Esterházy Péter

A szavak csodálatos életéből

Kihagyott mondatok jegyzéke

Az író mint a Mindentudatlanság Egyetemének professzora - vagy inkább portása? Takarítónője? Nyoszolyólánya? Kakmutter. Akkor már inkább vátesz.

*

Adalék a Hrabal könyvében a "diktatúra és literatúra"-kiránduláshoz: (Hallgat, mint a sír. Ennek 1989-től a magyar nyelvben nincs értelme. A sírok annyit beszélnek, nem győzni.) (Most olvastam, "a hivatalos verzió az 56-os bosszú- és megfélemlítési sortüzekről": Negyvenezer hercegprímás, herceg, gróf és báró, akik születésüknél fogva csepeli vasmunkásnak álcázták magukat, kenyérrel a hónuk alatt megtámadták a békésen lövöldöző ávósokat.)

*

Félő, hogy a német (osztrák) gemütlichnek magyarul is a gemütlich felel meg. Csak Kosztolányi meg ne tudja!

*

Olykor épp a drasztikus szó ki nem mondása teszi a szöveget obszcénné, mert gusztustalanná változtatja a szó körüli sunyi oldalazásunk.

Manapság nehéz megbotránkoztatni, de ha lehet, ha nem lehet, óvatosan kell vele bánni, mert úgy hiszem, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos az igazság.

Általában föltehető a kérdés két káromkodás közt, hogy romlik-e a nyelv? Mindegyik kor szeret erre igennel válaszolni, generációkon át húzódik ez a bezzeg-a-mi-időnkben nyafogás. Az örök Apor Péter bennünk. Persze ilyenkor nem a nyelvről beszélünk, hanem a beszélt nyelvről. (A nyelvet nem olyan könnyű megmozdítani.) Kétirányú a mozgás. Egyrészt egyre kevesebbet bízunk a nyelvre, egyre egyszerűbb (ha tetszik: primitívebb) kifejezési formákkal élünk. Az aporos változat: nincs rendes mondat, mert nincs rendes gondolat etc., a durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még tisztességesen megfogalmazni sem tudunk. Másrészt közelebb kerültünk a nyelvhez, aktívabb lett a viszonyunk, játékosabb. Ami 80 éve Joyce-os nyelvkísérlet volt, ma mindennapos, laza szójáték.

Most hallottam a rádióban valami hirdetésszerűben: Mindentudás egye fene. Azonnal mozdul ez a fajta új reflex.

Régóta foglalkoztat, hogy mért nem hallotta, mert nem hiszem, hogy hallhatta, Arany János a Tetemre hívásban, amit ma mindenki hall a következő sorban: Tudhatta, közöttünk nem vala gát... (Minden megoldás érdekel!)

*

Az író alanyban-állítmányban gondolkozik. Mennyi herce-hurca van e mondat körül, miközben sima tautológia, annyit mond, hogy az író író (nem népvezér, nem eszmetörténész és nem tornatanár).

*

Várady Szabolcstól tudhatjuk, hogy a limeriknek három fajtája létezik: 1. a nők jelenlétében is elmondható limerik, 2. az olyan limerik, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és 3. a limerik.

A limerik ars poétikáját illetően két álláspont létezik. Az egyik szerint akkor jó a limerik, ha jól megrímelik. A másik a befogadói oldalról támaszt feltételeket. Akkor jó a limerik, ha olvassák, s kive... - na ezt majd otthon kitalálják, annyit segítek, hogy rímkényszer.

*

Az irodalom nemcsak univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú. Akkor is, ha szereplői kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai voltak (mint például egy Dante nevűnek az akkor városi urakat illetően), írhatta (írhatja) művét sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból - minél jobb a műve, annál kevesebb látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.

Ne dohogj, ezt mondja az irodalom. A magyar jelentős dohogó nemzet, gazdag doho-hagyománnyal. A hagyomány mindig nehéz, vagy inkább súlyos, akkor is, ha belesimulunk, akkor is, ha ellenfeszülünk. Az irodalom nagyvonalúságra csábít, a dohogás, ha oka van is, kisszerű. (A dohogás egyszerre sok meg kevés. Helyette vagy hallgatni érdemes, vagy beszélni, esetleg kiabálni.)

*

Az irodalomban minden lehetséges, csak nem lehet tudni, mi a minden.

*

A Mire jó?-kérdésre az irodalom is szereti azt válaszolni, amit a matematika, hogy semmire. Se oka, se célja. Rendben. De akkor mintegy mellesleg kiderül, hogy elvont algebrai megfontolások közvetlenül használhatók a hírszerzésnél, a titkosírások megfejtésében.

