandozom, eszembe jut Viktor Rizsakov rendezése, Gorkij Éjjeli menedékhelye, amiben ő játszotta Luka-t. Zseniális volt. Ez az idős szinésznő is kiváló, kikeresem a nevét a műsorfüzetből, Sherry Flett. Itt egytől - egyig szuper szinészek játszanak kedvemcem a "Szerelmet" játsszó Andrew Broderick. Miilyen szerencse hogy Bérczes itt rendez már harmadszorra, és milyen nagyszerű, hogy Kanadában van egy drámai szinház Torontótól csupán két órára.

Csinálok pár fotót. Vajon itt is tilos? – elmélkedem. Biztos. De akkor is kell. Muszáj, ez annyira csodálatos, hogy muszáj lefotóznom. Lehet, hogy lecsesz majd Bérczes meg Tim Carroll a színház igazgatója, de vállalom. Nekem ez kell. És ebben a pillanatban beüt a ménkű, a gyomrom összeszorul, a főszereplő találkozik a "Szerelemmel" lemeztelenedik - persze csak elméletben, ez Kanada, nem lehet csak úgy meztelenre vetkőztetni valakit- szóval fut körbe körbe "Mindenki" és a "Szerelem" olyan erős mondatokat ismételtet vele mint hogy nem értem mi történik a testemmel, öregszem, és a zene, a színészi alakitás, a rendezés annyira erősen hat hogy egyszer csak megjön a régóta hiányzó katarzis, az igazi színház, a saját lelkem, sírok, mellettem a barátnőm is sír. Megrázó.

Aztán eszembe jut az olimpia. A Színházi olimpia, hogy kell ez a darab oda, Magyarországra. Kell a nézőknek! Muszáj.

A "Szerelmet" játszó fiút nézem, igazából meglepődtem. Az orosz színház a kedvencem, azok az érzelmek, az a mélység az a színjáték. Valahogy azt gondoltam - biztos sznobizmus - hogy a kissé felszínes kanadai mentalitás miatt nem tudnak majd a színészek mélyre menni. Tévedtem. Tudnak. És egyszer csak a színpadon a "Szerelem" úgy dönt, elmegy "Mindenkivel"! Valahogy megnyugtató a füstgép illata, a gomolygó füst az ajtóban, amin keresztül végül távozik 'Mindenki" a "Szerelem"-el a halálba. Feloldoz. Már csak találni kell "Valakit" aki megfogja majd a kezemet- gondolom. Újra sírok. Hálát érzek, boldogságot. Taps, meghajolnak a színészek. Videót csinálok, pofátlanul. Muszáj. Kell a social médiára a siker.

Előadás után fotózom Bérczes Lacit, Cziegler Balázst a színház falán, büszke magyar vagyok, szelfizek a plakátnál, végignézem a reklámajándékokat a színház ajándékboltjában, van néhány ötletem. Gazdagabban távozom. Boldog vagyok, ma. Ki tudja, mit hoz a holnap?

Bánfalvi Laura