Mennyei harmóniák Hellászban

Püthagorasz és Platón nyomdokain. A szférák zenéje az ókori Görögországban

Gondoljunk bele, hogy manapság a szférák zenéje kifejezéssel milyen ritkán találkozunk tudományos vagy ismeretterjesztő szövegben. Lelkendező műkritikában vagy nagyotmondó beharangozókban annál inkább előfordul: a szerző ilyenkor általában olyan melódiákat jelöl a szókapcsolattal, melyek feltételezése szerint az átlagos befogadó számára merőben szokatlanok, szépségük éppen különös mivoltukban, az így társított "mennyei" eredetben rejlik. Honnan ered a mára elcsépelt közhelynek, puszta szóvirágnak ható, egykor azonban nagy tudósok tucatját komolyan foglalkoztató kifejezés? Rövid ókortörténeti kitekintésünkben választ kapunk erre, és megtudjuk, hogyan kapcsolódott egymáshoz ekkoriban a zene, a matematika, a filozófia és a csillagászat.

"Meggyőződésem, hogy igazuk volt a régieknek: van 'szférák zenéje', s valóban 'isteni ajándék' a muzsika. Mert egy kozmikus eredetű zúgás vesz körül bennünket, amelynek hullámaira nem csak az énekesmadarak képesek ráhangolódni, hanem az ember is. Ez a 'zúgás', ez a potenciális zene a mozgatórugója a legkifinomultabb hallású európai zeneszerzők műveinek éppen úgy, mint a klasszikus keleti zenéknek vagy különböző korok, földrészek népzenéjének. Ha a zeneszerző megérzi és megérti ezt a különös akusztikai rendet, s munkája során követi ennek törvényeit, zenéje tisztán szóló, megtisztító lesz, gyógyítani fog." A zeneszerző Vántus István ihletett szavai egészen közel visznek a probléma lényegéhez, ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni a szöveg misztikus töltetét. Vajon milyen mélyre nyúlnak e képzet gyökerei?

Püthagorasz a görög filozófia egyik legrejtélyesebb alakja

Kozmológiai felfogásuk is ezen alapult: a püthagoreusok a Központi Tűz körül keringő tíz égitestet (a tíz az első négy szám összege - innen e szám különös jelentősége szemükben) tartottak nyilván (ezek: a Föld, a Hold, a Nap, az akkor ismert öt bolygó, az állócsillagok világa és az "Ellenföld"). A püthagoreusok szerint ezek az égitestek körpályán keringenek, s eközben különös dallamokat, a szférák zenéjét bocsátják ki magukból. Emberi fül azonban nem hallhatja ezt a zenét, lévén hogy állandóan szól, s mi csupán akkor érzékelünk bármilyen hangot, ha képesek vagyunk azt viszonyítani ugyanazon hang megszűnéséhez, a csendhez. Arisztotelész szemléletes példaként hozza fel erre a kovácsokat, akik kalapálás közben nem vesznek észre semmi különbséget, mert fülük már megszokta a zajt.

Platónt is izgatta a szférák zenéjének problémája

Platón Az állam című dialógusának végén beszéli el a pamphüliai Ér látomását. Ér görög katona volt, aki bár elesett egy csatában, halála után visszatérhetett a másvilágról, s az ott látottakat elmesélte társainak. Innen tudjuk, hogy a világegyetemet egymásra helyezett gömbhéjak sorozataként képzelték el. Az orsóra felfűzött, különböző színű lyukas korongok a tengely körül egyre növekvő sorban helyezkednek el, s mindegyik egy-egy égitest pályáját írja le. A Föld a tengely, mely körül Platón elképzelése szerint a következő égitestek keringenek: a Hold, a Nap, a Vénusz, a Merkúr, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, végül az Állócsillagok. Az egész szerkezet körbeforog, de a korongok az egésszel ellentétes irányú mozgást végeznek. Mindegyik körön egy-egy szirén ül, akik a körrel együtt szintén forognak, s közben egy hangot hallatnak. E hangok egy csodálatos összhangzatban egyesülnek, melyhez hozzájárul még a három Moirának, a Sors istennőinek a szirénekkel összhangban zengő dala. A püthagoreus tanok és Platón leírása együttesen hatottak később olyan tudósokra, mint pl. Kepler, aki számításai alapján le is kottázta a szférák zenéjét.