Az irodalom a közösségi emlékezet egyik fontos tere, ezen emlékezet őrzője és teremtője - több más mellett, hiszen a jó törvények is ilyenek, a politika egésze, vagyis a közbeszéd, a közgondolkodás, a közmegegyezések. De van, hogy mindez nincs, és irodalom meg van. Mert mintha irodalom mindig volna. (Hát ezt még át kéne gondolni...)

Nemcsak őrzi a múltat (jövendőt), hanem teremti is, gondoljunk az idézett Illyés-versre - szókat, miktől egyszer...-, vagy ha a 19. századot képzeljük magunk elé, ki tudja, hogy nem valami Jókai-kavarcs-e, ami bennünk van. Jókai kitalálta Magyarországot. Krúdy már csak egy álom-Magyarországot találhatott ki. Ottlik Géza meg a másik Magyarországot. - Megszűnt ez a másik. Már csak egy másik van, azaz másikok. Igen, úgy ahogy a zseniális bohóc az arcunkba kurjantotta: Van másik! A haza közös vállalkozás ("a nemzet közös ihlet") - de a hazáról való képünknek nem kell ugyanannak lennie. Legyenek képeink - miktől egyszer futóhomokok, népek, házak Magyarországgá összeállnak.

Olyat vehetünk észre magunkban és a világban a művészetek által, amelyről amúgy nem volna tudomásunk. Mit tudnánk a könnyűség nehezéről vagy iszonyatáról vagy vidám súlyosságáról Mozart nélkül? Vagy: van egy szenvedés a világban, amelyet csak Kertész által láthatunk. De nem is kell "nagynak" lenni, minden írónak van ilyen "hozadéka".

*

Egyre több dolog jut tudomásunkra. A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, jó, meglehet, de nagy-e még a világ? Összezsugorodott, világfalu, szokták mondani. És mindent megtudhatunk, ami a faluban történik, csak épp érzelmileg vagy érzékszervileg nem tudjuk követni. A falunk kicsi, de sok, túl sok, nem vagyunk képesek befogadni.

*

A szó-kép változás nem olyan egyszerűen zajlik, hogy a szó hátrébb szorul, másodosztályú lesz, a kép meg csörtet diadalmasan, mert ez a rengeteg kép egyre inkább igényli újra a szót, bizonyos értelemben a szó által látunk jobban.

Mindezektől nem függetlenül megváltozott a fikció és a nem fikció viszonya. Puha lett a határ. A groteszk, az abszurd mindennapi tapasztalatunk. Kafka realista író. Örkény realista író. Ha nem figyelünk, nem tudjuk, hogy a híradót nézzük-e még vagy az utána következő filmet. Ugyanaz a géppisztolyos férfi lődöz a ház előtt, mint az agyunkban.

*

Az irodalom talán a meséléssel kezdődött, a történettel. Ül valaki és mesél. De ez aztán elbonyolódott. A diktatúrában csupán egy történet van, a diktatúráé, és az elmesélhetetlen. A demokráciában mindenkinek külön története van, csak nincs magától értődően közös nyelv hozzá, az én nehezen ér el a mi-hez, s ha nem, marad a személyes, más számára érthetetlen motyogás. (Motyogni csak pontosan, szépen - öncenzúra.)

*

Nincsen kitüntetett beszédmód, nincsen katedra. Ha én egy katedrán állok, amely tehát ebben a nincsben van, Ernst Herbeck skizofrén ápolt és költő verse a magányról jut eszembe.

A magány az hasonló
ahogy egy gyűlés és
akkor, ha egy úr
beszédet tart.
Ami legyen érdekes,
Hogy leküzdje a magányt. Köszönöm!

*

Babits mondja: Lehet a szavaknak új értelmet adni (új módon használni), lehet egy-egy új szót csinálni: de csupa új szóval nem lehet beszélni.

*

Szó, mondat, persze, de azért az írónak a világot is ismernie kell, különben ilyen mondathoz jut (Németh Gábor idézi Ottlikot): "A parton jellegzetes öltözékükben sétálgattak a bennszülöttek." Hacsak úgy nem...

