A 80-as, 90-es évek egyik legnagyobb magyar színészének tragikus halála

Szenvedélyes, őszinte játékát, önmagát nem kímélő tehetségét a rendezők már nagyon korán felismerték: Bubik István huszonévesen a Nemzeti Színház egyik vezető színésze volt, sorra kapta meg a világirodalom nagy főszerepeit, a nyolcvanas években a közönség és a szakma egyöntetű elismerését. Talán a kirobbanó indulás és a rendszerváltás időszaka vezettek oda, hogy a kilencvenes évek elején, majdnem egy évre elhagyta az országot és rakodómunkásnak állt Londonban. Aztán persze hazajött játszani. Mindvégig hivatásként tekintett a pályájára, de nagyon sok mindennel foglalkozott a színészettel összefüggésben: dobolt, tanított, lovagolt, önálló estjeivel járta az országot. Bármibe is fogott, azt maximális energiával és elkötelezettséggel tette. Megállíthatatlan volt mindenben, amiben hitt. Makacsul ragaszkodott dolgokhoz, egyebek mellett ahhoz a 38 éves bogárhátú autójához, amely végül a halálba vitte: csúszós decemberi úton indult Szolnokról Budapest felé hajnalban, amikor Ceglédbercel közelében frontálisan karambolozott.

„Lett bennem egy szerkezeti sérülés Pista halálával. Megroggyantam és nem tudom, hogy lesz ez kijavítva. Negyvenhat éves volt, ez a kirobbanó férfikor. Nem szabadott volna, hogy a Jóisten elvegye őt!"

- mondta Cserhalmi György egy interjúban, Bubik István tragikus halála után.

Hírtelen halála megrázta az országot MTVA

„Mondd Istenem, miért azok halnak meg mindig, akiknek nem volna szabad? Tudom igazából senkinek nem volna szabad.. Persze.. Ez így humánus.. Keresztényi. De azért.. Tényleg ő volt most a legfontosabb? Bálra készültök odafönt, Uram, aztán kellett egy igazi komédiás? Valaki, akiben még volt szenvedély? Aki ki tudja rúgni a ház oldalát... Szükség volt uram, odafönt egy becsületes nagy emberre? ..."-

írta nekrológjában Bayer Zsolt a Magyar Nemzetben.

Az egész országot megrázta 2004-ben Bubik István hirtelen halála, egy életerős, szenvedélyes, közösségi és közösségépítő, karizmatikus színész váratlan elvesztése.

A színész halálára, szinte mindenki emlékszik: decemberben Cegléd és Ceglédbercel között, hajnali órákban frontálisan karambolozott és a helyszínen meghalt. Később kiderült, minden körülmény rásegített a végzetes ütközetre. Régi barátja, Funtek Frigyes hívta meg Szolnokra, akinek hajnalig ünnepelték bemutatóját, majd Bubik István a Tisza Szállóba tartott, de mielőtt a szobába ment volna, kiment az autójához, hogy valamit behozzon. Feltételezhetően elbóbiskolt és hajnalban indult útnak Budapestre, nagyon fáradtan.

Sokoldalú tehetség volt, kiválóan dobolt Forrás: Wikipédia

Miért történt mindez, miért halt meg ilyen tragikusan és ilyen fiatalon Bubik István - mindenki ezt kérdezte és kérdezi azóta is.

„Pista férfias halált képzelt magának. Ez az volt?"- vetette fel a kérdést Cserhalmi.

Majd elmondta, már abban is kétkedik, hogy Petőfié vagy Latinovitsé az volt- e, hozzátéve, nem lát ezek között a halálok között túl nagy különbséget.

„Pista más, óriási életösztön volt benne, Habzsolt. (...) Benne terjedt az élet."

Volt, aki Soós Imréhez is hasonlította Bubik Istvánt. Soós Imréhez, akit tulajdonképpen eljátszott a tragikus sorsú, nagy színészről szóló Hubay Miklós-drámában. Ez volt a Tüzet viszek - és ez volt egyik legszívbemarkolóbb alakítása.

Szokták mondani, hogy reneszánsz ember, romantikus alkat volt Bubik István, a hagyományos értékek tisztelője és elkötelezett hirdetője, egy olyan korban, amikor kevesen emelték fel a hangjukat a színházi világban a hazaszeretet és a nemzeti kultúra mellett.

