Rendhagyó és merész az 56-os alibigyerek, az „antennás ember”, akire Coppola is felfigyelt

Vágólapra másolva!

56-os alibigyerek, akit a klinikai halál állapotából hoztak vissza, ritka antennás ember, neves építész, díszlettervező, képzőművész, történelmi dizájner... F. Kovács Attila különös ember, aki valódi csodákat alkotott itthon és külföldön. Folyton dolgozik, vibrál, alkot, gondolkodik. A stílusa egészen egyedi: váratlan térhasználat jellemzi, szeret a fénnyel játszani, alkotásaiban – legyen az képzőművészeti alkotás, múzeum, film- vagy operadíszlet – drámai az összhatás. „Filmépítészként" dolgozott többek között Szabó Istvánnal, külföldön neves operarendezők kérték, hogy építsen rendkívüli díszleteket, megjárta Hollywoodot, ahol Coppola és John Frankenheimer azonnal lecsapott rá, amint meglátták a munkáit. Végül úgy döntött, mégis hazajön, ugyanis felkérték a Terror Háza Múzeum megalkotására. Legújabb munkája a Puskás Múzeum. F. Kovács Attila alkotásai most már egy könyvben is láthatók, amely néhány napja jelent meg. A kötet maga is egy műalkotás... Olyan különlegesen egyedi, mint F. Kovács Attila munkái. Interjú F. Kovács Attilával.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

építész képzőművész dizájner Terror Háza Puskás Múzeum F. Kovács Attila

Többnyire alaposan felkészülök, mielőtt interjút készítek valakivel. Önnel azonban gondban vagyok: egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy valóban, mindenre kiterjedően megismerjem a munkáit, az életútját. Építész, díszlettervező, dizájner, képzőművész, belsőépítész - ráadásul minden területen kiemelkedőt alkotott. Ön hogyan fogalmazná meg a művészetét? Egyszerűbben fogalmazva: kicsoda Ön?

Hogy ki vagyok én? Egyrészt büszke pécsi vagyok – ugyanis nagyon szeretem a várost, ahol születtem. Külföldön sokszor kérdezik tőlem:

„Hol van az a Pécs?"

„Hogy hol van?"

- válaszolom.

„Ott, ahol Marcel Brauer és Victor Vasarely született. És én is ott születtem."

Ha másként kérdezi, akkor úgy fogalmaznék, hogy megvalósító, létrehozó ember vagyok. Végzettségem alapján építészmérnök vagyok, de az egyetem előtt építőipari technikumba jártam. Ott testközelből megismerkedtem az anyagokkal. Imádok rajzolni, és úgy gondolom, tudok is. De ez nem elégít ki. Az az igazi, ha materializálódik - megvalósul -, amit elképzelek, lerajzolok. Hiszen addig az csak egy idea. Én pedig szeretem, ha megvalósulnak az elképzeléseim. Ezért mondtam, hogy megvalósító ember vagyok.

Makovecz Imre ritka, antennás embernek nevezte önt. Hogyan értette ezt?

Úgy látta, hogy a világban vannak olyan emberek, akiknek valamiféle antennájuk van, amellyel érzékelik a világ hangulatát, a Zeitgeist. Imre engem ilyennek tartott. Soha nem mondta a szemembe, de egy cikkben leírta. Kitüntető volt számomra. Iskolában sosem tanított, más úton ismertem meg őt. Az egyetemen láttam egy érdekes tervet - egy csillagvizsgáló építészeti terve volt, amit Sáros László készített. Nagyon tetszett.

„Ki lehet ez a srác?"

Kiderült, hogy egy kollégiumban lakunk. Megismerkedtünk, jó barátság alakult ki közöttünk. Ő említette Makovecz Imre építészt, aki nagyon jó fej, és egy fajta mesteriskolát tart a lakásán. Ha van kedvem, menjek el. Hogyne mentem volna. Így találkoztam Imrével.

Óriási hatással volt rám. Nem feltétlenül az általa tervezett épületek hatottak rám, hanem Imre szellemisége, nyitottsága, hallatlan spiritualitása fogott meg.