*

Egy ilyen pulpitus csábít, hogy az ember jó tanácsokkal éljen, és mondjuk olvasásra buzdítson. Nem buzdítok. Aki akar, olvas, aki nem, nem. De azért ez nem ilyen egyszerű, mert hasonlít a helyzet arra, amikor az újszülöttet kérdeznénk, hogy mondaná meg, akar-e megtanulni beszélni. Tehát az olvasás kísértésének lehetőségét kellene megteremteni. Ez nem csak céhérdek, hanem társadalmi érdek. Illetve a társadalom dönthet így vagy úgy. Könyvkiadók, könyvesboltok, könyvtárak, ne kerteljünk: elit kultúra - hogy kell-e ez "nekünk", ez volna a döntés tárgya. Kell-e az írásbeliség kultúrája?

Mintha az egész világ sodródna csak.

*

Az irodalom nem az irodalmi élet, hanem kultúra, hosszú táv. * Szó kontra jelszó. * Az irodalom, egyáltalán a szellemi élet plurális vagy semmilyen. * Idézet, intarzia, utalás, nyelvi törmelék - a mesélés újramesélés. * Nincsen jó, de felelőtlen mű. Nem tudok róla. * Flaubert: Arra születtünk, hogy kimondjuk, nem arra, hogy birtokoljuk. * Flaubert mamája: Fiam, egészen kiszáradtál a mondatok utáni hajszában. * Kundera: Jól ismert metafora: a regényíró földig rombolja életének házát, hogy annak köveiből építse föl regénye házát. * A nyelvet nem lehet lerombolni, csak az egyértelműségét, szakszóval: az előrecsócsáltságát, vagyis a nyelvvel játszani lehet.

*

Kell. Van művész, aki nem szereti ezt a szót, játék, mert komolytalannak tartja, mindegy, ez csak definíciós probléma, mert valamit neki is tennie kell. A nehézséget az okozza, hogy az irodalom anyagának, a szónak van jelentése (használata, most mindegy), ellentétben (kis egyszerűsítéssel) a színnel és a hanggal. The pen is on the table - ez konkrétan jelent valamit (hevenyészett magyar fordításban: fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe), ellentétben egy festékpacnival. Ugyanazon a nyelven írja Weöres a világ csodáit, amelyen egy kiló kenyeret kérünk. Ez persze nem csak hátrány. De ebből a kiló-kenyér-nyelvből mégiscsak összeáll egy jelentés, melynek semmi köze a műalkotáshoz. Mit érdekelnek engem egy valami Madame Bovary nevű vidéki nőcske lelki csipkéi?!

De Flaubert addig-addig rakosgatja a szavakat (penjét a téjblön), míg át nem töri a praktikum páncélját, míg meg nem szólal ezen elsődleges jelentés fölött, alatt, között az a zene, amiért volna az egész. Ami "rólam" szól, az életről, a világról, a mi végréről. Ami mégse jött volna létre az érdektelen lelki csipkék nélkül.

*

Az irodalom fundamentalista. Csak egy nyelvvel dolgozik, hiába volna adott helyzetben egy másik pászentosabb, marad. Épp ez a lényege: be van zárva egy nyelv végtelenségébe és végességébe. Ebből a nyelvből kell kihoznia mindent (ismétlés: mert hogy nincsen valami, amihez keresgetnénk az optimális nyelveket).

*

Miközben most épp minden a többről, a sokról szól. Legyél sokféle, játsszunk egyszerre több játékot. Légy többnyelvű, légy EU-konform. Miközben már nagyapáink, de főleg nagyanyáink is avval a posztmodern jelszóval biztattak, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Az író 1 nyelvet tud, az író egy ember

*

A regény: lélegzetvétel. Így tüdőfüggő. Meg hogy milyen az ájer. * Az akkor 8 éves fiam regénydefiníciója: az, amiben van midőn. * Kölcsey: szebb arcot fog ölteni a föld, ha a korcs magyar kivész. Hová is akartam ezt? Író és haza viszonya? Elfelejtettem. * Eliot: Az angol irodalomban ritkán beszélünk "hagyományról", bár úgy hébe-hóba megfelelő bánatos arccal fájlaljuk hiányát. * Mahler: Tradition ist Schlamperei. * Wittgenstein (idézi Neumer Katalin Nyelvjáték és tradíció c. könyvében, én meg őt, őket A kitömött hattyúban): A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (...) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes. * Borges (De Quincey nyomán): Egy teológiai vagy irodalmi vita hevében egy pohár bort löttyintenek egy uraság szemébe. A sértett szemrebbenés nélkül így vág vissza: ez csak egy kitérő, uram, várom az érvét. (A replika hőse, egy bizonyos Henderson doktor, 1787 táján hunyt el Oxfordban, e találó szavakon kívül nem hagyott ránk más emléket: szép és elégséges ez a halhatatlanság.)