A nagy színész, akivel a Kádár-diktatúra gyakran szórakozott, és aki Pelikán gátőrként vált legendává

Budapest, 1984. június 15. Kállai Ferenc (született Krampner Ferenc) Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színész, érdemes- és kiváló művész a Nemzeti Színház társulatának tagja, a Színházművészeti Szövetség elnöke. MTI Fotó: Bara István

1944-ben vették fel a Színművészeti Akadémiára, ahol egy hónapot sem töltött el. Munkaszolgálatból megszökve, szőnyegbombázásokat túlélve, színészi tanulmányokat kihagyva játszotta el Bárdos Artúr Belvárosi Színházában a háborút követő első békeévben Rómeó és Júlia férfi főszerepét. Az előadás színháztörténeti jelentőségű sikert hozott, megalapozva Kállai Ferenc pályafutását. A házasság előtt álló színész a Shakespeare-darab próbáin szenvedélyes szerelembe esett a Júliát alakító, nála évekkel idősebb Fényes Alice-szal. A házasság nem maradt el, és a hamarosan az ország legnagyobb színészei közé emelkedő, nők iránti vonzalmában semmit sem változó Kállai Ferenc elmondhatta, hogy az ország legmegértőbb, legmegengedőbb asszonyát mondhatja a feleségének. Két évvel a Belvárosi Színház bemutatója után a a Nemzeti Színházhoz szerződött, élete végéig a társulat tagja maradt, ahol a világ drámairodalmának legjelentősebb alakjait formálta meg, szinte kivétel nélkül hitelesen, és különös módon a legeltérőbb figurákat is önazonosan. Kállai Ferenc a körülötte zajló színházi és társadalmi csatározások között is intakt maradt, még úgy is, hogy puszta felelősségérzetből társadalmi, szakmai megbízatásokat is elvállalt. Bizonyos helyetekben képes volt arra a világot idézőjelbe helyező attitűdre, amely leghíresebb filmszerepének karakterét, Pelikán József gátőrt jellemezte. Mindezzel együtt pályafutása végére sem adatott meg számára az idős kort némileg megkönnyítő elégedettség érzete. Miközben minden díjat és elismerést megkapott, amit csak egy színész megkaphat.

Nem házasság, szerelem

Székely Gábor és Zsámbéki Gábor magukkal hozták a fővárosi teátrumhoz vidéki társulatuk legjobbjait.

Az újak elkülönülnek a színház régi tagjaitól, akik közül többen – Kállai Ferenc is – úgy érzik, hogy az elkülönülök már-már szektás odaadással követik a két új vezető iránymutatásait.

Akad más is, amit nehéz megemésztenie a máshoz szokott művészeknek.
Kállai Ferenc a Danton próbái alatt azt mondja Székely Gábornak: érzete szerint rátalált a szerep lényegére, és ettől kezd boldog lenni. Székely Gábor leinti:

Nana, nem leszünk boldogok!

Kállai Ferenc megkérdezi, hogy mi a baj a boldogsággal. A rendező azt feleli:

A jó görcsnél nincs jobb!

Kállai Ferenc másként gondolja, úgy érzi, az új helyzet hasonlíthatatlanul embert próbálóbb, mint amit a Major-Marton-korszak villongásai idején kellett megélnie. Az is feszíti, hogy a nála csaknem húsz évvel ifjabb rendezők érzékelhetően gyermeknek tartják, s ezt már Marton esetében sem kedvelte, pedig a volt direktor majd egy évtizeddel idősebb volt nála.

Kállai Ferenc úgy érzi, a két direktor érkezése után túl sok a szenvtelenség, ridegség, a lenéző, lekezelő gesztus.

Úgy alakulnak a külső körülmények, hogy a színész attól tart: az már ösztöneire, képességeire is hatással lehet, a színpadi sikerek ellenére.
Felmondása idején Törőcsik Mari, Kálmán György már elhagyta a társulatot.
Kállai Ferenc bejelentésére az új direktor, Sziládi János író ötoldalas levélben válaszol, szinte rimánkodik, hogy a színész maradjon a társulatnál.
/Nagy Péter egy évad után távozott az igazgatói posztról, attól tartva, hogy a Nemzeti Színházban kialakult sajátos – olykor általa is generált, hiszen rendre feljelentette az új vezetőket azok pártpatrónusainál – klíma az ő esetében előbb-utóbb infarktushoz vezet. Sz. Á./
Székely Gábor is próbálja maradásra bírni, kérve, hogy fogalmazza meg, mi bántja a színészt, mi ösztönzi a távozásra. Kállai Ferenc azt mondja:

úgy érzi magát, mint egy rossz házasságban, abban pedig egészségtelen benne maradni.