Pályafutása és élete a rendszerváltásban átalakuló világ példázata is lehet,

nemcsak azért, mert éppen a nyolcvanas évek elején kezdett színpadon játszani, hanem mert a rendszerváltás felfokozott időszakának aktív szereplője volt. Ő olvasta fel Tőkés László levelét 1990-ben az Illés koncerten a Népstadionban, és 1988-ban az erdélyi falurombolások elleni tüntetésen is felemelte szavát a Hősök terén.

Klasszikus hősszerepeket sorát kapta meg az akkori Nemzeti Színházban, de rockoperák főszerepeit is eljátszotta, első társulatában: Ádámot, Mercutiót, Bánk bánt, Csongort, Tartuffe-öt, II. Richárdot, Istvánt és Jézust alakította sikerrel, szinte rá épült a színház, ennél erősebb indulást aligha képzelhet magának egy színész. Sőt: ennél erősebb színészi indulás nem nagyon volt az elmúlt negyven évben.

A Tartuffe főszerepében Béres Ilonával Forrás: Origo

Az akkori kritika az Élet és Irodalomban, amely általában csak a Katona József Színházat ajnározta, így ír róla, a II.Richard sikere után:

„A szereplők tudják a stílust. Bubik István ennél is többet.

Latinovits Zoltán óta Bubik meri a legtöbbet magyar színpadon.

Szélsőségei nem túlkapások: homogénné szervülnek a figurával. (...) a kész alakítás nemcsak formátumos, hanem ritualizáltságában is átélt."

Bubik az első férfi színész, aki teljesen meztelenre vetkőzött a Nemzeti Színház színpadán Forrás: MTI

De nemcsak a karakter pontos és hiteles megformálása, hanem az a ritka színészi attitűd, amely mindent képes vállalni, ha művészetről van szó, megmutatkozott ebben a darabban, hiszen

Bubik volt az első férfiszínész Magyarországon, aki teljesen meztelenre vetkőzött a Nemzeti színpadán.

„Bubiknak nem okoz gondot egységben megőrizni a figurát: a testileg és lelkileg lemeztelenedő, trónfosztott Richárd, akinek továbbra is nehezen pattan föl az ajka Bolingbroke nevének kimondására, férfiasodó fájdalmában és haláltusájában ugyanaz a nyers, vad, betörhetetlen egyéniség marad, mint amilyen királyként volt."

A darabot Kerényi Imre rendezte, aki a színház igazgatójával, Vámos Lászlóval és Sík Ferenccel együtt Bubik pályájának meghatározó rendezője volt.

A húszas évei közepén és sikere teljében járó színész így fogalmaz egy interjúban:

„A színész dolga úgy játszani, hogy a közönség higgyen neki. Úgy érzem, hogy eddigi alakításaim alatt a főszerepek bizonyos részeiben már sikerült a hitelteremtés."

Sokkal később erre az időszakra maga Bubik egyébként úgy emlékezik vissza, hogy az első 15 évben nem tudott olyat csinálni a színpadon, amiért negatív kritikát kapott volna. Talán csak a sikeres színészeket rendszeresen gyalázó Molnár Gál Péter bírálgatta, amikor azt írta - tegyük hozzá, szánalmas módon - , hogy szeretné látni már úgy, hogy nem vesz minden figurát hősre.

Udvaros Dorottyával, A néma levente című darabban Forrás: MTVA

Noha nem a legjobb társulat a nyolcvanas években a Nemzetié és ekkoriban alakul a Katona József Színház, ahová a két akkori vezető, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor őt is meghívja, Bubik már nagyon fiatalon ragaszkodik valamiféle eszményhez, amely a nemzet első színházáról él a fejében és nem megy el oda játszani.

„Aztán amikor megszületett a Katona József Színház, engem is hívtak a Gáborok. Izgalmasnak is éreztem, hogy újonnan alakult társulattal, ennyi kiváló emberrel együtt dolgozzam,

de akkor még erősebb volt bennem a romantikus kitartás a Nemzeti Színház mellett. Úgyhogy maradtam."

