Boszorkányok Európában

Mircea Eliade (1907-1986) világhírű román származású vallástörténész gondolatai az európai boszorkányság gyökereiről.

Eliade 1974-ben Chicagóban tartott előadást a boszorkányságról. Napjaink szélsőséges vonzódása az ezotériához és a miszticizmushoz nem újkeletű: a román professzor bevezetőjében hóbortnak nevezi az asztrológia és alkímia titkaira kíváncsi tömegek érdeklődését. Ő persze vallástörténészként közelít a problémához, így két témára korlátozza vizsgálódásait. Egyrészt a nyugati boszorkányság kereszténység előtti hitekkel való kapcsolatrendszeréről beszél, másrészt a boszorkányorgiákról, melyek korán a boszorkányperek középponti témájává lettek.

Az összehasonlító vallástörténész figyelmét nem kerülhetik el más kultúrák "boszorkányélményei" sem - egyes indiai szekták büszkén vállalják azon bűnöket és förtelmes szertartásokat, melyeket a nyugati boszorkányperekben undorodva idéznek a jegyzőkönyvek (pl. vérfertőzés, koprofágia, stb). Történelmi kontextusba helyezve vizsgálódásainkat feltűnik, hogy a kereszténység előtti hitek és rítusok jó ideig fennmaradtak, különösen Nyugat- és Közép-Európában. Rövidre zárva az összetett kérdést: az antik eredetű termékenységkultuszból vajon hogyan vált a középkorra kizárólag destruktív célokat maga elé tűző titkos társaság (ti. a boszorkányok csoportja). A boszorkányorgiáknak bár közvetlen kapcsolatuk van a termékenységi rítusokkal, mégsem hasonlóak antik megfelelőikhez, ugyanis a(z objektivitással nem vádolható) források szerint a boszorkányorgiák "eredményeként" született gyermekeket mind feláldozták és felfalták...

Mircea Eliade

Eliade ezután egy a nyugaton kevésbé ismert és felhasznált forráscsoporthoz fordul, a román néphagyományokhoz. Itt - a görög ortodox egyháznak nem lévén az inkvizícióhoz hasonló intézménye - nem volt sem tömeges, sem rendszeres boszorkányüldözés. A szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy a román közvetlenül a vulgáris latinból fejlődött ki, így a nyelvben fennmaradt archaizmusok alapvető jelentőségűek az európai boszorkányság történetét megérteni vágyók számára. Eliade dolgozatában csupán két elemet emel ki: a magyarban is használatos striga szó román megfelelőjéről, a strigoi-ról beszél, valamint Diana istennőről (a tündér románul e névvel áll kapcsolatban) - a két, a boszorkányság témaköréhez számos szállal kötődő példa pontosan illusztrálja a helyi hagyományok archaikus mivoltát.

Egy archaikus, kereszténység előtti forgatókönyvre utalnak egyéb olyan rítusok is, melyeknek kizárólag Romániában leljük nyomát. Ez nem jelenti azt, hogy egycsapásra mindent megtudhatunk a nyugati boszorkányság korai történetéről, ám mindenképpen jelentősek a források annak a folyamatnak a megértésében, amely nyugaton létrehozta a boszorkányságot és a fekete mágiát. A pogány hit némely elemeinek kontinuitását látványosan igazolják Eliade példái, ráadásul hasonló struktúra szerint épülnek fel a szertartások - általában két, ellentétes érdekű csoport küzdelméről szólnak a szertartások, melyekben az egyik mindig az ellentét negatív vetületét testesítette meg. Ez utóbbit alkalmanként a gonosz manifesztálódásaként lehetett értelmezni. Vagyis összegezve a vallástörténész következtetéseit: a középkori szerzők által boszorkányságnak nevezett jelenségegyüttes, mely a 16-17. századi boszorkányőrülethez vezetett, valójában erőteljes archaikus gyökerekkel rendelkezik.