Ugyanezt mondja Aczél Györgynek is, amikor a kultúrdöntnök berendeli. Ezt követően találkozik Zsámbéki Gáborral, aki Kállai Ferenc felvetésére azt feleli:

szó sincs házasságról, ami közöttük történt, az szerelem volt.

Kállai Ferencet megérinti a mondat, felhívja Aczél Györgyöt és megesketi, hogy a „két fiúnak" nem lesz része retorzióban. Aczél esküt tesz. Zsámbéki Gábor és Székely Gábor 1982-ben önálló színházként vehetik át az addig a Nemzeti Színház kamarájaként működő Katona József Színházat. A régi társulat több meghatározó művésze is velük tart, mások mellett Major Tamás és Gobbi Hilda.
Kállai Ferenc a Nemzeti Színház társulatánál marad. Ahogy a legtöbb, idősebb, nagy, Kossuth-díjas színész is.
Utóbb ugyanakkor a Kállai Ferenccel egy súlycsoportba tartozó, a Nemzeti Színházat el nem hagyó színészek között is lesznek, akik a történtekből azt a következtetést vonják le:

Kállai Ferenc verte szét a Székely-Zsámbéki-féle Nemzeti Színházat, említve a felmondásának lehetőségét. Ez azonban nem igaz.

Az Utazás a koponyám körül című filmben szereplő színművészek, balra Kállai Ferenc pszichoanalitikus és Latinovits Zoltán Karinthy Frigyes író szerepében, 1970 Forrás: Fortepan / Révész György

Fizikai állapot

Színészmunkái mellett Kállai Ferenc – elsősorban társadalmi, emberi felelősségérzetből – egyéb feladatokat is elvállalt. 1981 és 1990 között a Színházművészeti Szövetség elnöke. Pozíciójából igyekezett csillapítani a szakmában mindinkább érzékelhető feszültségeket. Illetve rendre erős ajánlással terjesztette fel Kossuth-díjra a hatalom szempontjából „gyanús" kollégáit. Kisebb-nagyobb sikerrel.
1977-től 1990-ig tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Egyetlen saját osztálya volt, amely 1981-ben diplomázott.
Egykori növendéke, Szerednyey Béla mondta mesteréről:

Mi még tiszteltük a tanárainkat, Kállainak különösen nagy tekintélye volt előttünk. Akkor is, ha a háta mögött parodizáló versenyt rendeztünk, ki utánozza jobban. (...) Ma már én is tanítok, de magam is gyakran mondom, amit ő: a színészi mesterséget valójában nem lehet tanítani. Eleinte rettegtünk tőle, aztán a rettegés tiszteletté alakult. Ő ugyanis előjátszott, vagyis nem riadt vissza még attól sem, hogy szakállasan, borostásan megmutassa a diákjainak, hogyan kell hatásosan alakítani Melindát, Júliát és más hősszerelmes nőket. (...) Ennek ellenére fenséges maradt előttünk. Azaz, ha ilyenkor nevettünk is, nem nevettük ki. Ő ugyanis sosem volt meztelen király.

Kállai Ferenc 1985 és 1989 között képviselőként vett részt az Országgyűlés munkájában, mint a kulturális bizottság vezetője. Megbízatásáról akkor értesült, amikor a Nemzeti Színház társulata hazatért egy moszkvai turnéról, s a Ferihegyi Repülőtér egyik tisztviselője úgy köszöntötte:

Jó estét, szenátor úr!

Otthonában kérdéssel várta a felsége: miért nem említette soha, hogy képviselő akar lenni?
A pártonkívüli Kállai Ferenc utóbb úgy mesélte, hogy sosem tudta meg pontosan, miként is lett képviselő, de elfogadta a lehetőséget, amikor kiderült, hogy az akkori testületben már papok, tudósok is helyet kaptak.

Amúgy meg úgy érezte, Pelikán Józsefhez hasonlóan került az Országházba, akit azért emeltek ki az egyszerű gátőrködésből, mert makulátlannak tartották.

Tette képviselőként, amennyit tehetett, maradt, aki volt.
Aznap, amikor egy francia küldöttség látogatta meg a magyar országgyűlést, Kállai Ferenc a következő mondattal kezdte a felszólalást, az egyetlennel, amit franciául tudott:

Malheureusement je ne suis pas bien.

Magyarul tette hozzá:

Gondolom, azt mondtam, hogy nem vagyok jó fizikai állapotban.

Felesége tanította a mondatra, ezt adta anno válaszul, amikor Colette Deréal azt kérdezte a vonal végén Párizsból, hogy miként érzi magát nélküle.

Ezt persze nem magyarázta el az országgyűlésben, hanem rákötötte a mondatra mindazt, amit a honi kultúra állapotáról gondolt.

