Bartók és Reich: a ritmus és az utca zenéjének szeretete

A 20. század első felének Bartók Béla, a második felének Steve Reich az egyik legnagyobb zenei újítója. Közös bennük az utca zenéjének, az ütem, a ritmus és a dobok imádata. 

Az ötvenes és hatvanas években a nyugati zene komponistáinak nagy része "elakadt", zsákutcába került. Arnold Schönberg és a második Bécsi Iskola nyomdokain haladva eltávolodtak a tonalitástól, a dallamoktól és a szórakoztatástól. Ez a zenei neoavantgárd, a "let alone joy", a zeneszerzők és legfeljebb a "vájt fülűek" számára élvezhető szerzemények korszaka. A művek magukért íródtak, ha a hallgatóság esetleg zavarba került egy-egy darabtól, senkit sem érdekelt. Valaminek történnie kellett, hogy a zene ismét közönséget találjon magának.

Daniel Coux francia zenekritikus szerint a második világháború utáni ("komoly") zenében három fontos "esemény" történt: az első John Cage munkássága, a második az angol experimentális zene, a harmadik pedig az amerikai minimalizmus megjelenése. Ez utóbbi irányzat legeredetibb, legnevesebb képviselője a december 6-án Budapesten vendégeskedő, idén 70 éves Steve Reich. A minimalizmus - mely elnevezést a korai időkben aggatták az irányzatra, de helytelenül - egyike volt azoknak az új zenei irányoknak, melyek amellett, hogy újat hoztak a hangversenytermek zenéjébe, sokak számára élvezhetőnek is bizonyultak.

Az 1936-ban New Yorkban született Reich a Cornell Egyetemen szerzett filozófiai diplomája után a neves kaliforniai Mills Collage diákja lett, ahol a zeneszerzést olyan elismert kortárs zeneszerzőktől tanulhatta, mint például az olasz Luciano Berio. A tanulás évei furcsára sikeredtek. Csoporttársai a kornak megfelelően szinte versenyt űztek abból, hogy ki tud minél komplikáltabb művet gyártani, mely művek gyakorlatilag az asztalfiók számára készültek, hiszen sosem adták elő őket. Ehelyett Reich a közeli jazz klub állandó vendége volt, ahol nem más, mint híres jazzszaxofonos, John Coltrane fújta a talpalávalót. "Ez volt a legérdekesebb zene a számomra ekkoriban" - emlékezett vissza nemrég a zeneszerző. "Napközben olyan zenéről tanultam, amivel egyáltalán nem akartam foglalkozni, éjszaka pedig olyasvalamit tanultam, amiről tudtam, hogy be akarom építeni a munkámba."

Reich egyik sokat használt hangszere mögött

Bartók BéláranyilatkoztaNépszabadságnak

A jazz hatására az ütem, a dobok és a ritmus megszállottja lett, s beleszeretett a jazz monotonitásába és repetitivitásába. Komolyzenei elődeiként ennek megfelelően azokat a zeneszerzőket lehet megemlíteni, akik a 20. századi zenében a ritmust helyezték előtérbe (Bartók, Stravinsky, Varése). Kísérteties, hogy Bartók éppen az amerikai muzsikus születésének évében komponálta Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára című remekművét, mely kétség kívül előfutára Reich számos kompozíciójának.

Az ifjú zenészre nagy hatással volt rá a nála egy évvel idősebb Terry Riley 1964-es In C című szerzeménye. Ez a forradalmi alkotás a zenei minimalizmus, jobban mondva a repetitív zene első mérföldköve, melynek korai változata New Yorkban jött létre a 60-as években. Az említett Riley mellett Reich, La Monte Young és Philip Glass lettek az új típusú komponálás első mesterei. Együtt szokás őket említeni, holott mindegyikük saját világot hozott létre. Közös bennük - legalább is eleinte - hogy muzsikájuk elsősorban ritmikus minták (pattern) ismétlődéséből és az ezek által létrejövő majdnem statikus, lassan változó folyamatokból épül fel. Az így előállított dallamrendszer egy újszerű, korábban ismeretlen harmóniát eredményezett, mely a kezdeti sikertelenség után a hetvenes években világszerte elterjedt, s később meghódította az operát (John Adams: Nixon in China) és az olyan populárisabb formákat is, mint a filmzene (Philip Glass, Michael Nyman - egykor mindketten Reich együttesében játszottak).