Szeretik őket az istenek

Az első mondat ugyanaz, mint az utolsó. Mégpedig magának az előadott műnek az első mondata: Szeretnek engem az istenek. Ezt ismétli meg többször is Petőfi, miközben berendezi a színt, vagyis ide-oda szaladgál, húzogat egy nyersszínű ponyvát egy másik nyersszínű ponyván – ennyi a díszlet, nem számítva egy kovácsüllőt, egy kis asztalt és két sámlit –, a kevés kellék némelyikét odaadja egyik vagy másik nézőnek, hogy aztán visszakérje; amikor megszomjazik, kitátott szája helyett őket fröcsköli le bőségesen szódavízzel, hogy aztán egy fiatalemberrel saját magát öntöztesse meg. Ifj. Vidnyánszky Attila egyszerűen zseniális, olyan természetességgel csinál és mond mindent, hogy nem is kérdés: maga Petőfi az, aki rendezkedik, miközben hol fejben, hol egy lúdtollal írja a költeményt, és időről-időre megszólítja, sőt megszavaltatja a nézőket. Akiket annyira elbűvöl, hogy nincs, aki ne venne részt lelkesen a játékban. És közben egyre ismételgeti az első sort: Szeretnek engem az istenek. Időnként kiegészítve a folytatással: rettentő módra szeretnek.

Ez a fájdalom szülte a Zoltán újratemetve című előadást 2014-ben, amit már csak azért is mindenképpen fel kell idézni, mert akkor robbant ki az a fegyveres konfliktus Kelet-Ukrajnában, amely az idén februárban kitört háborúhoz vezetett. Ezt persze akkor, nyolc éve nagyon kevesen látták előre, viszont azok az események is a mostaniakhoz hasonló módon aktualizálták az előadást. A Zoltán újraemetve egy történelmi szimbólummá vált kárpátaljai ikerfalu történetét mondja el, Zelei Miklós A kettézárt falu című dokumentum-regényének alapján. 1946-ban a csehszlovák-szovjet határt a település fő utcáján keresztül húzták meg szó szerint egyik pillanatról a másikra, így aki reggel elment Nagyszelmencre a piacra, este már haza sem tudott menni, és az egy nap alatt felállított, több méter magas deszkapalánk miatt nem is láthatta a családját. És hiába tartozott Csehszlovákia is a keleti blokkhoz, a rokonok és barátok csak ritkán és nagy kerülővel látogathatták meg egymást. A szögesdrót- illetve palánkhatárt nem kevésbé őrizték, mint a berlini falat, a szovjet őrök kegyetlenségére jellemző, hogy aki átkiabált a túloldalra, azt is bevitték. És még ez is semmi ahhoz az abszurditáshoz képest, hogy a határ 2005-ig átjárhatatlan maradt. A Szovjetunió rég szétesett, Szlovákia már az Unió tagja volt, és az ukránok őrtornyot emeltek, hogy jobban észrevehessék az esetleges határsértőket.

Forrás: Nemzeti Színház/Eori Szabo Zsolt/Eori Szabo Zsolt

Annak a korábbi előadásnak a gerincét pedig a rengeteg, Beckett és Ionesco abszurdjait túlszárnyaló történet egyike, egy jegyespár szétszakadásának tragikus meséje adta. Júlia és Zoltán a határ lezárása után nem házasodhattak össze, a lány hamar belehalt a fájdalomba, majd amikor vőlegénye utána halt, a rokonok évtizedeken át próbálták teljesíteni a férfi kívánságát, hogy a túloldalon nyugvó szerelme mellé temethessék, és legalább holtukban újra együtt lehessenek. A szovjetek megtagadták a kérés teljesítését, majd később az ukránok is. A diktatúra törvényei alól a holtak sem mentesülnek. Új Antigoné-történet, 2500 évvel Szophoklész után. Semmi nem változik.

Forrás: Nemzeti Színház/Eori Szabo Zsolt/Eori Szabo Zsolt

A történet logikájának a leginkább az felelt meg, ha időrendben mesélik el, csak a két, halottként az időn kívül került szerelmes kísértett a színen folyamatosan. Aztán volt egy pillanat, amikor megérkeztünk a színdarab jelenébe – ami azóta már múlt –, a kétezres évek elejére, bár a vége még hátra volt. Ekkor a színészek leültek, és maguk folytatták a történetet, kiegészítve mindazzal, ami azóta történt. Gál Natália, Orosz Ibolya, Szabó Imre, Sőtér István, Ferenczi Attila és a többiek mondták el, hogyan élnek most – ami azóta már múlt –, a kétezer-tizes évek közepén, egy nem is mindig nevén nevezett háború árnyékában. Amikor megint akadály tornyosult a határon átlépők előtt: a félelem, hogy ismét nem lesz visszaút.

Forrás: Nemzeti Színház/Eori Szabo Zsolt/Eori Szabo Zsolt

És ma is ez a félelem tartja sakkban ezeket a kettészakított létbe kényszerített embereket, akik semmi mást nem szeretnének, csak szabadon és nyugodtan átjárni az anyaországból abba az országba, ahol a szülőföldjük, otthonuk található – ha már úgy hozta a történelem, hogy a kettő nem ugyanaz. És az utolsó jelenet előtt ezúttal is megállt az előadás – kötelező eposzi kellék a késleltetés is –, a háttérfalként szolgáló nyersszínű ponyván, amelyen korábban a Petőfi útleírásait illusztráló, régi képeket láthattunk, most a beregszászi társulat egy híján harminc éve elevenedett meg. Ha egy mű az idő múlását ábrázolja, mindig óriási érzelmi energiákat szabadít fel – most nagyon bonyolultan azt mondtam, hogy sokan nem bírták könnyek nélkül látni ugyanazokat az embereket – meg még Trill Zsoltot, Szűcs Nellit, Kristán Attilát, Tóth Lászlót, magát Vidnyánszky Attilát és a másfél éve halott Törőcsik Marit is – azokban az időkben, amelyek persze újabbak, mint Ungvár vagy Beregszász két évszázada, mégis visszahozhatatlanul elmúltak. És most azért különösen fájdalmas a múltidézés, mert a jövő bizonytalan. Senki nem tudja, hová fajul még ez a háború, ki és mi esik még áldozatául. És amikor az utolsó képen feltűnt a tíz évvel fiatalabb Orosz Melinda, fején egy rohamsisakkal – alighanem a Tótékban, mint Ágika vette fel az Őrnagy sisakját –, majd a most a háromtagú Kórus egyikét játszó színésznő felállt a saját képe előtt, a közönség spontán tapsban tört ki. Mert reménykedni azért mégiscsak muszáj.

Aztán – ahogy a Zoltán esetében is – folytatódott a játék, és úgy végződött, ahogyan kezdődött: a kitalált alakok eltűntek, és Petőfi egyedül maradt a színen, hogy elmondja az utolsó sorokat. Aztán hozzátett még egyet: Szeretnek engem az istenek. Így lesz az utolsó mondat ugyanaz, mint az első.