Ami nem vonzotta

Székely Gábor és Zsámbéki Gábor távozása után Malonyai Dezsőt nevezik ki a Nemzeti Színház igazgatójának. Az új direktor korábban minisztériumi hivatalnok volt, bár a Színművészeti Főiskolán is tanított: színházi rendtartást. Annak keretében beszélt például munkavédelmi előírásokról, elmagyarázta a tűzoltókészülékek használatát. Malonyai vezetése alatt valójában a főrendező-művészeti vezető Vámos László határozta meg a színház profilját. Kállai Ferenc utóbb úgy nyilatkozott: a társulat bízott Vámos Lászlóban, de hamarosan csalódtak.

Nem vonzott minket az őáltala képviselt teátrális játékmód, szemben a puritánabb, lényegre törőbb, igazságra törekvő színházzal

– összegezte érzeteit.
Az sem erősítette Vámos László tekintélyét, hogy köztudottan tartott az erős személyiségű, komoly tehetségű színészektől.
E cikk írójaként érdemes felidézni egy személyes élményt. Kállai Ferencet gyerekkoromban ismertem meg a Nemzeti Színház üdülőjében. Aztán évtizedekig nem találkoztunk, majd Vámos László rendezőosztályának előfelvételis hallgatójaként – az osztály indulására várva – beosztottak segédszereplőnek egy tervezett Molière-darabba. Az olvasópróbán Kállai Ferenc szeretettel üdvözölt, mintha csak tegnap trécselt volna apámmal, Sztankay Istvánnal, bokáig a Balaton vizébe állva, miközben apám engem, Kállai Ferenc pedig szeretett kutyáját dédelgette a karjai között.

Az első rendelkező próbán tartózkodó érdeklődéssel hallgatta Vámos László rendezői elképzeléseit, majd erős gesztussal letette a példányát egy asztalra, megkeresett a szemével, és baráti hangon elköszönt tőlem.

Másokhoz nem volt szava. Nem tudom, mi történt aztán a színfalak mögött, de úgy alakult, hogy a Balaton vizében voltam legközelebb Kállai Ferenchez, színpadon nem találkozhattam vele. Annyi biztos: nem kerekedett botrány a távozásából, szerepét átosztották.
Tény az is, hogy évtizedekkel később Kállai Ferenc újságíróknak beszélte el, hogy mennyire felháborította Vámos László méltatlan menesztése 1989-ben, aki a főrendezői esendősége mellett a Színházművészeti Szövetség titkáraként sokat vitázott, küzdött a fiatalabb, több hatalmat követelő színházrendezőkkel.

Sztankay István, Sztankay Ádám és Kállai Ferenc egy közös nyaraláson Forrás: Sztankay Ádám

Vámos menesztésének idején Kállai Ferenc is lemondott a Színházművészeti Szövetség elnöki posztjáról.

Lázár Kati és Kállai Ferenc színművészek, 1974 Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Körön kívül

Vámos Lászlót 1989-ben Csiszár Imre követte a Nemzeti élén, aki korábban három évig dolgozott a Székely Gábor vezette szolnoki színháznál, majd budapesti érkezése előtt Miskolcon töltötte be a színházigazgatói pozíciót.
Csiszár Imre egy Origónak adott korábbi interjújában úgy fogalmazott:

Nagyon szerettem Székely Gábor sallangtól mentes, lényegre koncentráló, pontos, precíz rendezői látásmódját. Ami mégsem mondott ellent a költőiségnek.

Ahogy beszélt arról is:

Mindig egyedül voltam, soha sem tartoztam semmiféle kompániához. A magyar színházi világ mindig is klikkekbe rendeződve működött. Én meg mentem előre, próbálva törni köztük az utamat. Ilyen a karakterem.

Csiszár Imre is magával hozza a Nemzeti Színházhoz a hozzá közel álló színészeket, meneszt is a teátrumtól néhány érinthetetlennek gondolt művészt. Kállai Ferenc utóbb mégis azt nyilatkozta, hogy

Csiszár társulatában idővel talán komfortosabban érezhette volna magát.

Vélekedését nem igazolta vissza az élet, Csiszár Imrét igazgatásának második évada után, két évvel a harmadik magyar köztársaság kikiáltása után méltatlan körülmények között menesztik. Az MDF-kormány 1991-ben Ablonczy László újságíró-műkritikust nevezi ki a színház élére. Az új direktor nyolcéves működése során művészi rangjuknak megfelelően bánik a társulat színészeivel, ugyanakkor a színház repertoárja nem igazán kerül fókuszba. Kállai Ferenc maga sem vitatta, hogy a színház művészi színvonalát akkoriban hasonlítani sem lehetett a Katona József Színház produkcióihoz. Ugyanakkor saját művészi helyzete kapcsán interjúban vetette fel:

Korábban rólam olyasmiket írtak, hogy nemzeti érték vagyok, vigyázni kell rám, aztán amikor már nem Székely és Zsámbéki előadásaiban léptem föl, akkor nem írtak hasonlókat.

