Az antik Európa kelta iskolába járt

Nem karddal hódítottak, de belakták az öreg kontinenst

Strapabíró küllős kocsikat gyártottak, s a földművelést forradalmasítva bevezették a trágyázást és a kerekes ekét. Nem mellesleg máig példa nélküli módon békésen terjeszkedtek szerte Európában, ahová 2500 évvel ezelőtt nomádként tették be a lábukat, hogy rövidesen jól megtervezett városokban élve letegyék a nyugati kultúrkör fundamentumát. Ők a kelták, akikről az elmúlt évtizedek régészeti feltárásainak köszönhetően egyre többet tudunk, egyebek mellett azt, hogy nagyon jól érezték magukat a Kárpát-medencében, ahol kifinomult művészeti alkotások egész sorát hagyták az utókorra, például a "Magyar kardstílust".

A keltákról az első pillanatban két dolog jut eszünkbe: Asterix, a bátor kis gall, aki jól megtermett társával, Obelix-szel végigduhajkodja és -csatázza Galliát, és ahol csak tud, borsot tör a rómaiak orra alá, valamint a druidák, akik nagyon misztikus dolgokat műveltek Stonehange-ben: még azt sem tudni, hogyan hordták oda a csillagászati pontossággal beállított kőoszlopokat, melyek még ma is ott állnak, mozdulatlanul.

De milyenek is voltak valójában a kelták? Vad és barbár törzseik hódításaik közepette lekaszabolták, leigázták Európa népeit, vagy Britanniától az Uralig, Skandináviától Ibériáig letelepedve a maguk tudásával nagyban hozzájárultak a nyugati világ kultúrájához, mi több, kialakították azt?

Bár kétségtelen, hogy a kelták nem vetették meg a jó bort - olyannyira, hogy messzi földre is képesek voltak utánpótlást szállítani, ha hiány támadt belőle -, az elmúlt húsz-harminc év régészeti kutatásai, leletei az utóbbi, "békés" verziót támasztják alá. A kelta kultúra körülbelül az i. e. 5. századtól, vagyis a késő vaskortól egészen időszámításunk kezdetéig, sőt bizonyos területeken még azután is az európai élet meghatározója volt, és hatásai még ma is érezhetők.

A csatározásokat és a letelepedést követő békés hétköznapokban az addig nomád életmódot élő kelták nemcsak felvették az egyhelyben lakással járó szokásokat, de egyenesen úttörői voltak a földművelés korszerűsítésének. Ők találták fel a trágyázást, ami nélkül a föld kimerülne, és ezért hamarosan tovább kellene állni, és ők voltak, akik elsőként szereltek kereket az eke alá. A letelepedésben való elszántságukat mutatta az is, hogy jól megtervezett városokat építettek, sőt kidolgozták saját adórendszerüket, valamint törvényszéket ültek a határviták tisztázására.

Rendkívül nagy gyakorlatra tettek szert az ércek feldolgozásában, de ugyanúgy a kádármesterségben is. Sokféle kocsit voltak képesek szerkeszteni, melyeket strapabíró küllős kerékkel láttak el, és az útépítésben is az élen jártak. A kelták lakta területeken nem volt olyan valamirevaló folyó, melyen ne ringatóztak volna saját gyártású hajóik. Másik két találmányukért, a szappanért és a nadrágért máig hálás lehet nekik az utókor.

Államszerkezetük ugyanakkor sok vonást megőrzött a nomád időkből. A skótoknál még ma is megtalálható klán-rendszernél szorosabb államalkotó erő soha nem forrasztotta össze a keltákat. Az örökös királyság nem tudott meghonosodni, ezért a nagy, egységes és stabil állam helyett sok kicsi működött egymás mellett, laza szövetségben. A klánok feje a főnök volt, aki a törzsfőnek tartozott engedelmességgel. A törzsfők alkották a szövetségtanácsot, ennek első embere a szövetségfő volt.

Nyelvüket, a keltát ma már csak Britannia bizonyos részein lehet elvétve hallani, Galliában még a római időkben elfeledték.
A spirituális hatalmat a papi rend tagjai, a druidák birtokolták, akik gyakran húsz évig, vagy ennél tovább is szívták magukba a tudományt. Ismereteik meglehetősen széleskörűek voltak: az orvoslástól a csillagászatig, az államtudománytól a hittanig, a bölcseletig mindent az eszükbe véstek - mert leírni, vagy beavatatlannak elárulni semmit sem volt szabad. A történelem tudói és őrei a druidák rendjébe tartozó bárdok voltak, akik dalaikban őrizték meg a régmúlt korok dicsőségét, ám egy idő után a hatalmasságok bérdalnokaivá váltak, és elvesztették hitelüket. A rend másik osztályát a jósok alkották, akik az istenekkel kapcsolatban állva a csillagok állásából, madárbélből és még számtalan jelből képesek voltak megmondani a jövendőt. Őket nagy becsben tartották, és nem is fogtak semmilyen fontos vállalkozásba a megkérdezésük nélkül.

