Szeretik őket az istenek

Az első mondat ugyanaz, mint az utolsó. Mégpedig magának az előadott műnek az első mondata: Szeretnek engem az istenek. Ezt ismétli meg többször is Petőfi, miközben berendezi a színt, vagyis ide-oda szaladgál, húzogat egy nyersszínű ponyvát egy másik nyersszínű ponyván – ennyi a díszlet, nem számítva egy kovácsüllőt, egy kis asztalt és két sámlit –, a kevés kellék némelyikét odaadja egyik vagy másik nézőnek, hogy aztán visszakérje; amikor megszomjazik, kitátott szája helyett őket fröcsköli le bőségesen szódavízzel, hogy aztán egy fiatalemberrel saját magát öntöztesse meg. Ifj. Vidnyánszky Attila egyszerűen zseniális, olyan természetességgel csinál és mond mindent, hogy nem is kérdés: maga Petőfi az, aki rendezkedik, miközben hol fejben, hol egy lúdtollal írja a költeményt, és időről-időre megszólítja, sőt megszavaltatja a nézőket. Akiket annyira elbűvöl, hogy nincs, aki ne venne részt lelkesen a játékban. És közben egyre ismételgeti az első sort: Szeretnek engem az istenek. Időnként kiegészítve a folytatással: rettentő módra szeretnek.

A vándorszínészi létforma persze már a középkorban is létezett, és részben a színház valósághoz, illetve fikcióhoz való viszonya, részben kalandossága miatt gyakori témája, szimbóluma más műfajú alkotásoknak – gondoljunk a Hetedik pecsétre vagy a Wilhelm Meisterre. Na meg persze azért, mert a színészet rengeteg olyan művészt is magához vonzott rövidebb-hosszabb időre, akik aztán végül másutt teljesedtek ki – mint például Petőfi. Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor a tucatnyi funkcióban felhasznált, vastag kötélből hám lesz, amelybe Petőfi saját magát befogva szó szerint a vállán viszi az egész színházat.

Forrás: Nemzeti Színház/#eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Ennek a vándorló művészeti missziónak a jelképei bőröndök is, amelyeken ülve a beregszászi színészek várják, hogy Petőfi agyából végre kipattanjon a figura, amit eljátszhatnak. Alig várják, és amikor végre átlépnek a képzeletbeli ajtón – csak egy keret, a már említett kötélből, egyik sarkát egy néző tartja –, a szerepet magukra öltve hamarosan ruhát is cserélnek, és a hősköltemény korának és helyszínének megfelelő jelmezekben folytatják. A kötélből pedig – akárcsak a nádpálcából Brook Varázsfuvolájában – lesz még számtalan minden, még egy bokszring is, de legelőször persze a harangkötél, amelyen a templomba zárt Fejenagy a toronyból leereszkedik, igaz, síkban, azaz a földön hátrafelé mászva. Feje tetejére áll itt minden, ahová Petőfi fordította az eposz műfaját, és a színészeknek nincs is másra szükségük, hogy hihetően megelevenedjen a kocsma, a kántor udvara az egyre amazonosabb Mártával, vagy a bíró lakása, csak a saját fantáziájukra és a tehetségükre, amiből jutott nekik bőven. Szeretik őket az istenek.

Forrás: Nemzeti Színház/ #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Igaz, itt-ott feltűnik egy kevésbé odaillő kellék vagy ruhadarab, például egy gépfegyver, Szemérmetes Erzsókra meg valami katonai zubbony-szerűség. Merthogy közben kitört az ukrán-orosz háború, és a vándorszínészekből menekültek lettek. Tudják ezt a nézők is, és a bőröndöket látva ez is eszükbe jut, sőt, talán ez jut először eszükbe. A társulat éppen akkor is úton volt, Tiszakécskére ment játszani február 24-én, a hadiállapot kihirdetése napján. Azóta bőröndből élnek, és a férfiak jó ideje már nem mehetnek haza, mert besoroznák és a frontra küldenék őket. Harcoljanak és jó eséllyel haljanak meg egy olyan államért, amelyik a 2019 nyarán életbe léptetett törvénnyel megfosztotta jóformán minden jogától a legfőbb munkaeszközüket, az anyanyelvüket. Ukrajnában ma egy tíz éves gyerek az iskolában már nem tanulhat magyarul fizikát vagy matematikát (sem), ami a Magyar Tudományos Akadémia szakemberei szerint is káros hatással lesz a szellemi fejlődésére.

Forrás:Nemzeti Színház!Eori Szabo Zsolt/Eori Szabo Zsolt

A valóság (a történelem, mondhatnánk kissé fellengzősen, de joggal) átírta ezt az előadást, nemcsak azért, mert eredetileg a következő évadban mutatták volna be. Egészen máshogy csengenek a „béke barátjának” a bíróhoz intézett szavai: Kiütött a háboru, és dúl. A vidám háború-paródiának váratlanul tragikus hátteret ad a tudat, hogy akik játsszák, a játékkal egy valódi és rettenetes háború elől menekülnek. Egyrészt, mert most éppen ez az előadás segít egzisztenciálisan fennmaradniuk, másrészt, mert – ezt a Nemzeti Magazinnak mondta egyikük – amíg dolgoznak, addig sem a borzalmak és a jövőjük bizonytalansága jár a fejükben.

Forrás: Nemzeti Színház/Eori Szabo Zsolt/Eori Szabo Zsolt

Ettől olyan kivételesen fájdalmas és gyönyörű ez az előadás. És ezért egészült ki a falusi csetepaté története Petőfi Úti leveleinek Kárpátaljáról szóló darabjaival. A valódi, egész testet és lelket átjáró hazaszeretet vallomásai ezek a szövegek, mégis csak részben fejezhetik ki azt, amit a beregszászi színészek éreznek a szülőföldjük iránt. Hiányzik belőlük az a fájdalom, amitől talán sosem szabadulhattak, függetlenül attól, hogy az aktuális szovjet vagy ukrán államvezetés éppen hogyan bánt a kisebbségekkel, már pusztán csak az elszakítottság miatt.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!