Volt benne valamiféle képesség, amit nehéz megfogalmazni. Úgy mondanám: egyfajta próféta volt. Olyan előadásokat tartott, hogy utána azt éreztem, kimegyek és lebontom a falakat.

Nem a saját elképzeléseit erőltette rám, hanem engem erősített meg a saját hitemben az előadásaival.

Rengeteget tanultam tőle - nem épületeket tervezni, mert azt nehéz tanítani. Bizonyos fokig persze lehet, de valójában azt, hogy az ember hogyan találjon ki egy ideát, nem lehet megtanítani. Úgy gondolom, nekem összejött.

Az egyetem elvégzése után építészként kezdett dolgozni?

A hetvenes években nagyon nehéz volt építészként tevékenykedni. Egy pécsi építészirodában kaptam állást, de nem volt túl sok megbízás. Mégis úgy kellett tenni, mintha dolgoznánk. Később ez az iroda felbomlott. Budapestre jöttem, ahol a Műemléki Felügyeletnél helyezkedtem el. Területi felügyelő lettem. Ha valami nem nekem való, akkor ez az volt. Adminisztrációs feladataim voltak. Igazán szenvedtem ott is, és előtte a tervezőirodában is. Ráadásul akkoriban vezették be a blokkolóórát, amitől kiütésem lett.

Fájt a fejem, fájt a gyomrom, de valójában a lelkem fájt, mert nem tudtam értelmes életet élni.

Bódy Gábor filmrendezővel jó barátságban voltam, és panaszkodtam neki, hogy borzalmas állásom van. Megkérdezte, hogy miért nem megyek el a Filmgyárba? Most kezdi az új filmjét forgatni, menjek oda dolgozni. Kérdőn néztem rá:

„Gábor, mit tudnék én ott csinálni?"

Azt válaszolta, hogy

„te tervezed majd a filmemben a hintókat."

Ez akkora marhaságnak hangzott, hogy otthagytam a Műemléki Felügyeletet, és elmentem a Filmgyárba dolgozni.

Kiderült, hogy az építészmérnöki végzettségem kiváló ahhoz, hogy díszlettervező legyek. A Filmgyárban pedig nagyon szerettem dolgozni. Azóta figyelek arra, hogy csak olyan munkát vállaljak, amihez kedvem van, amit szeretek csinálni.

Akkor úgy mondtuk, a Filmgyár valamiféle amerikai munkahely volt. Kötetlen volt a munkarend. Ha dolgozni kellett, éjt nappallá téve hajtottunk. Ha nem volt munka, be sem kellett menni. Nem kellett ott lenni a november hetediki ünnepségen sem, és nem kapott érte fekete pontot az ember.

Nagyon más volt a filmes világ. Annyira megszerettem, hogy körülbelül húsz évig ott is ragadtam. Persze, nem a Filmgyárban - mert ott öt évig dolgoztam, öt év után ugyanis mindenkinek szabadúszóvá kellett válnia, a státuszokat megszüntették –, hanem a filmes világban. Az évek alatt pedig sok rendezővel, filmes szakemberrel ismerkedtem meg, dolgoztam együtt.

Érdekelte korábban is a díszlettervezés?

Nem tartottam sokra a klasszikus díszletépítést. Amit én csináltam, az inkább filmépítészet volt - a saját fogalmaim szerint. Többek között Sándor Pál, Kardos Ferenc, Szabó István és Janisch Attila játékfilmjeiben dolgoztam. Hihetetlenül élveztem minden pillanatát. Merem remélni, hogy akikkel dolgoztam, ők is élvezték. Aztán 1985-ben Sándor Pál Csak egy mozi című filmje után új irányt vett az életem. Hallatlan szerencsém volt - talán egy kicsit tündérmesébe illő -, hogy ezt a munkámat az olasz Abitare című építészlap közölte. Nemcsak megjelentette, hanem a címlapon is ennek a filmnek a díszlete volt látható.

Milánóban Gianfranco De Bosio híres operarendező betért az újságoshoz és meglátta a magazin címoldalát. Azt mondta: ez a pasas kell nekem, aki ezt készítette.

Kinyomozta, hol élek. Az asszisztense jött Magyarországra, találkoztunk, és három hét múlva már Milánóban terveztük A Rajna kincse című Wagner-opera díszletét.