Az ennek kapcsán megfogalmazódó miértre részben választ ad Csiszár Imre már idézett, néhány éve az Origóban megjelent interjújának néhány, az adott korszakra vonatkozó mondata:

(...) létezett egyfajta ízlésterror. Abból állt, hogy a kritikusok, szakírók és az általuk befolyásolt emberek csupán egyféle színházi látásmódot ismertek el. Annak alkotóit privilegizálták, előadásaikat látatlanban is piedesztálra emelték, míg másokat lekezeltek. Borítékolni lehetett, kik nyerik a kritikusok díjait. Ha a kedveltebb társulatok egy-egy – amúgy tehetséges művésznője – érdekesebb lábbelit húzott, arról komoly elemzés jelent meg a Színház című lapban, de egy körön kívüli teátrumban létrejött kiváló Shakespeare-előadás sosem volt fontos.

A leningrádi színházban Kállai Ferenc Gogol A revizor című darabjában a polgármester szerepét játszotta, 1974 Forrás: Sputnik via AFP/Rudolf Kucherov

A pálya nagy prémiuma

Kállai Ferenc 1956-ban és 1958-ban is elnyeri a Jászai Mari-díjat. 1966-ban lesz érdemes művész, 1970-ben kiváló művész. 1973-ban megkapja a Kossuth-díjat.
Egyéb szakmai és állami elismerései mellett 2000-ben az elsők között nyeri el a Nemzet Színésze címet és az azzal járó hatszázharmincezer forintos havi juttatást.
Kállai Ferenc a háztartási teendőket, a családi gazdálkodással járó ügyek intézését mindig is a feleségére hagyta. Mara életébe egyetlen alkalommal szólt bele, akkor, amikor elege lett abból, hogy a varrónőként dolgozó asszonynak lekezelően adták ki utasításaikat a kuncsaftok.

Meggyőzte Marát, hogy addigi foglalkozását feladva képezze át magát statisztikusnak. Mara statisztikus lett, de állást váltva, majd nyugdíjba kerülve is leginkább maga intézte a kétszemélyes Kállai család intéznivalóit.

A bőséges vacsorák sosem maradhattak el, Kállai Ferenc számára azok koronázták meg a napot.
A bevásárlás volt az, amit a színész szívesen magára vállalt, amikor ideje engedte. Szeretett piacra járni, kedvére volt, hogy ott gyakran felismerik.

Az sem zavarta, ha valamelyik tisztelője nem emlékezett a nevére, csak arra, hogy akinek a kezét rázogatja, az a legendává lett film kulcsalakja, a Tanú.

Kállai Ferenc a hetvenöt éves korában elnyert Nemzet Színésze cím kapcsán nyilatkozta:

Boldogság nekem, ha a naptáramba piros betűkkel beírom, mikor lépek fel, mikor veszek részt előadásokban, amelyekben lehetőségem van arra, hogy én is ugyanúgy hajoljak meg, mintha én lennék a főszereplő. Ha pedig előfordul, hogy nagyobb a tapsom, mint a főszereplőnek, az ugye kenegeti a hiúságomat. Így tartok a vége felé. Így neveztek ki engem pár kollégámmal a nemzet színészévé. De nem ez a bosszantó a többiek számára, hanem az ezzel járó pénz (...) Persze, hogy állandóan azt firtatják, miért éppen mi lettünk a nemzet színészei (...) A túltáplált hiúságú emberek nehezen viselik, ha éppen nem az ő hiúságukat legyezgetik. Én most elértem azt a kort, ötvenvalahány éves pályám alatt, hogy meglátok valamit a kirakatban és különösebb probléma nélkül megvehetem.(...) Nem úgy, mint azelőtt, amikor ifjúkoromban tizenötödikén már a kontót kellett kérni, hogy tudjak ebédelni. Van, aki azt mondja, hogy ez igazságos, van, aki azt, hogy nem. (...) A közönség szeretetét abszolút érzem. Ez a pálya nagy prémiuma. Tudok ölelkezni azokkal, akiknek az előadásokat csináljuk. Nem én vagyok megelégedve, hanem ők. Borzasztóan utálom a hazugságot. És az önmagukat nem vállaló, nem nyitottan élő kollégákat nem bírom elviselni. (...) Ha én mihamarabb eltakarodom a pályáról, az döntően az alakoskodó kollégák miatt lesz.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!