Fekete lyuk Afrika szívében

Közel ötven, véres harcoktól zaklatott év után vasárnap többpárti választást tartanak a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Ez lesz az ország második szabad választása, de könnyen előfordulhat, hogy - hasonlóan az első szabad választáshoz - nem a korrupció felszámolása és az ország egységének megteremtése, hanem újabb vérfürdő követi majd a voksolást. A fegyveres csoportokból kinőtt pártok több százezer embere lesi az eredményeket, a korlátozott hatalmú központi kormány pedig nem veheti fel a harcot a gyémánt- és aranybányák bevételéből fegyverkező milíciákkal.

Kongó véres történelme a belga gyarmatosítókkal, pontosabban II. Lipót belga királlyal kezdődött, aki személyes birtokaként tartotta számon a 19. század második felében Kongói Szabad Államnak nevezett területet. A belga király emberei gátlástalan gyarmatosítókként viselkedtek: egymást érték a mészárlások, tömeges csonkítások. Az itt élő népek leigázásának egyetlen célja volt: minél több terület megszerzése és minél több rabszolga begyűjtése, akiket a busás hasznot hozó bányákban vagy gumifaültetvényeken dolgoztattak. A belga király véres uralmának a nemzetközi közvélemény nyomása és diplomáciai erőfeszítések vetettek véget, amikor 1908-ban a területet Belga Kongó néven annektálta Belgium.

A helyzet ettől kezdve megváltozott, a belga kormány által kormányzón keresztül irányított Belga Kongó "mintagyarmat" lett. Kórházakat, iskolákat építettek, ahova aesetenként a bennszülöttek is bebocsátást nyerhettek. Az '50-es években itt volt a legmagasabb Afrikában a nemzeti össztermék. Ugyanakkor a politikai irányítás teljes mértékben a gyarmattartó Belgium kezében volt, a bennszülött lakosságot másodrangú állampolgárokként kezelték.

Káoszba fulladt a gyors függetlenedés

Ekkoriban kaptak lábra a kongói nacionalista mozgalmak. Belgium végül 1959 elején jelentette be, hogy nemsokára megadja a függetlenséget, 1960-ban már választásokat is tartottak. Ez volt az első választás Kongóban, és azóta sem volt olyan, amelyen több párt is részt vett volna. Hiába azonban a választás, hiába alakult meg Patrice Lumumba vezetésével a független kongói kormány, ha hatalma korlátozott volt és az országban erős volt a széthúzás. A hadseregben nem voltak fekete tisztek, a közkatonák pedig fellázadtak fehér parancsnokaik ellen. Az ország egyes - ásványkincsekben gazdag - déli részei elszakadtak.

Kusza erővonalak mentén alakultak a konfliktusok: a gyarmatosítók elleni küzdelem, a déli államok elszakadási törekvése, etnikai ellentétek, öt év harcoktól, mészárlásoktól, politikai gyilkosságoktól, túszejtésektől terhes esztendő után - meggyilkolták az első miniszterelnököt, Lumumbát, és a térségben vesztette életét az ENSZ békítőküldetést teljesítő főtitkára Dag Hammarskjöld is - az első független kongói kormány - a szovjet befolyás miatt aggódó amerikaiak támogatását élvező - védelmi minisztere, Joseph Desiré Mobutu ragadta magához a hatalmat.

A diktáror, akinek nyomában tűz lobog

A volt miniszter Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu Wa Za Banga ("A Hatalmas Harcos, Aki Kitartása és Hajthatatlan Győzni Akarása Révén Hódítást Hódításra Halmoz, Nyomában Tűz Lobog), röviden Mobutu Sese Seko, egyeduralmi rendszert alakított ki. Az országot átnevezte Zaire-nak, csak egy párt - a sajájta - nem volt betiltva, politikai ellenfeleit felköttette, esetleg megkínoztatta, később egyszerűen megvásárolta. A külföldi tulajdonú cégeket rendre rokonai kezébe juttatta, uralma alatt soha nem látott mértékben terjedt a korrupció. Személyi kultuszt épített, miközben csak úgy szivattyúzta ki a pénzt az ásványkincsekben gazdag, de mégis éhező országból: 1984-re ötmilliárd dollárosra becsülték svájci számláin elhelyezett összeget - ez az ország akkori teljes külföldi adósságállományának felelt meg.