Ez így nagyon egyszerűnek hangzik - de ez rendkívüli elismerés. Akkor ön is így érezte?

Valójában küldetéstudatban élek. Azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek. Így kellett történnie.

Természetesen nagyon örültem, óriási kihívásnak éltem meg. Korábban ugyanis nem terveztem operadíszletet. Az építész végzettségem inkább előnyt jelentett az opera díszleteinek megálmodásához.

Fantasztikus munka volt, rengeteget tanultam. Például azt, hogy hogyan kell a színpadon a díszletet világítani - ugyanis a fénnyel varázsolni lehet. Ezt nagyon élveztem. Milánó, Torino, Velence és Budapest között ingáztam évekig. Később hasznosítottam is a tudásomat, amit Olaszországban szereztem, amikor Szabó Istvánnal készítettünk operákat Lipcsében vagy a Bécsi Staatsoperben, ahol már felkészült opera-díszlettervezőként dolgoztam, és a világításhoz is értettem.

F. Kovács Attila alkotása Forrás: F. Kovács Attila

Azt mondta, hogy az élet nem véletlenek sorozata, hanem minden okkal történik. Gyerekkorában klinikai halál állapotába került - újraélesztették és meggyógyult. Ez fordulópont volt az életében? Ez az esemény összefüggésben lehet azzal, hogy úgy gondolja, mindennek oka van, ami történik velünk?

Ami történt velem gyerekkoromban, valójában az események sorozatában az egyik epizódnak tartom, aminek így kellett lennie. Semmiképpen nem tekintem fordulópontnak. Talán olyan értelemben egy kicsit mégis az, hogy 10-13 éves koromban nagyon sok félelem, gátlás volt bennem. Nem éreztem túl jól magam. Rémálmok gyötörtek, a szüleimmel sem voltam jóban. Kicsi voltam és gyenge, véznácska gyerek, akin átgyalogolnak.

A Balatonnál voltunk, amikor teljesen váratlanul, minden átmenet nélkül elvágódtam a parton, mint egy darab fa.

A mentő a marcali kórházba vitt. Ott újraélesztettek. Másnap reggel az orvos megkérdezte: tudom-e, hogy újjászülettem. Nem, nem tudtam. „Miért?" - kérdeztem. Az orvos azt mondta, hogy percenként tizennyolc szívverés alatt nem lehet életben maradni. Nekem tizenhatot mértek a mentőben.

Mi okozta ezt a váratlan rosszullétet?

Egy alattomos gyulladás. Abban az időben még működött iskolafogászat, ami nem arról volt híres, hogy professzionálisan tömték vagy gyökérkezelték a gyerekek fogait. Volt egy gyökérkezelt fogam. Nem fájt, hiszen az idegeket kiölték belőle, de begyulladt. A gyulladás a mandulámra húzódott, az pedig ráment a szívemre. Szívizomgyulladásom lett, de ebből semmit sem éreztem, csupán elájultam, és meghaltam. Aztán újraélesztettek, és „összekalapáltak" a kórházban. Ott kihúzták a fogamat. Később Pécsen kivették a mandulámat is. Az jó emlék, mert akkor még éterrel altattak, és nagyon jót álmodtam.

Ne mondja, hogy még erre is emlékszik...

Igen, pontosan emlékszem. Azt álmodtam, hogy bemásztunk a haverjaimmal a PVSK pályájára, és a nagypályán fociztunk. Amikor a műtét után felébredtem, persze, nagyon fájt a mandulám helye. Az orvos azt mondta, hogy elmúlt a szívizomgyulladásom, és éljek úgy, mintha ez sosem történt volna meg. Ne foglalkozzak többé ezzel, felejtsem el. Annyira megfogadtam a tanácsát, hogy tényleg elfelejtettem. Aztán egyetemista koromban az akkori barátnőm édesapja, aki hosszú ideig Indiában élt és valódi tudományként foglalkozott az asztrológiával, megkérdezte, hogy elkészítse-e a horoszkópomat. Akkoriban itthon nem sokat tudtunk az asztrológiáról és a horoszkópokról. Mondtam neki:

„Megmondom őszintén, Pali bácsi, hogy nem tudom, mi az, de ha gondolja, miért ne."

