<TABLE cellSpacing="1" cellPadding="1" align="left" border="0"> <TR> <TD></TD></TR> <TR>

Slobodan Milosevic 13 éven át volt Szerbia (és az egyre kisebb Jugoszlávia) teljhatalmú ura. Most a hágai Nemzetközi Törvényszék fogdájában ül, háborús bűnök vádjával. A valaha rettegett elnök egy évve ezelőtt bukott meg. Ez az írás azokat az okokat mutatja be, amelyek lehetővé tették az egy évvel ezelőtt bekövetkezett változásokat.

Milosevics Hágában

Mivel a rezsim nem ismerte el az ellenzéki győzelmet, Szerbiát tiltakozássorozat rázta meg, aminek eredményeképpen Slobodan Milosevic megbukott.

Gyengélkedés

Milosevic bukása folyamat volt - és ez a folyamat jóval korábban kezdődött. Milosevic fokozatosan veszítette el hatalmát és befolyását, események sorozata gyengítette.

Az egyik esemény a NATO 1999-es koszovói beavatkozása volt. Az akkori hírek szerint a bombázás egységbe kovácsolta a szerbeket. Ez azonban csak a beavatkozás első szakaszára volt feltétlenül igaz. A légicsapások elhúzódása kimerítette és demoralizálta a szerbiai társadalmat. Amikor majd' három hónappal később a macedóniai Kumanovo mellett Szerbia kapitulált, a rezsimhű média hiába tudósított fényes győzelemről, a vereség nyilvánvaló volt: a győztesnek mondott fegyveresek kivonultak Szerbia déli tartományából, Koszovóból.

Gyengítette Milosevicet a másik - jóformán házon belüli - konfliktusa is. Montenegro és Szerbia szorosan együttműködött, két okból is. Az egyik az etnikai közösség, rokonság. A másik: Milosevic nem csak a Vajdaság és Koszovó autonómiáját számolta fel a nyolcvanas évek végén, de megdöntötte a montenegrói vezetést is. Attól kezdve Crna Gora vezetői Belgrádot szolgálták - köztük Milo Djukanovic jelenlegi elnök is.

Ám Djukanovic és társai a kilencvenes évek közepén besokaltak, és fokozatosan távolodni kezdtek a szerbiai vezetéstől. A vége az lett, hogy Crna Gora gyakorlatilag kivált Jugoszláviából - és ez nem változott sokat: nem ismerik el a szövetségi kormányt, nem tekintik érvényesnek a szövetségi alkotmányt, fizetőeszközük pedig a német márka.

Milosevic bukásához azonban ez kevés lett volna: a szerbiai belső viszonyok változása nélkül nem történt volna változás.

Milosevic Szerbiában fokozatosan gyengült. 1996-ban kénytelen volt csalással megszerezni magának a nagyobb városok önkormányzatait, amikor váratlan ellenállással találta szembe magát. A tüntetések nem hasonlítottak a korábbiakhoz, elsősorban azért, mert az ellenzék képes volt egységesen cselekedni. Az ellenzéki egység korábban elképzelhetetlen tömegbázissal bírt, Milosevic hiába várta, hogy feladják. A nemzetközi nyomás és a hazai ellenállás miatt meghátrálni volt kénytelen: az ellenzék megszerezte Belgrádot és Szerbia más nagyvárosait.

Az ellenzék azonban képtelen volt élni a lehetőséggel: a koalíció alkalminak bizonyult, az ellenzéki pártok egymással marakodtak - volt, aki Milosevictyel kötött alkut -, ami végső soron a rezsimet erősítette. Ám az 1996/97-es tüntetéssorozat megásta a Milosevic-rezsim sírját.

Felkészülés

Tüntetés a budapesti jugoszláv követség előtt

Az első a teljes nemzetközi elszigetelés volt: a hágai Nemzetközi Törvényszék elfogatóparancsa miatt Milosevic nem utazhatott külföldre, mert minden ENSZ-tagállamnak kötelessége együttműködni a szervezet alapította intézménnyel.

