"Általában a pénz a családi perpatvarok gyökere" - jelezte előre cikkében az Economist több mint egy éve, hogy az uniós költségvetésről szóló megállapodás kemény játszma lesz, és a brit gazdasági lap jóslata be is igazolódott: az Unió 2007-13 között érvényes költségvetését csak jó egyéves vajúdás után sikerült kiizzadnia az EU vezetőinek. A költségvetést végül május közepén hagyta jóvá az Európai Parlament (EP), a boldogság azonban korántsem volt felhőtlen. Josep Borrell, az EP elnöke azzal védte a költségvetést és magát az Uniót, hogy az EU egy lakosra lebontva így is csak napi "fejenként 26 centbe kerül, ez pedig egyáltalán nem tekinthető soknak".
A napi alig 68 forint valóban nem tűnik egetrengetőnek, ráadásul az összeg egyenetlenül oszlik el az Unión belül: az EU költségvetési hiányát ugyanis a 9 legjobb módú tagállam fizeti (lásd a keretes részt), a többiek a rendszer haszonélvezői, így Borrell száma egyszerre fest kedvezőbb és kedvezőtlenebb képet az EU valóságos helyzeténél. A költségvetés körüli vita ugyanakkor arra is rámutat, hogy sok jelentős kiadást azért szenved el az Unió, mert nem tud változtatni a megmerevedett kompromisszumokon, nem tud úrrá lenni a tagállamok akaratán.
Protekcionizmus
Az Economist szerint az uniós gazdaságpolitikát a protekcionista államok teszik tönkre, igaz, azt a lap is elismeri, hogy ez a fogalom nehezen értelmezhető az EU szintjén. Mindegyik állam a többieket vádolja ugyanis protekcionizmussal. A kisállamok a nagyokra fújnak, amiért azok rájuk kényszerítik akaratukat, a nagyok a kicsiket hurrogják le, amiért szerintük tényleges súlyuknál nagyobb beleszólást akarnak a döntésekbe.
Ennek esett áldozatául - legalábbis részben - az Unió 2013-ig érvényes költségvetése is. Bár azt szinte mindenki elismerte, hogy az EU makacs hozzáállásához képest - miszerint az agrártámogatások jelentették az uniós költségvetési sarokszámok viszonyítási pontját - kedvező elmozdulás történt, akad azonban több kiábrándító elem is a költségvetésben. A hét évre szóló, 864 milliárdos főösszeg 34 százalékát még mindig az agrártámogatások teszik ki. Ez ugyan 12 százalékkal - azaz lényegesen - kevesebb, mint az eddigi összeg, azt azonban nem sikerült elérni, hogy a támogatási rendszert alapjaiban vizsgálják felül, hogy hatékonyabbá és ésszerűbbé válhassanak a kifizetések. A 34 százalékos támogatás ráadásul még mindig rengeteg ahhoz viszonyítva, hogy az agrárium alig 4 százalékát adja az EU GDP-jének.
A rendszer felülvizsgálatára legkorábban 2008-09-ben ad lehetőséget a költségvetési megállapodás, ez a felülvizsgálat azonban semmire nem kötelez majd, így elképzelhető, hogy 2014-ben is ugyanaz a támogatási rendszer lesz érvényben az EU-ban, mint ma: azaz a mezőgazdaság támogatásának túlsúlya jellemzi majd az EU-t ahelyett, hogy a tagállamok által is elismerten fontos kutatás-fejlesztés szerepét növelnék.
Arányait tekintve nőtt ugyanakkor az uniós intézmények fenntartására fordítható összeg, az EU versenyképessége szempontjából kulcsfontosságúnak tartott, akadozva haladó gazdaságfejlesztési program - a lisszaboni célkitűzések - teljesítésére viszont úgy kellett még egy kis pénzt kikuncsorogni az EP-nek a költségvetési vita utolsó pillanataiban. Az uniós költségvetési felfogást - azaz az agrárium támogatásának előtérbe helyezését - már az Európai Bizottság 2003-as jelentési is lesajnálóan "történelmi ereklyének" nevezi, ehhez képest pedig tényleg nem sikerült áttörést elérni a legújabb büdzsé vitájában.
A Guardian publicistája szerint az uniós költségvetési vita és az EU működése tökéletesen párhuzamba állítható a reneszánsz Európa életével: már az is csoda, hogy működik ez az ezerszínű maszlag. Míg azonban a reneszánsz idején a változatosság kreativitást és fellángolást hozott, illetve számos háborút gerjesztett, addig most megteremti ugyan a békét, de a kontinens állóvizét nem tudja megzavarni.