1948-49-ben Magyarországon - a többi szovjet befolyás alá eső kelet-európai országhoz hasonlóan - megtörtént a kommunista hatalomátvétel. (ld. korábbi cikkünket) Az új vezetők rég nem látott szigorral léptek fel politikai ellenfeleikkel szemben (koncepciós perek), beindult a gyárak, az üzemek államosítása, az egyházi iskolákat szintén állami tulajdonba vették, létrejött az erősen centralizált kommunista egypártrendszer. Szovjet mintára hamarosan elindult a gazdaság átalakítása, az erőteljes iparosítás és az ún. tervgazdálkodás bevezetése. A társadalom "átnevelése" is megindult: a rendszer kritikusainak börtönbe zárása vagy elhallgattatása, koncepciós perek, internáló táborok megnyitása, a kiterjedt besúgói hálózat létrehozása körvonalazta az új korszakot.
Glatz Oszkár: Kitüntetett utcaseprő (1952) |
A szovjet tárlat
Az éra kezdetét 1949. október 1-re datálják, amikor Révai József kultuszminiszter - a kommunisták akkori fő ideológusa - megnyitotta Budapesten a szovjet festők tárlatát, mely egyfajta demonstrációja volt annak, mit vár el a Párt a magyar művészektől. A szovjet festők képei a szocialista realizmus stílusában az örök mosoly, az örömteli hétköznapok, a boldog munka világáról adtak hírt, melynek harmóniáját egyedül az ellenség, a "fasiszta rém" ronthatja meg.
A központi elvárásokat egyértelművé tette, hogy hamarosan egyetlen hivatalosan engedélyezett művészeti szövetség maradt fent: a nemrég megalakult, a szocialista realizmus irányában elkötelezett alkotókat tömörítő Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége. Minden más kezdeményezést ellehetetlenítettek, az alkotóműhelyeket bezárták, a csoportosulásokat felszámolták. Aktivizálódtak a szocreált magasztaló, minden más kezdeményezést "stílusarányait vesztett tévelygéseknek" tituláló kritikusok is.
A magángalériákat is bezártak, így az összes kiállítás szervezése is a központi hatalom felügyelete alá tartozott. Az 1950-től megrendezett kiállítások - pl. az 1952-es Munkácsy-kiállítás - csoportos látogatása politikai követelménynek minősült.