Ujjongó tömeg a Nyugatiban

 "A forradalmi munkás-paraszt kormány, a magyar dolgozó nép nevében szeretettel üdvözöllek benneteket!" - mondta Marosán György az új kormány képviseletében a hazaérkező magyar olimpiai csapatnak. A korabeli Népsport tudósítója beszámol a sportolók hazautazás alatti érzéseiről és a Nyugati Pályaudvarra való érkezés ünnepi pillanatairól.

A harmadik kocsiban fenyőfák állnak szép sorban. Csaknem minden versenyző hozott magával Belgrádból karácsonyfának valót.

Kárpáti Rudolfot Urányival együtt találjuk egy ablak mellett. Két aranyérmes egy csapásra. "Végre sikerült. Ez volt a harmadik próbálkozásom" - mondja Urányi. "Nagyon akartunk. Külön öröm volt, hogy mi vittük haza a táborba az első aranyunkat. Kárpáti azt magyarázza, hogy nagyon jól ment neki kint a vívás. "Még a verseny előtt megnyugtató hírt kaptam hazulról, és ez nagyon jót tett. Most először indultam olimpián egyéniben és sikerült győznöm."

Az egyik fülkében Markovits Kálmánt üdvözölhetjük. Talán az arcunk el is árulja, hogy egy kicsit csodálkozunk, hiszen róla azt jelentették a külföldi rádiók, hogy nem jön haza. Meg is mondjuk neki. Gyors a válasz. "A világ minden pénzéért sem maradtam volna kint."

Ismerős tájon fut velünk a vonat, sokan az ablakokon néznek ki. Mintha ellenőrizni akarnák az eddig hallott híreket. Balthazár Lajosnak, a párbajtőrcsapat nagyszerű szerepléséhez és az ötödik helyéhez gratulálunk. "El sem tudjátok képzelni, hogy milyen lelkiállapotban voltunk" - mondja. "Én például azt a hírt kaptam, hogy nincs lakásom, és nem tudják, hogy hol van a családom. Mikor Milánóba érkeztünk, Berzsenyi beszélt a feleségével, és megkérdezte tőle, hol hívjam fel telefonon a feleségemet. Képzelhetitek, mit éreztem, amikor meghallottam a telefonszámot. A lakásom telefonszámát. Mert ahol működik a telefon, ott olyan túlságosan nagy baj nem lehetett. Aztán meg is nyugtatott a feleségem, hogy nincs semmi bajuk, és már rendbe hozták a ház sérüléseit."

Mikor a sok kérdés és válaszadás közben mi is beszúrhatunk egy-egy kérdést, hogy mi volt a legnagyobb élményük ott a messze távolban, akkor többnyire a megnyitó ünnepségről hallunk. Mindegyik azt mondja, hogy magyar sportolókat talán soha sehol sem fogadtak olyan meleg ünneplésben, mint Melbourne-ben. Zúgott, tombolt a tapsvihar. Erős, edzett sportemberek valamennyien, de bevallják, hogy bizony sírtak ott a felvonulási menetben.

Gyuricza Jóska, aki most olyan ötödik helyezést ért el, amely közel felér a tavalyi római bajnokságával, arról beszél, hogy amikor hazajövet Szingapúrban töltöttek egy estét, elmentek egy vendéglőbe, hogy egy kávét igyanak. Amikor a mellettük lévő asztalnál ülő kínaiak megtudták, hogy magyar sportolók a szomszédaik, azonnal átültek a magyarokhoz, és olyan vendéglátásban részesítették őket, hogy csak ámultak. Valósággal meg kellett szökniük új barátaiktól, mert annyira tartóztatták őket.

Sorra vesszük a fülkéket. Mindegyikbe jut legalább egy érmes versenyző. Ahogy közeledünk Budapest felé, a gond redői kisimulnak az arcokon, és a napbarnított között már azok vannak többségben, amelyek mosolyognak. Már a körvasút vágányain csattognak a vonat kerekei, közel járunk a Nyugati pályaudvarhoz. Mindenki azt találgatja, hogy vajon melyik vágányra fut be a vonat, a kocsinak melyik oldalára álljanak, hogy minél előbb megláthassák szeretteiket. Aztán már bent is állunk az üvegcsarnok alatt, az egyes vágányon.