Szilágyi János György: Szirénzene. Ókortudományi tanulmányok.

Bárki, aki érdeklődik az ókortudomány iránt, előbb-utóbb találkozik Szilágyi János György professzor nevével. Az 1918-ban Budapesten született nemzetközi hírű művészettörténész, klasszikus-filológus több mint hat évtizede a Szépművészeti Múzeum egyedülálló Antik Gyűjteményének vezető munkatársa. Neve máshonnan is ismerősen csenghet: Devecseri Gábor annak idején neki ajánlotta Odüsszeia-fordítását...

A kötetben 1952 és 2001 között folyóiratokban, önálló kötetekben, tanulmánygyűjteményekben korábban már megjelent, majd negyven ókortudományi tanulmányát közli újra a szerző (némelyik itt olvasható először magyarul). A kötetbe foglalt tanulmányok közel fele a "talált tárgyak" sorozatába tartozik: az antik görög és itáliai kultúrák tárgyi emlékeiből indulnak ki ezek az írások. A tudós maga ad önironikus instrukciót olvasásukhoz előszavában: "Minden esetben első benyomásként szinte groteszknek ható részletes leírásuk áll az írás élén; ezt akár át is ugorhatja olvasójuk, bár nemegyszer jelentéktelennek tűnő részletek adják a kulcsot egy-egy tárgy jelentésének, illetve jelentőségének felismeréséhez."

Az igényes kiállítású vaskos mű hatásosan cáfolja meg azt a közkeletű véleményt, mely szerint az ókortudománynak ma semmiféle kézzelfogható 'haszna' nincsen (ezzel persze bármely humán tudomány és a művészetek minden faja könnyedén 'vádolható'). Szilágyi János György hosszú pályája során mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a mai és a hajdan volt kultúrák közötti megfeleléseket feltárja, s azokat közérthető nyelven bemutassa a laikus és szakmai közönségnek egyaránt. A kötetben ezért foglalkozik több tanulmány részletekbe menően olyan, számunkra is izgalmas kérdésekkel, mint a művész alakja, a kiállítás műfaja, az antik és modern művészet szembesítése, az eredeti-hamisítvány fogalompár lehetséges megítélései.

A pozitivista, porosz csapásvonalú ókortudomány emblematikus ellenségét, Friedrich Nietzschét idézi címében a zárótanulmány: Mi, filológusok. A közel negyed évszázada a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott előadás ma sem veszített érvényességéből, s válaszokat kínál a fent már vázolt kérdésekre. Igazi filoszhoz illik a felütés: a filológia, a filológus fogalmainak érdekfeszítő, kultúrtörténeti alapú taglalása és tisztázása után hangzik a jelszószerű összefoglalás: "a közvetlen jövő Wilamowitzé volt, a távolabbi Nietzschéé." S valóban, a hazai klasszika-filológia történetének szándékoltan töredékes vázlata, a kiemelkedő életpályák élénk színekkel való felvázolása, igazolja a mondatot. A zárógondolatok a mának a máról szólnak: a görög kultúra asszimiláló és asszimilálódó képességét tanulmányozva bizony sokat tanulhatunk-tanulhatnánk az unalomig emlegetett "régi görögöktől."

Szilágyi János György kötete színpompás, végtelen gazdagságú virágcsokor. Csak néhány a benne felölelt témák közül: az etruszk kereskedelem és művészet, vagy a görög művész társadalmi helyzete mellett a Szépművészeti Múzeum antik darabjai (vázák, szobrok, öntőminták) közül számosnak a történetét, kevés kiváltságosok által sem ismert kontextusát ismerhetjük meg. A 2005 nyarán a Műcsarnokban látható Pauer Gyula retrospektív kiállítás újraolvasását is eredményezheti az 1987-ben írott, Legbölcsebb az idő című, a hamisítványokról szóló dolgozat. Máshol megtudhatjuk, mi az a mostromania, s miért aktuális ma is. A tudománytörténeti kitérők a méltatlanul elfelejtett tudósoknak állítanak emléket: Kerényi Károly, Alföldi András...

Szilágyi professzor új műve kötelező olvasmány az ókor leendő és jelenlegi szerelmeseinek. Talán a hitetlenkedők közül is meggyőz némelyeket: igenis van és kell legyen értelme a letűnt kultúrákkal való foglalkozásnak.

(Szilágyi János György: Szirénzene. Ókortudományi tanulmányok. Bp., Osiris, 2005. 524 oldal, 3980,-Ft)