Az isteneket gyakran engesztelték áldozatokkal, nemritkán embert is felajánlottak nekik, ami első hallásra nem hangzik túl civilizáltnak. Valamelyest árnyalja azonban a kelták vallási életéről alkotott képet, hogy már fél évezreddel a kereszténység előtt a lélek halhatatlanságát hirdették, a földi dolgokat pedig egyáltalán nem tartották fontosnak. Hittek a halál utáni életben, ezért a halott minden kedves dolgát vele temették.

Ami nagy szerencséje a régészetnek és történettudománynak, hogy az i. e. 500 körüli, vagyis a késő vaskori kelta - ahogy a tudósok nevezik a svájci Neuchatel-tó melletti kis település után: La Tene - kultúra tárgyi elemei szinte kizárólag a sírokban maradtak fenn. Ezek a 70-es években előbukkant leletek alapjaiban átformálták a képet, amelyet a tudósok a hódítások során az őslakosságot kegyetlenül leigázó és kiirtó kelta törzsekről alkottak. Ugyanezek a leletek mutatnak rá arra is, hogy a Kárpát-medencében már az i. e. 5. század utolsó éveiben itt voltak a kelták. Sokkal hamarabb tehát, mint azt az ókori görög és latin történetírók gondolták, akik ezt a 4. századra tehető, úgynevezett történelmi vándorlás idejére datálták - nagyjából akkorra, amikor ennek a népvándorlásnak egy másik ága, a gallok elérték Rómát.

De térjünk vissza inkább a Kárpát-medencei keltákra, akik nem mások voltak, mint maguk a pannonok. (Mellesleg a Magyarországon ismert római kultúra egyenesen erre épült - szó szerint, ugyanis még a kelták által épített városokat is megtartották, mint például Aquincumot és Brigetiot.) Feltűnően sok i. e. 5. századi kelta lelet került elő Ausztria keleti részén, Dél-Szlovákiában, az Észak-Dunántúlon, sőt, az Alföld északi peremén is találtak belőlük néhányat. A leletek szerint a kelták valószínűleg nem rohanták le az itt lakó népeket - ellenkezőleg, békésen beszivárogtak és letelepedtek. Ezt ékesen bizonyítják az itt talált La Tene-temetők, melyek a régi lakosság úgynevezett Hallstatt-temetőihez kapcsolódtak. A betelepedés hátországa a leletek szerint a mai Csehország, illetve Nyugat-Ausztria területe volt.

Ezt a viszonylag korai betelepülést azonban valóban követte az ókori történetírók által lejegyzett "történeti vándorlás" a IV. században. Ennek oka az volt, hogy a letelepedett, virágzó kultúrát létre hozó kelták már nem fértek el az eddig megszerzett területeken, egyszóval túlnépesedtek.

A déli invázió, melynek során a pannonok betelepedtek a Balkán-félszigetre, illetve a hellenisztikus világba, már a Kárpát-medencei hátországból indult ki. A végeredmény pedig az őslakosság és a kelták békés egybeolvadása lett: a feltárt sírokban egymás mellett fekszenek illír ékszerezésű nők és kelta fegyverzetet viselő harcosok.

A kelták "hadmozdulatai" azonban nem jártak száz százalékos sikerrel, ám ennek is megvolt a maga történelmi hozadéka. Az i. e. 3. századra tehető Delphoi invázió kudarca után az egész Kárpát-medencét elfoglalták a kelták. Ekkor, vagy ez után keletkeztek azok a sírok, melyeket az Alföldön és Szlovéniában találtak. Az itteni népkeveredésről a szkíto-kelta sírok tanúskodnak - a helyi lakosság kultúrája itt is továbbélt. Az őslakossággal való keveredés nyomán jöttek létre a különböző kelta etnikai egységek, mint például a scordiscusok, a tauriscusok, vagy az Itáliából elűzött boiusok.

Érdemes néhány szót ejteni azokról a tárgyakról is, melyek az utóbbi harminc évben megváltoztatták a keltákról való gondolkodásunkat. Az idők folyamán a Kárpát-medence a La Tene-kultúra központjává vált. A korszakban igen változatos formák és díszítések jöttek létre, számtalan kulturális és művészeti közösség - görög szóval koiné - alakult ki. A meghódított területek őslakosságának tárgyi kultúrája ugyanis szintén rányomta a bélyegét a kelta művészetre, és a kettő organikusan összeolvadt. Szépen nyomon követhető ez például a kétfülű ivóedényeken, úgynevezett kantharoszokon: ezek az illoro-pannon korszakban, a kora vaskorban laposak és szélesek voltak, a 3. században, a balkáni hódítás után azonban már nyúlánk és talpas edényeket készítettek.

A tisztán dekoratív La Tene-művészet eredetileg mellőzte a konkrét formákat, és a spirálvonalak kombinációjával is a mozgás, mozgalmasság hatását keltette. Később azonban, a különböző népekkel való keveredés folyamán megjelentek a növény- és állatformájú díszítések is. A fémművességben szintén balkáni hatásra jelentek meg a geometrikus minták. A Kárpát-medence legjelentősebb hozzájárulása a kelta művészet történetéhez pedig nem más, mint a "Magyar kardstílus".