Hatalma jó pár évvel túlélte a szovjet blokk összeomlását, de az ország keleti felében a ruandai népirtás hatásaként jelentős etnikai konfliktus bomtakzott ki. Mobutut 1997-ben űzte el zaire-i és a ruandai tuszikból (Mobutu nyíltan támogatta az 1994-es ruandai népirtást is elkövető hutu milíciákat), valamint Mobutu-ellenes erőkből álló mozgalom, az ADFLC (Demokratikus Erők Kongó-Zaire Felszabadításáért), melyet a szomszédos Ruanda és Uganda is támogatott. A hatalom ekkor a fiatalkorában még Che Guevarával vállvetve az antikommunista rezsim ellen küzdő Laurent-Desiré Kabila kezébe került, aki évtizedek óta hacolt Mobutu ellen az ország keleti felében.

Afrika világháborúja

Ez nem az a Kongó

Afrikában két Kongó is van, és hogy még zavaróbb legyen még szomszédjai is egymásnak. A két ország kissé körülményes elnevezésekkel igyekszik megkülönböztetni magát a másiktól: a Kongó folyótól északra fekvő, valamikor francia gyarmat Kongói Köztársaság, a folyótól délre fekvő egykori Belga Kongó (Mobutu idején Zaire) pedig Kongói Demokratikus Köztársaság. Esetenként fővárosuk nevének Kongó mögé biggyesztésével teszek különbséget: Kongó-Kishasa, Kongó-Brazzaville.

A magát marxistának valló Kabilának azonban nem sikerült megszilárdítani uralmát. Korábbi szövetségesei ellene fordultak, a lázadást támogatták az ország keleti felének ásványkincseire áhítozó szomszédai Ruanda és Uganda is. A harcokba azonban - Kabila oldalán - beavatkozott Angola, Namíbia, Zimbabwe, Csád és Szudán is. A kevés nagy hadműveletből, inkább az etnikai alapon szerveződött kisebb milíciák harcaiból, etnikai tisztogatásaiból álló második kongói háborút nem véletlenül nevezik sokan Afrika világháborújának vagy Afrika nagy háborújának. Becslések szerint 3,8 milió ember veszett oda a második világháború utáni legvéresebb konfliktusban, és további milliók voltak kénytelenek elmenekülni otthonaikból.

A konfliktus jellege miatt - javarészt nehezen kézben tartható fanatizált milíciák küzdelme - az 1999-es tűzszünetnek nem sok hatása volt. Kabilát 2001-ben meggyilkolták, a hatalmat utána megszerző fia, Jospeh nagy erővel esett neki a helyzet rendezésének, 2002-ben Dél-Afrikában békét kötöttek a harcoló felek, ám a kinshasai kormánynak a keleti országrészek felett nem sok hatalma volt, és a helyi lakosoknak sem javultak azéletkörülményeik. A brüsszeli Crisis Group jelentése szerint 2004-ben naponta 1000 ember veszette életét harcokhoz kapcsolható okokból (betegségek, éhínség, erőszak).

Joseph Kabila 2003-ban átmeneti kormányt hozott létre, hogy az országot együttes erővel kivezessék a harcokból. Ebbe belevették a két legnagyobb lázadó csoportot, így a Mozgalom a Kongói Demokráciáért nevű, Ruanda által támogatott, illetve a Kongói Felszabadítási Mozgalom nevű, Uganda által támogatott szervezetet is. Alkotmányt dolgoztak ki, amelyről 2005-ben sikeres népszavazást is tartottak. A béke azonban nem teljes, hiába működik az országban a világon a legnagyobb (17 ezer fős) ENSZ-békefenntartó kontingens 1999 óta, hiába segíti az EU is 2000 fős erővel a rendfenntartást, és hiába képeztek ki 20 ezer helyi rendőrt, illetve kormánykatonát, az ország keleti felében - Észak- és Dél-Kivuban - rendre újabb és újabb helyi konfliktusok robbantak ki a választások előtt.