A "nem művészet" az ötvenes években

A Rákosi Mátyás vezette totalitárius rendszer évekre elzárta a magyar művészetet a külvilágtól, miközben saját ízlését igyekezett ráerőltetni a művészekre.

A Szabad Művészet hetven pontja

Bernáth Aurél szocreál kilengése szerencsére rövidnek bizonyult (A képen Szabó Lőrinc című 1955-ös alkotása)

Az 1950-es kiállításon bemutatott művek közül főleg Pór Bertalan Sztálin-, Pátzay Pál Lenin-, és Ék Sándor Rákosi-portréi határozták meg, míg Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című képe a kötelezően optimista jövőkép közérthető példája volt. "Az évente megrendezett magyar képzőművészeti kiállításokon nemcsak a politikailag elkötelezett, többnyire fiatalabb generáció képviselői léptek színre, hanem a II. világháború előtt már beérkezett művészek sem hallgattak el: gyakran csak a mű címében aktualizált semleges képtémával jelentkeztek (Bernáth Aurél: Sztálinvárosi kikötő, 1952)."(Artportal)

"Megrendelt művek, megrendelt stílus, megrendelt kritikák" - jellemzi a helyzetet Kovács Péter, hozzátéve, hogy a megrendelés inkább parancsnak hatott ebben az időben. "A hatalom, amikor pszeudovalóság megfestését követelte a művésztől, ragaszkodott a megjelenítés minél egyértelműbb realitásához is, hogy a közönség - és egyáltalán mindenki - számára félreérthetetlenül világos legyen, hogy a világban mit kell látnia, mit kell gondolnia és hogyan kell éreznie."

Korniss Dezső Laokoon I (Küzdés) című festménye még 1948-ból

A Tavaszi Tárlat 1957-ben

Sztálin 1953-as halála után enyhülés következett, Nagy Imre lett a miniszterelnök, majd ismét Rákosiék próbálták visszaszerezni a hatalmat, mely az 1956. októberi eseményekbe torkollt. A forradalom leverése után enyhülés indult a hivatalos művészetben, ami utólag jórészt a Nyugat számára tett gesztusként értelmezhető. "Nem szűnt meg a diktatúra, nem felejtődött el a szocreál, de kétségkívül új korszak köszöntött be." (K. P.) A szabadabb légkör eklatáns példája az azóta legendássá vált, 1957 tavaszán a Budapesti Műcsarnokban megrendezett Tavaszi Tárlat volt. A kiállítás anyagának összeállításába olyan művészeket vontak be, akik korábban persona non gratanak számítottak a kultúrpolitika számára. A négy különböző szemléletű zsűrit Korniss Dezső (Európai Iskola), Bernáth Aurél, Burghardt Rezső és Domanovszky Endre vezették. A tárlat képe ezáltal - az előző évekhez képest - sokkal változatosabb volt, de valójában csak arról tanúskodott, hogy a magyar művészet 1948-49 óta helyben járt. Mégis korszakos jelentőségű rendezvény volt, mely utat nyitott egy szabadabb világ felé. Nem sokkal később a Nemzeti Szalonban a huszadik századi magyar művészet konstruktív törekvéseiből, később Borsos Miklós szobraiból nyílt tárlat, míg a Csók Galériában Kassák Lajos festményit láthatták az érdeklődők, az Ernst Múzeumban pedig Gadányi Jenő munkásságával ismerkedhetett meg a nagyérdemű.

(A cikk vázát Kiss Péter: A hivatalos művészet az ötvenes években című tanulmánya alkotja. In: Második nyilvánosság. Enciklopédia Kiadó, 2002)