Isabelle Huppert először egy Molière-darabban szerepelt a Comèdie-Française 1971-72-es évadában, azóta - filmes karrierje mellett - gyakorlatilag kétévente valamilyen klasszikus darabban szerepel színpadon, általában a legnagyobb rendezők előadásaival. Romeo Castellucci tehát az, mármint nagy rendező; zavaros, korai produkciói után az elmúlt nyolc-tíz évben gyakorlatilag a legtöbb előadása remekmű. A Bros mellett a müncheni Tannhauser-rendezését az egyik legemberibb, legszebb Wagner-produkciójának tartják, a konzervatív Wagner-rajongók is felállva ünnepelték Castelluccit.
De mindebből nem feltétlenül következik, hogy közös produkciójuk is remekmű lesz, főleg, hogy Castellucci visszatért pályája korai szakaszához.
Ugyanis az egyik legnagyobb francia klasszikust, Racine Bérénice-ét nehezen magyarázható módon vitte színpadra.
A Le Figaro több beszámolója szerint is nem véletlenül okoz komoly fölháborodást.
Az eddig a „Théâtre de la Ville de Paris”-ban játszott Bérénice nem elsősorban Isabelle Huppert - egyébként sajátos - szereplését, hanem azt az adaptációt kérdőjelezi meg, amely kritikusok szerint nemcsak Racine és a klasszikus színházi rendezés „megcsúfolása”, hanem LMBTQ-propagandát is terjeszt.
(Bérénice - magyarul Bereniké néven ismert - misztikus zsidó királynő, II. Agrippa (II. Heródes) testvére volt. Szerelmi viszony fűzte Titushoz, Vespasianus császár fiához. Titus azonban inkább a hatalmat választotta a szerelem helyett, ez Racine csodálatos tragédiájának a lényege.)
„Szokatlan jelenetet” láthatunk a „Théâtre de la Ville de Paris” zsúfolásig megtelt színházban - írta a Le Figaro. Romeo Castellucci rendezésében, Isabelle Huppert-rel a főszerepben, igazán minden adott lett volna a sikerhez, de, ahogy Anthony Palou, a „Le Figaro" kritikusa fogalmazott, „az vesse ránk az első követ, aki értette, hogy mi zajlik itt, mi semmit sem értettünk…a rendező bebizonyította, hogyan lehet az aranyból ólmot csinálni”.
„Elkezdődik a darab, majd néhány szép vizuális effektustól eltekintve a nézők egy része rögtön halálos unalomba süpped. A színpadon Isabelle Huppert meggyőzően monologizál, hol egy radiátort, hol egy mosógépet hozva a színpadra. Szintetizátorral módosított hangja időnként fémes, de finoman szólva is egyre kevésbé érthető. Háromnegyed óra után néhányan elhagyták a termet, előttem ülő nézőtársam pedig egyre inkább ingerültté válik…” – írja a „Le Figaro” kritikusa.
Ahogy a római korban játszódó történet szála előrehalad, és a darabban Titus (Vespasianus császár fia) elhagyta Bérénice-t, (Isabelle Huppert) dadogni kezd…. Nem fér hozzá kétség, hogy érteni kellene, amit mond, ezt egy néző meg is elégelte: - „Egy szót sem értünk abból, amit mondasz, Isabelle!” A terem egy része felháborodik. „Fogja be a pofáját”, „csendet"!
Aztán néhány vulgárisabb sértés is elhangzik, ők szidják a produkciót. Isabelle Huppert egyébként folytatta az előadást; úgy tett, mintha semmi nem történt volna.
Pár pillanattal később egy tucat férfi vetkőzni kezdett, végül teljesen meztelenül álltak a színpadon, a színésznő pedig sztoikusan, némán bámult a közönségre. (A 12 meztelenre vetkőzött férfi a római szenátust szimbolizálta.) A rendező valószínűleg tragikusnak szánta ezt a jelenetet, de miután az egyik néző nevetésben tört ki, ez átterjedt a közönségre is, és ez kitartott a darab végéig. „Ne rám nézzenek!" - kiabálja többször is a furcsa Bérénice. A nézők fújolnak és nevetnek.
Amikor végre leeresztették a függönyt, egy kivetített felirat jelent meg: „ Isabelle Huppert, maga a világszínház, maga a színésznő.”
A darab végén a közönség egy része hevesen kifütyüli a színészeket, mások felállnak és tapsolnak és (tegyük hozzá, hízelkedő és hazug) „Bravó Isabelle, fenséges vagy!" kiáltásban törnek ki, de olyan is van, aki azt kiabálja a háromszor is visszajövő Isabelle Huppert-nek, hogy „válassza meg jobban a szerepeit!"
„Amikor a lámpák újra kigyulladnak a nézőtéren, a „harc” tovább folytatódik, hátsó nézők szidalmazni kezdik az elöl ülőt: „Hogy meri megszólítani Isabelle Huppert-t? És miért ezt a darabot nézte meg, ha tudta, hogy mi vár rá? - majd jön a válasz is:- „Ti mind gusztustalan, gazdag, belvárosi úri fiúk vagytok”. Még jó, hogy van köztük egy sor: a két tábor nem áll messze attól, hogy a verbális kritika verekedésbe torkolljon. Az utcán tovább folytatódó vitában voltak, akik „semmit sem értettetek" - mások pedig „ez zseniális volt! igazi adaptáció! Castellucci remek volt!” felkiáltásokkal mentek tovább.” Itt is közel volt a verekedés.
A „Libération” napilap szélsőbaloldali véleménye a közönséget hibáztatta, mert az emberek „nem akarták megérteni” az újszerű rendezés üzeneteit.
A párizsi színházban egy hónap után levették az előadást, és most vidéki turnéra indulnak. A Le Figaro diszkréten arra utal, hogy a bukás biztosnak tűnik...
Miközben a párizsi művészvilág csak elszigetelt kritikákról hajlandó beszámolni - pedig állítólag szinte minden előadáson volt kisebb-nagyon botrány -, a kapcsolódó Twitter-üzenetek alapján egyértelmű: nagyon sok nézőnek nem tetszik a darab újraértelmezése; van, aki egyszerűen „Racine meggyilkolásának”, mások pedig mosógép- és radiátorreklámnak gúnyolják, megint mások az LMBTQ-propaganda hatásának.
Franciaországban van hagyománya, hogy a nézők nem feltétlenül örülnek az újításnak, és verekedés tör ki egy előadáson (gondoljunk a híres Hernani-csatára, amikor a tizenkilencedik század első felében Victor Hugo drámája nem tetszett az embereknek a Comedie-Francaise bemutatóján. De itt nem egyszerű újításról volt szó...).
Az elmúlt évek leghíresebb Bérénice-előadását nagyjából 20 éve mutatták be, először Avignonban, aztán Párizsban, Lambert Wilson rendezte (játszott is benne), Bérénice pedig a kétszeres Oscar-jelölt, nagy brit színésznő, Kristin Scott Thomas volt, aki tökéletesen mondta franciául Racine halhatatlan sorait.