Elkérte az adataimat, és el is készítette. Sejtelmes mosollyal fogadott, amikor vendégségbe érkeztem hozzájuk.

„Gyere csak" – mondta - „mutatom, hogy mit mond a horoszkópod. Hatalmas szakmai siker,szép nők, sok pénzt keresel majd és körbeutazod a világot."

Azt gondoltam magamban, hogy ha én cigány jósnő lennék, körülbelül ugyanezeket mondanám. Ezzel nem lehet lebőgni. Aztán Pali bácsi folytatta:

„Van viszont itt egy érthetetlen dolog: történt valami veled 12-14 éves korod környékén? Mert úgy látom, hogy valójában meghaltál, mégis élsz."

Mondtam neki, hogy semmi nem történt. De ragaszkodott ahhoz, hogy bizony ő a horoszkópomban látja, hogy valami nagy baj történt velem gyerekkoromban. Körülbelül húsz percig gondolkodtam, mire bevillant a Balatonnál történt eset. Ezt látta az asztrológus. Tudom, hogy ő ezt senkitől nem tudhatta, hiszen én is teljesen elfelejtettem már. Ha ő az asztrológiai ábrákból képes volt ezt megállapítani, akkor számomra ennek hitele van.

F. Kovács Attila Forrás: F. Kovács Attila

És hát Pali bácsinak végső soron igaza lett...

Igen, igaza lett, most már látom, hogy gyakorlatilag megvalósultak a jóslatai.

Térjünk vissza a szakmai útjára. Az operadíszleteknél tartottunk...

Miután befejeztem Torinóban az operadíszletekkel kapcsolatos munkákat, szinte azonnal Berlinbe hívtak - ugyanis akkor Berlin volt Európa kulturális fővárosa. Fél évig ott dolgoztam. A Cafe Einstein nevű villa felső szintjén a DAAD galériában kiállításokat szerveztek. Három művészt hívtak meg - Angilából Jasper Morrisont, Spanyolországból Javier Mariscalt, Magyarországról pedig engem. Egy-egy termet kaptunk, ahol mindenki elkészítette a saját installációját. Ezután Szabó István keresett meg, hogy elkezdődnek egy Warner Brothers produkció, a Találkozás Vénusszal című filmdrámájának munkálatai, vállaljam el a látványtervezését. Természetesen szívesen vállaltam. Ezt követően10 évig dolgoztunk együtt. Létrehoztunk például egy fantasztikus operaelőadást, a Borisz Godunovot Lipcsében, amelynek a díszlete egy kilenc méter magas, öt méter vastag felállított kódex volt. A kódexet ki lehetett nyitni, belül szobácskák voltak, és úgy volt megépítve fából, mint egy régi hajó, amely kerekeken gördült. A könyvet muzsikok aranykötelekkel mozgatták a színpadon. Szenzációs volt. Ezután Verdi operáját, A trubadúrt készítettük el Bécsben. A napfény íze című film volt az utolsó, amelyben együtt dolgoztunk.

Hogyan került ezután Hollywoodba?

Amikor befejeztük A napfény íze című filmet, azt kérdeztem magamtól, hogy mi jöhet még? Szerettem volna feljebb lépni, más környezetben megmutatni, mire vagyok képes. Nem voltam elájulva minden hollywoodi filmtől, de kétségtelen, hogy neves, kiváló rendezők és filmes szakemberek rendkívüli filmeket is készítettek ott. Gondoltam, miért ne próbáljam ki ott is magam? Először zöldkártyát kellett szerezni, ami akkoriban sem volt egyszerű. Egy Los Angelesi ügyvéd nyújtotta be a papírjaimat - és meglepetésemre hamar meg is kaptam a zöldkártyát. Azt írták rá: exceptional ability artist, ami azt jelenti: kiváló képességű művész. Na, mondtam, úgy néz ki, hogy akkor hivatalosan is igazolták, hogy művész vagyok.... Elköltöztünk családostól az Egyesült Államokba. A feleségem, Zsuzsa és Sebő fiam készített nekem egy CD-romot - ez volt a portfólióm. Rendkívül nagy sikert arattam vele. Ez hihetetlen újdonság volt akkoriban, sok helyen azt sem tudták, hogyan kell lejátszani. Hat ügynökségnél jelentkeztem, öt azonnal felvett volna. Egyet kiválasztottam - ők menedzselték többek között Fellini díszlettervezőjét, és James Acheson angol kosztümtervezőt is, aki a Bertolucci-filmek kosztümjeit készítette.