A második a hazai ellenállás megszervezése volt: az Otpor! (Ellenállás) mozgalom valószínűsíthetően belgrádi egyetemisták körében született, ám külső segítséggel - és külső instrukciók alapján - vált népmozgalommá. Az Otpor! mindenhol ott volt. És az Otpor! mindenütt ugyanazt kommunikálta: Milosevicnek vége van. Komolytalan lenne feltételezni, hogy központi vezetés nélkül (a központ inkább csak koordinált) működő, sejtszerűen szervezett mozgalom képes lett volna erre a teljesítményre. Az Otpor! tagjait tréningeken készítették fel arra, hogyan kell festékszóróval és matricával forradalmat nyerni. A felkészülés és a nyersanyag számláit külföldről pénzelték.

A harmadik fázis bizonyult a legnehezebb megvalósíthatónak: az ellenzéki pártok sokáig vonakodtak a szoros együttműködéstől, annak ellenére, hogy felmérések bizonyítottak, hogy csak és kizárólag egységesen képesek megverni Milosevicet.

Az ellenzéki egységet - a DOS létrejöttét - váratlan esemény segítette: Milosevic 2000. július 6-án módosította a szövetségi alkotmányt, s megváltoztatta az elnökválasztás rendjét. A módosítások értelmében a szövetségi elnököt közvetlenül választják.

Az alkotmánymódosítás jogi lehetőséget teremtett Milosevic újbóli jelölésére. Milosevic pedig szeptember 24-ére választásokat írt ki. Irracionális döntés volt - máig nem tudni, miért, kinek a tanácsára döntött így.

A DOS jelöltje Kostunica lett: az a politikus, aki kellőképpen nacionalista, ám aki a lehető legtávolabb volt a rezsimtől. Soha nem alkudozott velük, soha sem vették meg.

Diadal, rettegés, diadal

Kostunica

Szeptember 26-án az ellenzék bejelentette, hogy a szavazatok 97,5 százalékának megszámlálása után Kostunica 54,66 százalékkal vezet Miloseviccel szemben, aki a voksok 35,01 százalékát szerezte meg, emlékeztet az MTI.

A választási bizottság azonban bejelentette, meg kell tartani az elnökválasztások második fordulóját, mert egy jelölt sem szerzett abszolút többséget: Kostunica e közlés szerint a szavazatok 48,22 százalékát szerezte meg, Milosevicre pedig a választópolgárok 40,25 százaléka szavazott. A parlamenti választáson - közölte a testület -, a baloldal képviselői abszolút többséget szereztek a szövetségi parlamentben.

Három nappal a választások után, szeptember 27-én legkevesebb félmillió ember gyűlt össze Belgrádban és szerbiai nagyvárosok főterein, amikor a DOS kihirdette a választási eredményeket, amelyek szerint Kostunica győzött az elnökválasztáson.

A nyugati országok vezetői késlekedés nélkül gratuláltak Kostunicának, míg Oroszország a Jugoszláviára való nyomásgyakorlás ellen ágált, és felajánlotta közvetítését.

Az SPS megkezdte az előkészületeket a második választási fordulóra, míg a DOS polgári engedetlenségre és általános sztrájkra szólította fel Szerbia polgárait.

A DOS felhívására szeptember 29-én elsőként a Gornji Milanovac-i középiskolásai kezdték meg a tiltakozó akciót, majd a kolubari szénbánya vájárai csatlakoztak hozzájuk. Még a nap folyamán számos vállalat, általános és középiskola dolgozója lépett sztrájkba, követelve a választási eredmény elismerését. A terjedő engedetlenség megbénította az országot.

A fokozódó elégedetlenség október 5-én érte el tetőfokát. A DOS felszólította a polgárokat, hogy vonuljanak a szövetségi parlament épülete elé. Az ellenzék délután 15 óráig adott határidőt Milosevicnek, hogy ismerje el a polgárok választási akaratát, s a választási bizottság hozza nyilvánosságra a hiteles választási eredményeket.

Kora délután a parlament előtt végeláthatatlan tömeg gyűlt össze. Amikor néhányan megkíséreltek bejutni az épületbe, a rendőrség könnygázt vetett be ellenük. A feldühödött tömegnek azonban nem lehetett útját állni. Percekkel később a parlament épülete lángokban állt.

Éjszaka Vojislav Kostunica már mint az újonnan megválasztott jugoszláv államfő szólt Szerbia polgáraihoz.

[origo]