Több mint tíz évig volt a Nemzeti tagja, majd egy tudatos elhatározással, a közönség meglepetésére rövid ideig hátat fordított a színháznak és Londonba költözött, hogy rakodómunkásnak álljon és kipróbálja magát a kapitalista világban, civilként.

Részint átmeneti fásultság vezethetett ehhez a döntéshez, részint a rendszerváltás utáni világ lehetőségei, amely sokakat kimozdított addigi megszokott életükből.

Az utazásról később elmondta, mindenki számára kötelezővé tenné a kiszakadást a szokványos életritmusból, a nyugatiakat elküldené keletre, a keletieket pedig nyugatra. Ő kint ébredt arra rá, hogy addig mennyire önállótlan volt, mindig másoktól függött és még sok minden másra is rácsodálkozott. „Idegen voltam és civil.(...)Nagyon sok minden kitisztult előttem. Nagy trauma volt ez az utazás, olyan hatások értek, hogy néha nagyon komolyan depressziós voltam."

Mindenkinek kötelezővé tenném az utazást, még 35 éves kor előtt MTV

Ráismert a speciálisan közép-európai énjére, arra, hogy történelmünk miatt levetkőzhetetlen gátlásokat hordoz magában. Egyébként többször beszél mély depresszióról, amiből mindig sikerült kijönnie.

„Nálunk az előítéletek világában az ember mindig reflexszerűen átgondolja, hogy nekem most szabad- e nevetnem, örülnöm, mit szól hozzá a másik, mit szól hozzá a szomszéd..."

A londoni életét Eperjes Károly telefonja és felkérése szakította meg, aki a nagy tervekkel induló Művész Színházhoz hívta társulati tagnak. A színház alapítói: Schwajda György, Törőcsik Mari és Taub János a színész számára garanciák voltak, hogy amint ő maga fogalmazott, „nem középiskolás fokon" fognak színházat csinálni. Alig egyéves távollét után tehát egy teljesen friss társulatban kezdte, új tervekkel.

Később a Művész Színház röpke két évadáról szólva a színész később megfogalmazta, hogy szerinte melyek voltak a társulat rövid életének okai.

„A belső összhangot tetézte, hogy

a színházigazgatók egy része, amely tradicionálisan kézben tartja a szakmát, a főiskolát és a különféle szakmai érdekképviseleteket és ezzel belterjessé teszi a színházi életet szinte rosszul lett, hogy nélkülük indult el egy nagyon komoly kezdeményezés.

Terjeszteni kezdték, hogy összeférhetetlenek, nagyképűek, fegyelmezetlenek és anyagiasak vagyunk. A kritikusok élcsapata szintén negatívan próbálta befolyásolni a közvéleményt. Ennek ellenére két különleges évadot produkáltunk."

Azaz, már évtizedekkel ezelőtt fogalmazott meg Vidnyánszky Attiláéhoz hasonló gondolatokat a belterjes pesti színivilágról és az ezzel - személyekben is - összefonódó színművészeti főiskoláról.

Arról is beszélt egy interjúban, hogy a legnagyobb csalódás az volt számára, amikor rájött, hogy kik vezetik a főváros kulturális életét. (Az SZDSZ-es Demszky Gábor főpolgármestersége időszakáról van szó.) Később nyolc színésztársával megalapította a Kelemen László Színkört, ezt Bubik úgy élte meg, mint egy nagyon fontos összetartozást amelyhez családjaként ragaszkodott a széthúzó szakmában.

Pécs, 2000. november 22. Bubik István, Arthur Miller: Pillantás a hídról című kétrészes drámájában a Pécsi Nemzeti Színházban. A rendező Szikora János. MTI Fotó: Kálmándy Ferenc Forrás: MTI/Kálmándy Ferenc

Aztán a Kelemen László Színkör az Új Színházhoz csatlakozott, ez új lendületet adott a színésznek, de az ezredforduló és a kapitalizálódó világban megváltozott színészi életforma egyre távolodott a rá jellemző, őszinte, szókimondó, a mélységekre fogékony világától. Nem szerette a kereskedelmi média erősödését és a pénzért és hírnévért kapható sztárokat, sokszor felemelte a hangját az ilyen tendenciák ellen. A kilencvenes évek végén adott interjúban arról beszél, szerinte hiányzik egy hazafiasabb, jellemesebb színházi gondolkodásmód az egész szakmában és kellene egy igazi Nemzeti Színház is a legjobb színészekkel, egy erre méltó épületben, amely hazafias szellemben gondolkodik.