Az ügynökségnél Coppola és Cronnenberg is azonnal jelezte, hogy ha elkezd egy új filmen dolgozni, számít rám.

Késő ősz volt - elkezdődtek az amerikai ünnepek. Amikor beindult volna ismét a munka, a filmesek Hollywoodban sztrájkba léptek. Először a filmírók, majd a rendezők, operatőrök, később mindenki. Lényegében Hollywood legnagyobb filmes sztrájkja alatt voltam Los Angelesben. Egy kockát sem forgattam. Furcsa volt. Húsz évig folyamatosan dolgoztam, ami jó volt, hiszen munkamániás vagyok. Los Angelesben pedig reggelente az ágy nagyon szép bevetése volt az egyetlen dizájn feladatom. Drámai volt, hogy nem dolgozhattam. Bementem az ügynökséghez, ahol nyugtattak, hogy ne aggódjak, nemsokára lesz munka, de most a sokszoros Oscar-díjas rendezők, tervezők is türelmesen várnak, sztrájk van. Mellesleg nem unatkoztunk, bejártuk a környéket. Imádom Frank Lloyd Wright építészt. A világ egyik legjobb építésze. Az általa tervezett házakat élőben látni nem volt csekélység. A táj is fantasztikus Los Angeles környékén - bejártuk a sivatagot, csoda dolgokat láttunk. A várost nem szerettem túlságosan, az ott élő embereket pedig még kevésbé. Annyi hamis, hazug, álságos, képmutató emberrel még életemben nem találkoztam, mint ott.

Ekkor hívták haza, Magyarországra, hogy elkészítse a Terror Háza Múzeumot...

Igen. Fábry Sándor barátom telefonált, hogy jöjjek, mert a Terror Háza Múzeumot csak én tudom elkészíteni...

Miért gondolta így?

Mert ismer, tudja, hogy milyen tervező vagyok. Valamint azt is tudta, hogy 56-ban mi történt velem és a családommal.

Nagybátyám a pécsi Sophiane Gépgyár munkástanácsának vezetője volt, és alibigyerekként mindig engem vitt magával. Tudja, ha egy férfi egy gyerekkel sétált akkoriban az utcán, nem volt miért igazoltatni. Viszont ha egyedül ment, akkor biztos, hogy valami rosszban sántikált, és azonnal igazoltatta az ÁVÓ.

A gyerekágyamat az ablak alá húzták a szüleim, azt volt a legbiztonségosabb hely, mert akkor már belőttek ablakokon is. Kemény időszak volt... Nagybátyáméknak később menekülniük is kellett, mert tudták, ha bejönnek az oroszok és elkapják, akkor biztos, hogy felakasztják. Már december volt, mire nekiindultak, nagy hó esett, a határon pedig mindenkire lőttek.

Nagybátyám fűzfavesszőket vágott, leszúrta a hóba és zseblámpát akasztott rá. A fűzfavesszőket fújta a hideg szél, a zseblámpa pedig úgy mozgott, ahogy a vessző. A határőrök azt hitték a sötétben, hogy a távolban disszidensek menekülnek, és azonnal lőttek. De ők más útvonalon szöktek.

A Terror Házában a Könnyek Terme a flexibilis keresztekkel ennek a történetnek állít emléket. Disszidens emlékmű – egy személyes installáció.

Ott tartottunk, hogy Amerikában várta, hogy dolgozhasson, de közben hívták Magyarországról. Gondolkodott, hogy elvállalja-e a Terror Háza Múzeum megvalósítását, vagy maradjon Los Angelesben?