Egyre gyakrabban adott hangot ennek a nézetének, harcolt az elsilányuló közélet és média butaságai ellen, amelyben szerinte nincs hely már a színésznek. A Ritka magyar című egyéni estjeivel járta az országot, akkor is, ha nem kapott díjazást érte.

Neki nem a média, hanem azok a nézők erősítették hitét, „akikkel Olaszliszkától Bodajkig megismertethette a magyar költészetet."

A pálya elején a tévéjátékok és a televíziós közvetítések országos hírű színésszé tették. Sikeres tévéfilmekben játszott, élete utolsó éveiben a legnagyobb filmrendezők dolgoztatták, szerepelt egyebek mellett Szabó István A Napfény íze című filmjében és a Bereményi Géza rendezte Hídemberben.

A teljesítményt, az embert próbáló erőfeszítést értékelte, szemben az olcsó sikerekkel, csodálta a sportolókat, imádta a zenét, maga is sportolt és professzionális szinten dobolt.

Két évvel a halála előtt azt mondta egy interjúban, hogy egyik énje a harcos, amely imádja a színházat, de a másik énje el van keseredve. Látva, hogy a szakma nem volt fogékony mindazokra, amiket megfogalmazott, úgy érezte pusztába kiáltó szó ezekről nyilatkoznia,

felesleges kiöntenie a lelkét, nem történik érdemben változás.

Ebben ez időszakban az egyik legjobb színpadi alakításáért Arthur Miller: Pillantás a hídról című darabjában, Eddie Carbone alakjának megformálásáért színészi díjat kap. És így írtak róla:

Bubik Istvánt ennyire kidolgozottnak, hitelesnek, pontos szerepértelmezésre épülően fegyelmezettnek még soha nem láttam. Megítélésem szerint eddigi pályájának talán legkiemelkedőbb alakítása ez. Képes érzékeltetni a minden típusú - származási, családi életre és baráti kapcsolatokra vonatkozó - tradíciókhoz való vaskalapos ragaszkodást, ugyanakkor nem dúvadat játszik, nem a szerelemtől elvakult gonoszságot és kegyetlenséget, hanem egy összetett emberi tragédiát ír le pontról pontra.

Mindig újra készült és mindig szenvedéllyel, halála előtt nem sokkal Kubik Annával, első nagy szerelmével egyeztetett egy eljövendő darabról, amelyet Kiszely Gábor történész kettejükre írt. Vele egyébként barátok maradtak és egymás kölcsönös mércéi.

„Nagyon szerettem vele játszani - fogalmazott Kubik Anna egy interjúban. - Nem volt kiszámítható partner, de az biztos, hogy nem lehetett unatkozni mellette. (...) Mindenkit lehengerelt az energiáival, a felkészültségével, kalandvágyával.

Nem tudok mutatni pillanatnyilag egy olyan embert, aki akár kvalitásával, akár a személyisége varázsával kicsit is hasonlítana hozzá.

(...) Volt köztünk egy nagyon nemes versengés, ami valamiképp a szeretettel van összefüggésben. Eljött, megnézett, és azt mondta, most te vezetsz eggyel, most megint kapaszkodhatok. (...) Nála sohasem volt mese. Most nehéz felfogni mihez tartsam magam, mihez igazodjak. Nekem ő volt az igazodási pont. Az ember a nézőknek játszik, de valójában mi nagyon szerettünk egymásnak játszani."

Elmondta, hogy ami mindenki mástól megkülönböztette, az a tradíciókhoz való feltétlen ragaszkodás és ami talán egyre kevésbé jellemző, hogy a barátaiért tűzbe ment volna és a barátság kedvéért bárhová elindult volna.

„Hisz azon a -végzetes - napon is azért kerekedett fel..."

Emlékére kollégái díjat hoztak létre, a Bubik István-díjról évente Kubik Anna vezetésével dönt a kuratórium. A díjat egy 35 évesnél fiatalabb színész vagy rendező kaphatja meg.