Nem gondolkodtam. Örültem, hogy végre dolgozhatok. Hazajöttem, találkoztam Schmidt Máriával, aki korábban látta azt a tervemet, ami a Kieselbach Galériában is ki van állítva. Ez egy SZDSZ-es, 1956-os mártíremlékmű-pályázat volt a 301-es parcellához. Az emlékmű egy óriási, belül üres kőkocka volt, a tetejéből kivágva az évszám:1956. A kocka belsejében az áldozatok nevei lettek volna gravírozva a rozsdamentes lemezekkel burkolt falakba. Ahogy a nap besütött a kocába, rávetítette az évszámot, a mártírok neveire. Máriával nagyon jót beszélgettünk, éreztem, hogy egy húron pendülünk. Azt kérte, hogy valami ilyesfélét találjak ki a Terror Háza külsejére. Így jött a pengefal ötlete a terror felirattal és a hatalmi szimbólumokkal. Inspirált Arthur Koestler műve, a Sötétség délben című könyv is, ami az egyik kedvencem. A kiálló nagy párkány pont délben veti a legnagyobb árnyékot a falra. "Sötétség délben" – szimbólikusan és a valóságban is. A felirat negatívban lett kivágva - és itt a negatívnak is jelentősége van.

A Terror Háza bekerült a világ tizenkét legfontosabb épületei közé, ami tipográfiát használ a homlokzaton. Csak a VI. kerületi építési osztály akarta leszedetni, de hála Istennek megnyertük a pert és ott maradhatott.

Azóta - úgy érzem - a város is befogadta az épületet, ikonikus helyszín lett. Akkor, amikor megalkottuk, talán túl merész volt ez a megoldás az Andrássy úton, de azt gondoltam, hogy a Terror Házát ki kell emelni a paloták sorából, kell ez a feltűnő gesztus. Ez az épület nem csak egy ház a többi közül. Már csak a történelme miatt sem. Milyen paradox: az épületet előtte a nyilas keresztes párt bérelte egy zsidó festőtől. Utána lett az ÁVÓ székháza. Micsoda történet ez...

Eredetileg fekete járdaköveket álmodott meg a múzeum elé. Van arra esély, hogy ez később ez megvalósuljon?

Véleményem szerint nagyon kellene, és talán most van is rá némi esély, de abban az időben örültünk, hogy egyáltalán megnyertük a pert.

Amikor hazajött Amerikából elkészíteni a Terror Háza Múzeumot, a hollywoodi ügynöksége hogyan reagált?

Először semmi gond nem volt, azt mondták: persze, menjek, ha vége a sztrájknak és lesz munka, akkor szólnak.

Ahogy elkezdtem a Terror Házát, körülbelül két hónap múlva kaptam egy lelkendező üzenetet, hogy vége a sztrájknak és John Frankenheimer – nagy hírű rendező - engem választott ki a következő filmjére, és ugye, most nagyon örülök. Megírtam, hogy igen, boldog vagyok, de most két évig nem érek rá.

Robbant a bomba, hogy én ezt hogy képzelem... de nem mentem vissza Amerikába, a Terror Háza Múzeum megvalósítása sokkal fontosabb volt.

A legújabb munkája a Puskás Múzeum. Lelkileg mennyire más ez a munka, mint a Terror Háza Múzeum vagy akár a Sorsok Háza...

Nagyon különbözik az eddigi munkáimtól. Schmidt Máriával idestova huszonkét éve szinte kizárólag csak tragikus témákkal foglalkozunk: a dél-vidéki vérengzés, a holokauszt, emberek iparszerű kiirtása, pogromok, tragédiák...

Felszabadító érzés. hogy nem egy borzasztó történethez kell érdekes vizualitást kitalálni, hanem egy fantasztikusan tehetséges, kedves, jólelkű, világhírű magyar futballistával foglalkozhatok.

Sokat utazom, de bárhová sodor az élet, amint megtudják az emberek, hogy magyar vagyok, azonnal Puskás nevét mondják: Puszkász, Puszkász. Mindenhol tudják, ki volt ő. Nagyon is helyénvaló, hogy végre kap egy múzeumot. Ráadásul a Puskás stadion melletti épületben. Az egykori Népstadiont teljesen lebontották és újjáépítették. A valahai Népstadionhoz épült toronyépület - ahol a múzeum lesz - nem lett végül "torony", négy emeletet építettek csupán. Mivel azonban toronynak készült eredetileg, brutális pillérek vannak az épület belsejében - statikailag erre szükség lett volna, ha sok emeletet terveznek. Mária első kérése volt, hogy nem akarja ezeket a pilléreket látni az épületben. Mondtam neki, hogy ezeket nem tudjuk kiszedni, mert akkor összedől a ház.

"Mindegy, akkor valahogy tüntesd el."

- mondta. Ez volt az egyik legkomolyabb feladat, hogy találjak egy kreatív megoldást - természetesen, minden emeleten valami mást -, ami eltüntetni ezeket a pilléreket. Nem mondom el, hogy milyen módszerrel, de sikerült a feladat. Majd ha megnyílik a múzeum, mindenki megláthatja.

Szeptember hetedikén jelent meg a könyve - ezzel egy időben nyílt meg a Kieselbach Galériában a kiállítása is. A könyv első ránézésre egy műalkotás...csodálatos, ezüst téglatest, egészen különleges kötéssel. Ezt is ön tervezte?

A borítót igen, de a könyv belívjeinek vizuális megjelenése a szerkesztő, a grafikusok és a saját munkám eredménye.

Valójában könyvként gondoltam rá, amikor elkezdtük a munkát. Most, hogy itt van előttem a kötet, inkább úgy tekintek rá, mint az életmű egy új darabjára, egy újabb múzeumra - ami papírból készült.

A szerkesztőm úgy fogalmazott: ez egy ereklye. Valóban, gyönyörű lett, fantasztikus volt a nyomda, ahol készült, szép, igényes munkát végeztek. Látták, hogy itt egy mániákus tervezővel van dolguk, akinek nagyon fontos ez a könyv. Azt hiszem, hogy ha az emberek a nyomdában, a kötészetben, az utómunka közben azt látják, hogy a tervezőnek ez nagyon fontos, ők is másként állnak hozzá, és egyszerre nekik is fontossá válik. Így volt ezzel a könyvvel is. Nagyon élveztem a munkát, új dolgot tanultam ismét, a könyvkészítést. Nemcsak a grafikai munkákról tudtam meg többet, hanem a könyvkötészetről is, amiről egyébként eddig semmilyen ismeretem nem volt. Jó érzés tanulni.

Építészként, dizájnerként, belsőépítészként, képzőművészként csodákat alkotott, most a könyvről beszél, hogy ismét új ismereteket szerzett. Mit szeretne még megtanulni?

Mint mindig, hagyom magam sodorni az áramlatokkal. Ha adódik egy lehetőség - ahogy ez a könyv is adódott -, örömmel vetem bele magam a tanulásba. Engem, mint alkotót mindig az érdekelt, hogy mi újat tudok létrehozni. Soha nem akartam olyannal előállni, amit már megcsináltam. Az unalmas, értéktelen. Nem értem azokat az építészeket, képzőművészeket, akik reprodukálják saját magukat.

Engem az villanyoz fel, hogy minden munkámban olyat alkossak, amit még nem csináltam, vagy amit még senki nem talált ki a világon.

Az a legjobb érzés. Ez persze nem mindig jön össze, de ha igen, az nagy öröm. Ez igazolja a létezést, hogy valamit hozzá tudtam tenni a világhoz, létre hoztam valamit, ami addig nem létezett.

Soha nem volt önben félelem azért, mert az alkotásai teljesen újszerűek, mások, mint a többi? Mindig elég bátor volt ahhoz, hogy valóban olyat alkosson, ami még nem létezett korábban?

Szakmailag mindig nagyon merész, rendhagyó voltam, viszont körülbelül negyvenkét éves koromig féltem sok mindentől. Aztán egy nagy magánéleti kataklizma kapcsán sikerült megszabadulni a félelmeimtől. Azóta nem félek.

Azt tapasztaltam, hogy az emberek életét, munkáját, teljesítményét a saját félelmeik teszik tönkre.

A halálfélelem a legnagyobb gyötrelmek egyike. Bennem már nincs halálfélelem. Ha egy óra múlva el kell menni, akkor sincs gond. Persze, nem örülnék, mert sok dolgom van még, de ezt nem én döntöm el. Mindannyian Isten kézében vagyunk. Annyit tudunk tenni, hogy hiszünk. Hit nélkül élni csupán üres létezés.